"To beard or not to beard": Spock's Beard, Beardfish, Sound of Contact - A38, 2013.05.12.

Nem tagadom, hogy akkor, amikor kiderült, hogy a Spock’s Beard előtt két zenekar is fellép, akkor nagyon kíváncsi lettem, hogy Phil Collins fiának zenekara mivel fog minket megörvendeztetni. A dobos/énekes apuka zenei munkásságát ismerve azt tudtam, hogy jó minőségű produkciót hallhatok majd.

Néhány percnyi ízelítőkből nem lehet egy zenekart teljesen megismerni. Egy halovány kép azért kialakult bennem, de nem tudtam mire számoljak. Ami biztos volt, hogy a kiváló zenei örökségen felnövő szintén dobos és énekes frontemberként zenélő Simon Collins, Dave Kerzner (billentyűs hangszerek) és Matt Dorsey (basszusgitár) mellé a Porcupine Tree gitárosa John Wesley mellett Ronen Gordon (dobok) is társult. Bár az eredetileg május 20-án megjelenő ’Dimensionaut’ korongon az utóbbi kettő nem zenélt.

A Spock’s Beard felszerelése mellé a másik két zenekar szinte csak alap felszereléssel érkezett és nem sok minden fért fel, de ezt a nehézséget kiválóan áthidalta a Sound of Contact. A programjuk első instrumentális dalából megtudhattuk, hogy az ifjú Collins milyen dobos, alapvetően nagyon erősen ütötte a bőröket. Az első szerzeményt, akkor még nem tudtam hova tenni, mert nem éreztem, hogy hogyan kapcsolódik a többi dalhoz. Mivel a színpad előtt álltam közvetlenül, így láttam a zenészek lábánál elhelyezkedő dallistát. A Pale Blue Dot és a Not Coming Down dallamai rögtön megfogtak. A jól megírt hangszeres témák mellett az ének és a vokálok is nagyon tetszettek. Kíváncsian vártam, hogy a folytatásban mit hallunk még és örömömre egy kicsit keményebb, technikásabb részeket tartalmazó és lírai dalok is megszólalhattak. A Sound of Contact bemutatkozásával úgy érzem, hogy a jövő egyik ígéretes zenekarát ismerhettem meg. Külön élmény volt látni és hallani John Wesley gitározását. Nagyon örültem annak, hogy korábban megismerhettem őket zenéjükön keresztül, mint ahogy a kezembe akadt volna ez az anyag.

A hazai közönségnek a Beardfish már nem volt ismeretlen, hiszen ők a Pain of Salvation társaságában már zenéltek nekünk. Akkoriban nagyon sokan, köztük én is felkaptam a fejemet erre a bandára. A zene nagyon energikus volt és tele ötletekkel. Ez a tény most sem változott. A korábbi koncerten a hetvenes évek stílusában zenélő csapat új lemeze óriási meglepetés nyújtott, sajnos negatív értelemben. Reméltem, hogy ezúttal nem metalos arculatát mutatják be nekünk, ugyanis a Spock’s Beard elé nem tudtam elképzelni ezt a stílust.

A rövid technikai átállást követően rögtön a húrok közé csaptak az új lemez számaival, köztük az instrumentális Seventeen Again-nel. Rögtön visszatértek a pozitív emlékek, hogy milyen módon ismertem meg őket három évvel ezelőtt. Mostani műsorukat az előző évben megjelent ’The Void’ köré építették. Kiváló hangulatot teremtett már az első pillanatoktól kezdve a csapat, melynek leglátványosabb bizonyítéka Robert Hansen basszusgitáros felejthetetlen tánca volt. A többi zenész nem volt annyira aktív, de a négytagú csapat zenei értelemben kiváló egységként működött. A billentyűs/énekes frontember jól vezényelte csapatát, bár műsorukban féltucat dalnál több nem volt. A Destined Solitaire mellett a Ludvig & Sverker, végül a southern metalos ízekkel is felvértezett Voluntary Slavery-t is hallhattuk tőlük. Az utóbb említett szerzemény azonban nagyon kilógott a sorból. Számomra értékelhetetlen volt, amit nem tudtam azzal a képpel és emlékkel összehasonlítani, ahogyan svéd „szakállasokat” megismertem.

Szerző: karpatisz

Úgy érzem, a Spock’s Beard kiszámíthatóvá vált. Nem is feltétlenül az alkotói folyamatokban létrejött esetleges változásokra gondolok (noha a nemrégiben megjelent stúdióanyagukat az eddigi leghaloványabbnak tartom), inkább az élő fellépéseik izgalmi faktorának csökkenésére. Merthogy az általam látott három koncert közül e mostani volt a leglaposabb; pontosabban ez kissé lapos volt, míg az előző kettő zseniális. Nem tudom, ugyanezt írnám-e, ha ezen az estén találkozom velük első ízben, mindazonáltal abban is biztos vagyok, a sorban harmadik bulin való részvétel nem indokolja a jóllakottság érzését, hisz bár az Első Élménynek mindig megvan a maga varázsa, egy kiváló koncertbanda azonban akár húszévnyi turnézással a tarsolyban is újra meg újra képes elkápráztatni.

