Timo Tolkki's Avalon: The Land of New Hope

írta Hard Rock Magazin | 2013.06.01.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://tolkki.org/

Stílus: Power metal / Metal opera

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

Tréfás kis rohadék a Sors. Amikor annak idején Michael Kiske – heveny csömört kapván a fémzenétől – bejelentette, hogy ő bizony nem lesz a metal kurvája, s inkább mindenféle vattacukor-könnyedségű, rocknak is alig nevezhető „plázalift-muzsikákba” menekült a Tom Angelripper töltényhüvelyes gatyaszíjával hadonászó, rudivöller-frizurás ortodox Helloween-hívek felbőszült serege elől, majd mit ad isten (vagy a kis rohadék Sors), tíz évre rá szép lassan visszaszállingózott a színtérre: a kezdetben elsőszámú udvarlója, Tobias „Csak-Speed-Metalt-Ne!” Sammet csábította el az Avantasia operájának díszes kompániájába, aztán – mintegy a belső gát átszakadásával – kis túlzással minden hónapban más és más METAL formációk lemezein süvöltött bele a nagyvilágba méltán halhatatlanná vált szirénahangjával. Ez a vérbeli kurvaság, nemde, kedves Michi? Haragudni azonban nem tudok rá, egyfelől mégiscsak egy gyermekkori bálványról beszélünk, másrészt még a legnagyobbak is (el)téve(lye)dhetnek a rájuk szakadt művészi önmegvalósítás terhe alatt. (Harmadrészt pedig a közel 15 évnyi koncertmentes élet legalább megkímélte a hangszálait, s bizony ez sem utolsó szempont volt a nagy „kámbekk” elé.)

Hogy végre a tárgyra térjek: természetesen Kiske úr is itt van Timo Tolkki legújabb drámatagozatának egyik hősszerelmeseként. És még sokan mások… Abba most nem mennék bele, hogy a Stratovarius egykori fővezéréről miféle pszichológiai esettanulmányok láttak napvilágot az elmúlt egy évtizedben, érdemes azonban górcső alá venni ezen időszak alatt készült hangzóanyagait: lehet, szigorú ítélet ez részemről, ám az a véleményem, hogy Tolkki dalszerzői vénája már a 2003-as (!) Strato-lemezen, az ’Elements’ második felvonásán csorbát szenvedett, és kreativitását azóta sem nyerte vissza. Pedig próbálkozott becsülettel, belefogott több zenei vállalkozásba is, de valahogy egyik sem ért fel volt bandájának legfényesebben ragyogó csúcsalbumaihoz. Ugyan írásom tárgyáról, nevezetesen a kissé elcsépelt, ámde kétségkívül misztikus felhanggal bíró Avalonra keresztelt metal operájáról csupa jó kritikát olvastam netszerte, magam azt gondolom, a Tolkki-alkotóműhely lefelé tartó röppályájának egy újabb sarokköve az „Új Remény Földje” címet viselő friss mű.

Már a megjelenés előtt étvágygerjesztőnek szánt Enshrined In My Memory fél-líra akkora giccshalmaz, hogy még magának Kiszel Tündének is megakadna a torkán… Amúgy is a jó ízlés elleni merényletnek tartom az utóbbi években reneszánszát élő erőteljes „elpoposodást” a metalban, köszönhetően például éppen annak az Amaranthe-nak, akiknek túlértékelt csalogánya domborít a fent említett dalban is. És még másik ötben… Az a baj, Elize Ryd hangja olyan műanyag, hogy a Lego-gyár munkásemberei simán himnuszt írhatnának neki a következő Euro-vízilóra. Amolyan könnyes-együtténeklőst. És a legfőbb problémám éppen e giccsesség túlburjánzásában keresendő. Mondom, már Tolkkinak a Stratovariusból történő kiválását megelőző dupla ’Elements’-en tetten érhető volt az émelyítő pátoszban pancsikoló színpadiasság, ott azonban mindezt még egyensúlyba billentették a harapósabb zenei alapok, ezúttal viszont már a nemes négylábú túloldalára esett a derék szaktárs. Pedig jó rockoperához illően igen kellemetes nevekkel találkozunk a stáblistát böngészve: Rob Rockon, Russell Allenen vagy Kiskén semmi sem múlik, ők hozzák a kötelezőt, sőt, Michael a maga szerzeményében rég hallott magasságokban szárnyal. Valahol a sztratoszféra közelében…

