Amerikából jöttek...: Vicious Rumors, Circle II Circle, Nightmare, Eternal Flight, Demonlord, The Order of Chaos - Club 202, 2013.05.20.

Számoljunk: a Vicious Rumors behozza a maga 100 magyar rajongóját, a Circle II Circle a speciális ’Edge of Thorns’ turnéval a Savatage-fanatikusokat (legyen még 100), a Nightmare a ’Burden of God’ elkötelezettjeit, plusz akiket meghódítottak a Metalfesten, a magyar zenekarok (Demonlord, Ozirisz, Power) pedig ha mást nem, a családjukat, barátnőiket és pár „die hard” rajongót. Simán félháznak illett volna ordítani a Damient, csodálni a Criss Oliva jegyezte mesterszólókat vagy Rivera hererepesztő sikolyait. De nem így lett: úgy látszik, a zenekarok rajongótábora lefedi egymást. Szerencsére a sovány nézőszám senkit nem zavart abban, hogy az év egyik legjobb power buliját kerekítse ebből a felállásból.

Ünnepnap ide, újságírói „kötelesség” oda, a két órás kezdés esélytelen volt: egyszerűen azért, mert nem akartunk hullafáradtan álldogálni, amikor Zak Stevens rákezd az Edge of Thornsra. Kár, hogy a magyar zenekarokat vették előre, ugyanis az Ozirisz és a Power is jobban érdekelt volna, mint az Iron Knights vagy az Eternal Flight. Előbbit azért még sikeresen elkerültem, elég volt Youtube-on lecsekkolni sokadvonalas sablonmetaljukat; az Eternal Flightot sajnos már nem sikerült, hiszen ők közvetlenül a Nightmare előtt játszottak. Fogalmam sincs, hogy kerülhettek ilyen gyenge produkciók ilyen legendás bandák elé (vagyis de, van egy tippem), de azért jó lenne, ha nem csak financiális, hanem minőségi szűrő is lenne az előzenekarok beválogatásánál. Az Eternal Flight kapcsán egy pozitívumot lehet említeni: büszkén feszítettek Circle II Circle pólójukban. Progresszív metal felé hajló, de a power metal közhelyek berkein belül maradó zenéjük tökéletesen álmosító megoldásokkal traktálta a közönséget. Sörfogyasztás-növelő fémzenéjükben mind az énektémák, mind a zenei megoldások képtelenek voltak érdeklődést stimulálni, így a karaktereket inkább az Order of Chaos bulijára vesztegetném.

A különböző metalzsánereket egymásba vegyítő kanadai formációt a tavaly szeptemberi Helstar-buli előtt ismerhettük meg, s a produkció energikussága már akkor lekapott minket a lábunkról. Most ugyan a meglepetés erejét már otthon hagyták, viszont Amanda Kiernan őrült performansza vagy a Saturley-Fallon duó extrém metalos durvulásokat is elejtő riffelése mit sem enyhült. A szettet sem nagyon fazonírozták át, a tavalyi EP-ről büntetett itt a szexboszorkány (Sexwitch), valamint a Victim of Circumstances, de előkapták a The Order of Chaost, a Darklordot, sőt egy új dalt, az Apocalypse Moont is. Persze ez utóbbi sem újította meg a kanadai banda stílusát, amely talán honfitársukéhoz, az Into Eternity-éhoz hasonlít leginkább: hörgés, morgás, dallamos (de nem nyálas) ének, klasszikus szólók és kemény riffek, akut témahalmozással. 

