Amon Amarth: Deceiver of the Gods

írta Jocke | 2013.06.21.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Metal Blade

Weblap: http://www.amonamarth.com

Stílus: Dallamos death metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Csekély azon zenekarok száma, akiknek úgy várom éppen aktuális albumát, mint idült alkoholista a reggeli fröccsadagját kisgyermek a karácsonyfa feldíszítését. Az Amon Amarth közéjük tartozik, így már jó előre be volt karcolva a naptárba június 21-e, az úr kettőezer-tizenharmadik esztendejében ugyanis a nyári napfordulón érkezett meg a Jézuska. A ’Deceiver of the Gods’ címadója pedig már április idusa óta kint feszített a tyúbon, ami hozta magával a konstans magas minőséget, de a kötelező és megszokott AA paneleket is. Hatalmas tét nehezedett a ’Deceiver’ album vállaira, hiszen egyfelől bivalyerős elődeivel kellett felvennie a versenyt, másrészt valahogy el kellett kerülnie a kínos önismétlést, amibe Johan Heggék az utóbbi időben néha-néha bizony belefutottak (akarom mondani belehajókáztak).

Nem rejtem véka alá, hogy számomra a ’With Oden on Our Side’ az egyik legnagyobb dallamos death alapvetés, tehát egyik utód sem ússza meg (a pózer bandák meg főleg nem), hogy ne a 7 évvel ezelőtt megjelent albumhoz hasonlítsam. Eddig a ’Twilight of the Thunder God’ és a ’Surtur Rising’ is bukta a próbát, pedig egyik lemez sem volt gyenge eresztés. Szerencsére az Amon Amarth jó magasan tartja a lécet, és mindig sikerül egy bitang jó albummal előhozakodnia. Még nagyon friss a románc a ’Deceiver of the Gods’ és köztem, mindössze 2-3-szor tudtam magamévá tenni, de könnyen előfordulhat, hogy Oden ezúttal valóban kénytelen átadni a trónt a csaló isteneknek. Csak nehogy aztán mérgében ránk zúdítsa a Ragnarököt…

Benne van a pakliban, mert gyilkos méregtől itatott az album mind a 47 perce. A ’Deceiver of the Gods’ az eddigi talán legagresszívebb, leggonoszabb Amon Amarth lemez. Kevés rajta a direkt "sláger" (talán csak a címadót és az Under Siege-et mondanám annak), inkább egy nehezen áthatolható, sötét fallal találjuk szembe magunkat, amely mögött egyszerre tombolnak a vészjósló gitárszólamok és a fülbe mászó melódiák, amelyeket Johan Hegg vérfagyasztó hörgései tesznek teljessé. A szaggatott refrénnel és gitártémával operáló Father of the Wolf, – aminek Istenemre esküszöm, hogy van egy kis The Rivalry beütése a Running Wildtól – a gyűlölettel teli Shape Shifter vagy a mind közül talán leggonoszabb, a hatalmas rifftömegnek és gépies zakatolásnak tűnő Blood Eagle már szervezik is a főisten trónfosztását.

Persze ha nagyon bele akarnék köpni a farkashallevesbe, akkor hét dal után akár azt is mondhatnám, hogy az Amon Amarth ezúttal is olyan albumot szabadított ránk, mint az eddigiek, de ez nem feltétlenül fedné a valóságot. Az album egyik legékesebb darabjának számító Hel különleges hangulata és Messiah Marcolin (ex-Candlemass) elborult éneke egy szokványosnak nem nevezhető Amon Amarth tételt eredményezett. Ráadásul duettet „énekelnek” Heggel, ami megint nem éppen tipikus AA-történet (annak ellenére, hogy pl. a 'Twilight of the Thunder God'-on is szerepeltek meghívott vendégek). Az Under Siege-ben pedig Lundström pár másodperces magányos basszusfutama csalt mosolyt az arcromra.

Az öldöklő hangulatot a Coming of the Tide szakítja félbe, pontosabban fogalmazva a ’Deceiver of the Gods’ legkevésbé feszes dalát üdvözölhetjük benne. A nyolc perces Warriors of the North pedig tökéletes befejezés, elnyújtott dallamokkal, erőteljes dobolással és ide-oda pattogó, játszadozó gitárszólóval.

Negatívumként (hát hadd szúrjak már oda egy iciripicirit) a dobok és a gitárok viszonyát hoznám fel, sok helyen mintha felülkerekedne a cájg a gitársávokon, magas hangerőn kicsit be is torzul a hangzás, de aki ezt korábban megszokta tőlük, annak nem fog gondot okozni. A Blood Eagle kezdő hangeffektjei miatt viszont majdnem levontam vagy három pontot, akkora WTF-et váltott ki belőlem. Pár másodperc erejéig valakit gerincre vágnak, vagy éppen farkasszájba tömnek (elképzelésem nincs, komolyan mondom), aminek hatása nagyjából olyan, mintha egy véresen komoly filmbe belevágnánk pár másodpercnyi képregény-jelenetet.

A ’Deceiver of the Gods’ azonban annyira méregerős, hogy ilyen kis nüanszok nem fognak megakadályozni abban, hogy idén már nem először lépjem át a kilences határt. Most, hogy negyedszerre is háltam egyet újdonsült arámmal, bizony be kell látnom, hogy ez a friss hús sokkal tüzesebb és brutálisabb, mint hét évvel idősebb első feleségem (jelen esetben persze tételezzük fel, hogy Oden nő – a Helloween is megénekelte a Mrs. Godot, szóval a dolog abszolút nincs kizárva).

Pontszám: 9