A legtöbb szám bizony bántóan buta alapokat kapott, főként a verzék konganak az ürességtől, némelykor meg rém infantilis szinti-prüntyögésekkel borzolják a kedélyeket. (Holott egy Derek Sheriniannel vagy egy Jens Johanssonnal ugye nehéz lenne tévedni?) És hát a sokat foglalkoztatott, fakezűséggel korántsem vádolható Alex Holzwarth-nak is nemegyszer fájdalmasan együgyű dobtémái vannak – értetlenül állok előtte. Pedig a tényleg himnikus Avalanche Anthem-mel még egész bíztatóan indul a korong, de már a folytatásban (A World Without Us) beköszönnek a gondok a vészesen semmitmondó verzénél, szerencsére az itt is brillírozó Russell még valahogy megmenti a produkciót. Az azt követő Enshrined In My Memory-t azonban már semmi nem menti meg az elgagyisodástól, de erre korábban már kitértem. Mindegy, mehet a Class FM-be nyugodtan. Ezeken kívül van még epikusnak szánt, ámde merőben sablonos ballada Elize néni röhejes nyögdécselésével (In The Name Of The Rose), kínosan kereskedelmi bárgyúság (Shine) és egy vödör tevenyállal nyakon locsolt szirupos musical-szenvelgés (I'll Sing You Home).

Ó, mily érdekes, hogy a szerethető számok közé épp a klasszikus Stratovarius-jegyeket felvonultató speed metalos menetelések tartoznak, úgymint a We Will Find A Way, a To The Edge Of The Earth meg a The Magic Of The Night, bár ez utóbbi refrénjében sumákmód megbúvó szinti-hangszínekért egy kiadós korbácsolás járna. Csalánnal. A záró címadóról olvastam már olyat is, hogy egyenesen a Keeper Of The Seven Keys übereposz kvázi-folytatása; felépítését (és ünnepélyes refrénjét) tekintve valóban hajaz rá, ám közel sem annyira emlékezetes, sőt, a végére szépen unalomba fullad, noha Kiske tényleg kitesz magáért, óriásit énekel ugyanis. A tékozló fiú végérvényesen megtért, ennek örülök. Tolkki mesternek pedig a legjobbakat. Minden malícia nélkül…

Összegzés:

Timo Tolkkit megcsapta az Avantasia sikerének szele, az első két sikeralbum receptjéből azonban nem tudott igazán királyi lakomát elénk tálalni. Helyenként kommersz-bazári szórakoztatással kecsegtető, helyenként viszont igen tetszetős pillanatokkal megörvendeztető album. Átlagos munka tehát, se több, se kevesebb.

Pontszám:

5

Szerző:

Mike

Legutóbb 2 éve volt szerencsénk Timo Tolkkihoz, akkor épp az all-star projekt Symfonia debütlemezével próbálta felhívni magára a figyelmet. Noha egy könnyen, és gyorsan befogadható, slágeres albummal próbálkozott akkor Tolkki, a kreativitás nélkül egymásra hányt Strato klisék, illetve az utóbbi időben egyre gyengébben teljesítő André Matos nem hoztak túl sok szerencsét a formációnak. Minthogy a válogatott fekete bárányokból összeverbuvált csapat a turnézást sem bírta együtt, Tolkki feloszlatta azt a formációt (is). Azóta hősünk volt nyugdíjas, később kitalálta, hogy szólóalbumot készít szponzori pénzekből, majd végül hogy-hogyan nem, kikötött annál a Frontiers istállónál, amelyiktől nagy haragban váltak el egymástól az első Revolution Renaissance lemez megjelenésekor. Így jutunk el az Avalon metal opera első részének megjelenéséig, és azért fontos kicsit feleleveníteni a közelmúltat, hogy lássuk, Tolkkinak végre volt ideje egy kis inspirációt gyűjteni, és a dalait több embernek megmutatni, kicsit nyugisabban letisztázni, átgondolni, és kidolgozni. Lám, milyen jól tette! Az már első hallásra is szembeötlő, hogy a ’Land Of New Hope’ erősebb, mint bármi, aminek Tolkkihoz az elmúlt 10 évben köze volt.