Amanda torka mindent elbír, rekeszt, repeszt, sikít, énekel, ráadásul mindezt hiba nélkül, miközben rohangál fel-alá, mint egy kislány, aki végre kiszabadult a játszótérre. A srácok is lökött jókedvvel tolták végig a koncertet, főleg a basszusgitáros Ryan King, aki méltó párja volt Amandának, ha bohóckodásra került sor. Bizony, így kell eladni a show-t akár 50 embernek is: gyermeki örömmel elővezetett intenzív zúzda volt az Order of Chaos bulija. Csak azt sajnálom, hogy valószínűleg rossz helyen kopogtatnak ezekkel a power metalos turnékkal, és két kocsmaasztal között a földre fognak pottyanni, hiszen a heavy metalosoknak túl durva, a keményebb műfajok rajongóinak túl dallamos lehet a zenéjük. Kár, mert megérdemelnék a figyelmet.

Ha hülyéskedni kell, akkor Demonlordéket sem kell félteni: az este folyamán Jurásek Balázs kezelte legjobban a csekély nézőszámot, ügyes poénokkal ütve el azt a tényt, hogy csupán lézengtek a küzdőtéren. Sikerült is előrecsalogatnia a megjelenteket, persze ehhez kellett az ütős best of program is, amibe bő kézzel válogattak a banda első két lemezéről. A koncert így a Demonlord teljes munkásságát átfogta, a Search féle speedeléstől a The Bastard’s Song rádióslágernek is beillő, laza rock ’n’ rolljáig, ami kellően változatossá tette a bulit. Ha csak a dalszerzési képességeiket tekintjük, a Demonlordnak jóval előrébb kéne tartania, hiszen akár a himnikus Quo Vadist, akár a roppant fogós Lay of the Folly-t vagy a Cheap Salvationt halljuk, ezek mind instant ható power metal dalok. Igaz, Jurásek nem egy Dickinson, de a dallamérzéke azért megvan, a Ruins in the Dark vagy a The Prophet In Me refrénjét saccperkábé egy darab hallgatás után lehet kívülről fújni.

Mivel én anno rongyosra hallgattam az ’Adventures in Hell Pt.1’-et és a ’Helltrust’-ot, igazi nosztalgikus élmény volt a koncert, ami persze nem volt több egy rutinból kirázott, de vérprofi előadásnál. Világi Zoli hozta a formáját, és elszórakoztatta magát dobverő-dobálással és látványos játékával a cájg mögött, Nagy András és Kovács Gábor gitárosok a színpad felszántását mellőzve, a széleken álldogálva hozták a fülbe stiftezett harmóniákat, Balázs pedig nem csak az énekes, de a showman szerepét is magára vállalta, és a számok között is elszórakoztatta a közönséget. Igazából mindegyik dal nagyot szólt, de slusszpoénként még egy kis Manowar is felcsattant a végén, a Demonlord ugyanis gyorsan eldarálta a Black Wind, Fire and Steelt az első sor legnagyobb örömére. Habár nem volt szükségük feldolgozásra ahhoz, hogy maguk mellé állítsák azt a pártucat embert, aki amúgy is önfeledten bulizott a zenéjükre, így legalább csattanós lezárást kerekítettek a kb. háromnegyed órás, remekbeszabott programjukhoz.

Setlist:

Lay of the Folly / Let the Demon Out / Ruins in the Dark / Quo Vadis / Stay Strong / The Bastard’s Song / Cheap Salvation / Payback Time / Search / The Prophet In Me / Black Wind, Fire and Steel

A Nightmare-nek se kellett volna mindenáron Heaven & Hell-lel zárni a bulit, de náluk adja magát a Black Sabbath feldolgozás: a francia banda ugyanis onnan ismerszik meg, hogy Jo Amore kiköpött Dio, és az énekes még rá is játszik erre. Fejtartása, mozgásai, dallamai mind a Mestert idézik: a Metalfesten a Holy Divert játszották az akkor elhunyt legenda tiszteletére, most pedig a Heaven & Hellt kapták elő. Jól is tették, nagy svunggal száguldott a libabőr fel-alá a karomon, hiszen Amore egy az egyben hozta a borzongató hangszínt és a klasszikus melódiákat. Viszont fel is adták a leckét maguknak, hiszen ez az átirat kenterbe verte a komplett műsorukat – de ne legyünk igazságtalanok, egy Black Sabbath dal sok zenekart juttatna hasonló sorsra. A Nightmare pár ligával lejjebb focizik, ott viszont magabiztosan játszanak.

