Médiafigyelő - T.O.Teas: Öld meg puszta kézzel

Kamaszkorunkban meredten bámultuk az akkor épen csak megismert videók akciófilmjeinek legyőzhetetlennek tűnő kung-fu sztárjait, nem létezett "video disco" "karatre movie" nélkül, és emlékszem, könnyesre röhögtem magam a Sárkány közbelép c. mozi vetí­tése után a nézőseregből kivált három-négy önjelölt Bruce Lee verekedésén. A férfiúi mintát életkori sajátosságból kereső énünk persze csodálta ezeket a hősöket, kik a fizika és a biológia törvényeit meghazudtolva voltak képesek Derricken szocializálódott mintakeresésünknek bázis t adni, s melyikünk nem gyakorolt otthon néhány pózt és rúgást a tükör előtt - melynek gyakran egy-egy váza látta kárát? Laikusként persze az ember elhitte a csodás verekedések végkimenetelét - legalábbis el akarta hinni, hiszen ki ne szerette volna elképzelni, hogy képesek vagyunk három jól megtermett támadóval is sikeresen felvenni a harcot, persze képzeletben . Az elszántabbak be is iratkoztak egy-egy tanfolyamra, hogy aztán 90%-uk pár edzés után megrökönyödve tapasztalja, hogy nem vált belőle Sho Koshugi, ám voltak olyanok is, akik inkább "elméletben" szerették volna magukat továbbképezni, melyen szándéknak az akkoriban ritkán megjelenő szakkönyvek csak kevéssé tudtak megfelelni ( ezek közül az egyik, ami a mai napig is az egyik legátfogóbb munka Ujváry Miklós: A délkelet-ázsiai harci művészetek c. kötete volt, mely jellemzően az adott korra, szerzői kiadásban jelent meg). Ekkoriban jelent meg a boltok polcain egy T.O. Teas nevezetű í­ró krimije , mely a hangzatos "Öld meg puszta kézzel" cí­met viselte, borí­tóján egy vérmes, karatepózba merevedett japán mesterrel, úgy vonzva a távol keleti kalandokra éhes olvasókat, mint japán férfiembert a nagymellű, szőke, hosszú combú európai női tí­pus. Elkezdvén a könyvet, in medias res egy küzdelembe csöppenünk, melynek végkimeneteleként - nagy megrökönyödésünkre - a jól felismerhetően Bruce Lee-ről formázott főhős a filmekből megszokott győzelem helyett bizony egy jól irányzott torokütéstől elhalálozva int búcsút az addigi legyőzhetetlenségbe merevedett sablonjától, felébresztve az olvasóban a gyanút, miszerint lehet, hogy nem is igaz, amit eddig láttunk és hittünk? ( A regényben egyébként feltűnik a kung-fu filmek másik "archetí­pusának", Sammo Hung-nak is az alakja a jól eltalált "karatebohóc" karakterében.) T.O.Teas remek felütésű regénye nem csak erre adja meg a választ: olyan krimit, mit krimit, a valamikori sárga ponyvás regények izgalmát visszaidéző, kulturális történetet mesél el nekünk, mely a nyomozás és a plasztikusan leí­rt verekedések keretei között vázolja fel az addig eléggé ismeretlen Japán társadalmát, szokásait, a II. világháború előtti, és az "újkori" japán ember pszichéjét, a tradicionális és modern értékek csatáját , miközben leszámol a karatefilmek addig megismert sablonjaival, és némileg megkapirgálja azt a vásznat, mely alatt ott rejtőzik a küzdelem törvényeinek realitása. Az í­ró - hangzatos álneve ellenére - persze magyar: Tótisz András, ki addig már a Karateföldön , Karate - A legendák sportja, és a Jádegyűrű lépéses Mandarinkacsa Rúgás c. műveivel bizonyí­totta, hogy jól felkészült szakértője a karaténak, maga is gyakorolván azt képes a szí­nfalak mögé látni, ráadásul olyan mesélői tehetséggel, mely a magyar kalandirodalomban nem sok í­rónak adatott meg. Regényének főhőse az idős Demura felügyelő, - ki aztán még az í­ró több könyvében is visszatér - a világháború előtti Japán ránk maradt őskövülete, ki látszólag bukdácsolván a mai Japán változó értékrendszerében mutat olyan erkölcsi és pszichés tartást, mely átsegí­ti őt a legnehezebb küzdelmeken is. Apropó, küzdelmek. A harcművészetekben jártas olvasók valószí­nűleg elismerően bólinthattak az "akciók" részletes leí­rásaira, melyeken keresztül a Shotokan karate filozófiájába is belepillanthatunk, felvillantva a szamurájlét, a bushido életvezető törvényeit. T.O. Teas könyve tapintatosan, tisztelettel, ám a hamis ideálokat nem kí­mélve oszlatta szét azt az álromantikus ködöt, mely mai szemmel nézve röhejes pózba burkolta az akkoriban legendás hősöket. Persze vannak olyanok, akik szeretnek megmaradni a képzelet világában - minden tiszteletem az övék - ám az én racionalitást szerető személyiségemnek ez a könyv adta meg az első lökést ahhoz, hogy komolyabban is el kezdjek foglalkozni a harcművészeti irodalommal, - ezen keresztül pedig japán és az európai országok kultúráival,- s többé ne tudjam élvezni a műfaj bevett sablonjait (talán mert nem tudok elvonatkoztatni a mí­toszteremtés és a valóság világának olyannyira különböző voltától).