Tolkki sokkal kevesebbet kísérletezett, mint a Stratovarius-os kollégái legutóbbi korongjukon, ugyanakkor végre kissé jobban kimerészkedett abból a meglehetősen szűk keretek közt mozgó zenei világból, mely naggyá tette őt hajdanán. A ’Land of New Hope’ zeneileg inkább közelebb áll a Helloween/Avantasia/Edguy vonalhoz, mint a klasszikus Stratovarius-hoz, a dallamok mégis javarészt üdék, frissek, kliséhalmozás és sablontologatás helyett művészi kreativitásról árulkodnak. A megszólalás teljesen rendben van, rendkívül élvezetes a produkció hangzásképe, ami mégis naggyá teszi a lemezt, az a kiváló melódiák tömkelege, és a remek dalok. Egyértelműen az album közepére kerültek az igazán erős tételek, a We Will Find A Way, és a To The Edge Of The World első hallásra kedvence lesz mindenkinek, aki imádja az ezredforduló europower csapatait. A két személyes favorit mellett a World Without Us, a The Magic Of The Night, vagy az Elize Ryd/Sharon Den Adel kettős által elnyomott Shine is simán a csúcspontokhoz tartozik. Kiváló refrének, remek énekesek (Russell Allen lubickol, de Rob Rock is egészen zseniálisan teljesít), fülbemászó dallamok, mi kell még?

Persze nincs öröm üröm nélkül, s noha néhány dal erről az albumról simán a műfaj klasszikusai közé fog kerülhet, a színvonal nem végig kiemelkedő. Az első kislemeznek kikiáltott Enshrined in My Memory például egy akkora tévedés, amilyent csak egy AOR kiadó ejthet meg... egy soft-rocknak szánt giccses, ám középszerű popdal csendül fel harmadikként a korongon, mely hallgatása kizárólag szuperelfogult Tolkki rajongónak ajánlott. Meggyőződésem, hogy ha nem a pufók gitáros játszana benne, eszébe nem jutna senkinek ezzel a vacakkal terrorizálnia magát. Sajnos azonban egy ilyen félresiklott valamit Tolkki azzal tetéz, hogy közvetlenül mögé betesz egy másik balladát, amely noha már közel sem olyan rossz, mégis ez a páros rögtön az elején borzasztóan leülteti a korong hangulatát. Érezhető, hogy a lágyabb dalok kapcsán Tolkki ezúttal gondban volt, hisz a korong vége felé érkező I’ll Sing You Home is szörnyen giccses és hatásvadász lett.

Illetve van itt még valami, amiről nem feledkezhetünk meg. Noha Tolkki ezúttal sokkal kreativabb volt, mint utóbbi alkotásain, és jóval kevesebb a nyílt lopkovári, a Michael Kiske által elnyomott címadó zárótétel olyan szemtelen kopírozása a Helloween Keeper Of The Seven Keys című dalának, amely jóérzékű embert már zavar... nem rossz amúgy maga a dal, de 25 éve ezt már megírták, méghozzá sokkal jobban! Kár érte, mert a néhány buta negatívum nélkül simán lehetne ez egy ’Visions’ vagy ’Infinite’ szintű korong, de ne legyünk telhetetlenek, ez így is egészen kiváló, és bőven szerethető. A To The Edge Of The Earth-ben hallható Sherinian/Johansson/Tolkki szólópárharcért pedig külön pirospont.

Összegzés:

Avantasia rajongók, titeket megvezettek. Idén kedvenc metal operátok folytatásáért nem Tobias Sammeth felelt, hanem Timo Tolkki, és az Avalon fedőnév alatt jött ki. Egy rég várt visszatérés volt ez a mestertől, mely minden régivágású Strato, vagy europower rajongót ki fog elégíteni.

Pontszám:

8

Szerző:

MMarton88

Pontszám: 0