Programjukat a legutóbbi két lemezről ollózták össze, a ’The Burden of God’ és az ’Insurrection’ mellett csupán a feloszlásuk utáni visszatérő albumuk, a ’Cosmovision’ címadója csendült fel. Mondanám, hogy azért, mert a ’80-as évek után újra befutottak, és a két sikeres lemezükre koncentráltak, de a nézőszámok azt sugallják, hogy a ’Burden of God’ sikere is inkább kritikai volt: szinte mindenhol elismerő reakciókat kapott, nem is véletlenül, ám masszív rajongótábort (legalábbis itthon) nem tudnak megmozgatni. Pedig az olyan apokaliptikus, baljós atmoszférát sugalló metal himnuszok, mint a The Preacher vagy a Sunrise In Hell, tisztesen gyilkolnak; pofátlanul súlyos az, amit a Nightmare elővezet. Jo Amore is kitesz magáért, a penge riffek fölé éles sikolyokat és agresszív melódiákat illeszt, a refrénbe pedig mindig jön valami epikus finomság. Csak azt sajnálom, hogy a franciák ritkán lépnek ki a középtempó keretei közül, ezért kb. 50 perces bulijuk pont elég volt egy estére, a vége felé már kezdtek egybefolyni a dalaik.

Sajnos a hangzás sem fogta a pártjukat, a sound egész este maszatos, kiegyenlítetlen volt, de az Amore-tesók mindent megtettek, hogy eladják a bulit. A ’Burden of God’ szerzeményeivel nagyot hibázni nem is lehet, a régi vágású power metal stílusjegyeit felvonultató címadó vagy a sodró lendületű refrénnel felszerelt Crimson Empire élőben is haraptak, de a doom metalos súlyokat emelgető Children of the Nation is telitalálatnak bizonyult. A színpadi munka korrekt volt, de szuggesztív kisugárzással csak Jo bírt, és hát ő se alanyi jogon. Kíváncsi vagyok, hogy sikerül-e később felülteljesíteni a ’Burden of God’ szintjét, vagy megmaradnak egy szűk réteg kedvenceinek – bárhogy is lesz, Dio hiányában egy Nightmare buli bármikor jöhet!

Setlist:

Intro / The Preacher / Sunrise In Hell / Eternal Winter / Burden of God / Children of the Nations / Cosmovision / Gospel of Judas / Crimson Empire / Heaven and Hell

Szerző: Tomka

Eleve lehetett tudni, hogy ez nem egy akármilyen koncert lesz. Aki már látta-hallotta élőben a Circle II Circle-t, az azzal is tisztában van, hogy Zak Stevens még mindig első osztályúan tudja tolmácsolni a Savatage dalokat, az ’Edge of Thorns’ pedig egy igazi „elfeledett remekmű”, melynek végigjátszásával a nem túl népes hazai Savatage rajongótábort sem lesz nehéz megörvendeztetni. Nem is volt más dolgunk, mint várni a srácok színpadra lépésig, utána pedig kiélvezni annak minden egyes pillanatát.

Azzal persze lehet vitázni, hogy az ’Edge of Thorns’-e a Savatage legjobb albuma... arról ugye már volt szó a napokban, hogy mindenképp az egyik legfontosabb korongról beszélünk. Személy szerint nem bántam volna, ha pár szerzemény a ’Streets’-ről, a ’Gutter Ballet’-ről, a ’The Wake of Magellan’-ról, vagy a ’Dead Winter Dear’-ről is előkerült volna, de hát ugye annak kell örülni, ami van, ebbe a performanszba pedig belekötni nem nagyon lehetett. Klisé, de igaz, hogy az olyan számok, mint a címadó, a Miles Away, a Sleep, az All That I Bleed, vagy a Damien az est ékköveiként ragyogtak. Zak gyönyörűen, precízen, rengeteg érzelemmel, és melódiával töltötte meg a nótákat. Számomra mindenképp ő volt az est hőse.

Ami már egy kicsit véleményesebb, az Criss Oliva pótlása, pontosabban Bill Hudson szereplése, aki noha még mindig roppant fiatal, a legutóbbi pesti CIIC buli óta láthatóan kigyúrta magát (reméljük, a feleségét ő majd nem akarja megöletni...), technikai tudása pedig továbbra sem gyenge. Mindazonáltal az este során a hangzásképnek sajnos abszolút nem volt meghatározó eleme a szólógitár, roppant mód hegyezni kellett a fülünket kedvenc témáink visszahallásáért. Ezen felül amúgy a srác beleérett a csapatba, s noha a korabeli videofelvételek alapján Criss egy szimpatikusabb színpadi jelenségnek tűnt, rendesen helyt állt ő is. Aki némelyest zavaró volt, az a kissé ripacs billentyűs Henning Wanner volt, aki a ráadásban még a Trooper-t is elénekelte nekünk... nem volt amúgy rossz móka ez a kis poénos jam, amiben a spiccesnek tűnő Larry Howe alakította Eddie-t, de a Chance-t szívesebben meghallgattuk volna helyette.

Az ’Edge of Thorns’ blokkja után két saját számot is bedobtak a srácok, a Diamond Blade az új lemez favoritjaként meg is remekül teljesített, az Epiphany viszont egy kifejezetten gyenge lezárása volt egy erős programnak... de hát ez van, nyilván szeretnének a saját dalokkal is bizonyítani, nem csak Savatage emlékzenekarként érvényesülni. Ami azért kicsit kár, lévén, hogy a Sava tribute dolgot marha jól csinálják, egy-egy klasszikus album, meg Stevens hangja, és jópofa, közvetlen konferálása garancia a szórakozásra. Szóval nem igazán tudom, hogy merre tovább, Zaknek egyértelműen a Savatage-ben lenne a helye, kár, hogy a többieket ez a dolog mostanában nem nagyon érdekli. Addig is, fel a fejjel, és örüljünk annak, hogy ilyen remek színvonalon ápolják még ma is egyik kedvencünk örökségét.

Öreg rocker üldögél pünkösdhétfő estéjén a rockbuli után a Wigwam előtt, és tűnődik. Nem érti. Itt volt az egyik kedvenc bandája, egy igazi legenda, a Vicious Rumors. Ráadásul nem csak, hogy itt volt, micsoda kurva jó bulit is adott! Élete egyik legjobb buliját! Mégis, alig voltak rajta kb. 70-en. Oké, soha nem kapta meg a kultikus kedvenc az őt megillető elismerést, na de 70-en? Miért nem jöttek az év egyik legfaszább bulijára többen? Biztos, mert az a szemét Mike csak 4 pontot adott az új lemezükre! Áh, nem ezért, nyilván a hülye magyar tömegbutító média az oka, meg amúgy is szar az emberek ízlése... aztán nem is törődik többet a dologgal, ő jól mulatott, és kész, felpattan az éjszakai buszra, aztán irány aludni a másnapi meló előtt. Nos, a Vicious Rumors bulija bennem is hasonló kérdéseket vetett fel... miért nem voltak erre többen kíváncsiak? Mondhatjuk ugye, hogy nem egy ismeretlen bandáról van szó, 2 éve voltak itt a Metalfesten, tavaly a HammerFall előtt, mindkét esetben remek lehetőséget találva arra, hogy sok ember előtt játszanak, urambocsá fiatalokkal, vagy csak érdeklődőkkel is megszerettessék magukat, és növeljék az amúgy hangyafasznyi rajongói bázist. Ez viszont mégsem sikerült túlzottan.

Pedig igazából mindent kurva jól csináltak! Vettek egy velős, ütős best of setlistet, mely azért az új daloknak köszönhetően nem is ment át teljesen nosztalgiaműsorba. A színpadon beleadtak apait-anyait, ment a zúzás, a headbang, a figurázás ezerrel. Sikerült ezúttal ráadásul egy klasszis énekest is magukkal hozni, aki noha már nem mai gyerek, még mindig kivételes hangi adottságokkal bír. Ráadásul, amikor épp nem játszottak, akkor pacsiztak, dedikáltak, söröztek, jófejkedtek mindenkivel.

Ha most a hozzászólásoknál leírja valaki, aki a VR lemezeit rongyosra hallgatta, urambocsá ezeken nőtt fel, hogy ez márpedig az év koncertje volt, azt tökéletesen meg fogom érteni. Pontosan itt is van a baj a VR élő teljesítményével. Abszolút a die-hard fanokra épít, illetve az ő kiszolgálásukra. Azt viszont ne feledjük el, hogy a Rumors nem csak azzal készített alapműveket a 90-es években, hogy eszetlenül reszelt, meg riffelt. Kitaláltak ők néhány olyan melódiát, és dallamokat tekintve is fogós refrént, ami az intenzív riffelésen kívül is különlegessé tette a zenéjüket. Manapság azonban a színpadi produkciójukban valahogy ez már nem annyira hangsúlyos. Itt van például James Rivera: zseniális a fickó. Úgy végigsikította az I Am The Gun-tól a March or Die-ig a teljes programot, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, de a remek produkció ellenére is egy kicsit túlzásba vitte a dolgot, hazafelé menet a Savatage/CIIC rajongók gyanítom, hogy nem a VR refrénjeit dúdolgatták.

Szóval azt hiszem, itt van a legnagyobb hiba ma a VR-ben. Thorpe meggyőződése, hogy akár élőben, akár lemezen elég egy nagy rakás brutál riffet egymás után eldurrogtatni... így viszont ne várja senki, hogy sikerül tömegesen új arcokat becsalni a VR táborba. Kellene egy remek, fiatalos, őrült frontember (Brian Allen például egynek elmegy, csak az a kár, hogy hangja nem épp klasszis), ezen felül pedig kicsit vissza kellene venni az öncélú keménykedésből, és egy kis kreativitással, no meg egy egységes és ütős csapattal végre kiadni egy olyan lemezt, amelyik méltó a klasszikusokhoz, és élőben is képes lehet nagyobb közönséget megfogni.

Persze nem akarok itt szemétkedni, vitathatatlan, hogy a VR kitett azért magáért ezen az estén. Látványos játékkal, baromi precíz és feszes megszólalással, gyilkos riffekkel, és látványos, élvezetes szólókkal sziporkáztak a srácok. Lehet, hogy Rivera a legnagyobb név a csapatban, de én leginkább Thorpe és Rasmussen szólóharcait és figuráit élveztem. Örömteli, hogy a régi-új srác nem csak a nagy gitárjával rázódott bele a csapatba, de a színpadi produkcióból is kiveszi a részét. Egy nagyon intenzív műsort kaptunk, melyben az újabb tételek jól illeszkedtek a régiek közé, ráadásul a közönség is legalább annyira élvezte az Electric Punishment döngöldéjét, a Murderball instant haragbombáját, mint az On The Edge-t. A power metal brutálisabb vonulatát kedvelő fémőrülteknek ez a buli vitathatatlanul mennybemenetel volt.

Az elég rendesen elhúzódó este így a végül egy igazán seggberúgós hétfőbe torkollott, melyet noha nem túl sokan élveztünk, de abban biztos vagyok, hogy senki nem ment haza csalódottan. Azt mindenesetre megtapasztalhattuk, hogy a US power köszöni szépen, még él, és szeretne a jövőben is határozottan jelen lenni a rockszíntéren.

Szerző: MMarton88

Képek: Savafan

Köszönet a Hammer Concerts-nek!