Ezúttal nem így történt. Igaz, a két előzenekarnak sem sikerült táncra perdíteni bennem a rock & roll ördögét: az ifjú Collins vezette Sound of Contact kissé öreguras lötyögéséből éppen elég volt a fél óra körüli játékidő (amikor a rezignált billentyűsükre néztem, folyton elkapott az ásíthatnék, a The Walking Dead zombijaiban több élet van, mint emberünk előadásában volt); a másik szakállas brigád, a Beardfish tagjai pedig hiába zenéltek lelkesen és tulajdonképpen lehengerlően, ha a muzsikájukban igen kevés kapaszkodót találok. Na, de ez már legyen az én bajom. Ahogy annak az oka is nyilván ízlés dolga, hogy e harmadik randevúról kesernyésebb szájízzel távoztam: egyfelől a mostani program zömmel a számomra kevésbé meggyőző új albumra épült, másrészt pedig – s ez volt a fő problémám – a műsor gerincét a már unásig játszott sztenderdek alkották. A srácok ugyanis nem sokat agyaltak e turnésorozat repertoárján, a friss lemezen kívül szinte mindegyik számot hallhattunk már annak előtte, sőt, legtöbbjük az eddig megjelent DVD-iken is elhangzik, egyedül csak a Cakewalk On Easy Street-et és a The Distance To The Sun-t tekinthetjük úgymond unikálisnak. Bármennyire is szeretem például a Walking On The Wind / Crack The Big Sky párost, de jobban díjaztam volna olyan szerzeményeket, amelyek ritkábban vagy talán sosem kerültek porondra.

Értem én, hogy válság, magas jegyárak, mostoha helyzetű rockzene, a média nemtörődöm hozzáállása és a többi, de azért még mindig olyan kiábrándító szembesülni egy párszáz fős – nagyrészt harmincas-negyvenes – publikum látványával: igen, hazánkban ennyien, és főként az idősebb korosztály kíváncsi az egyik legizgalmasabb kortárs progresszív együttesre. (Bár azt csicseregték a verebek, hogy előző nap Pozsonyban csupán nyolcvan fizetővendég tette tiszteletét…) Na, de ennyit a fanyalgásról. Mert hát valljuk be, egy Something Very Strange kezdéssel nem lehet nagyot hibázni! Számomra az új korong egyik legjobbja (a másik a Waiting For Me, volt ez is!), a nyár ízű refrén kiváló vokáljai pedig tanáriak – élőben is! Vélhetően a legtöbb szempár a szintén zseniális Enchantből érkezett énekesre, Ted Leonardra szegeződött, vajon élőben is képes-e pótolni elődeit, s azok karizmájával felveheti-e a versenyt? Nyilván nem a nem létező rutintalansága az oka, hogy az egyre papszerűbb Neal Morse és a vigyorgó kis atomegér Nick D’Virgilio után Ted tinilány-szobák posztereire való megjelenése kevésbé volt szuggesztív, mondhatni joviális visszafogottságával a frontemberi szerep is megszűnt létezni a Spock’s Beardben. Vagyis sokkal inkább volt frontember-fazon a hihetetlen bamba, „még-egy-sört-kééérek”-arckifejezéssel pengető Alan Morse azokkal a vicces, teátrális gesztusaival.

Leonard egyébként kifogástalanul énekelt, és láthatóan gitárosként is megállja a helyét a bandában, ettől függetlenül elfogadom azt is, ha a szigorúbb rajongók halványnak, ne adj isten jellegtelenebbnek vélik a színpadi jelenlétét; valóban nem egy karakteres arc, viszont roppant szimpatikus, már ha ez fontos tényező ez esetben. Jóval szűkszavúbb, mint két elődje, közel sem konferált annyit, a bohóckodást pedig meghagyta a billentyűs Ryónak. (Aki A38-emblémás pólót húzott erre az estére.) Igen, ezáltal némileg csorba esett az együttes humoros oldalán, de szerencsére annyira azért mégsem, hogy egy, a hangszereik bűvöletébe belemerevedett, karót nyelt művészkompániává szürküljenek. Okumoto úr vitte a pálmát akkor is, amikor hosszasan ecsetelte, hogy a körötte lévő kütyük mind-mind japán gyártmányok, ahogy ő maga is, nincs is velük semmi gond, kitűnően működnek, bezzeg a koncert jelentős hányadában rakoncátlankodó laptop amerikai – miként zenésztársai…

Jimmy Keegan dobos pont úgy fest, mint aki mellékállásban hobbit-statiszta az új Peter Jackson-féle überfantasyben. Kiváló ütős, szó se róla, egy-egy témája viszont túlságosan lebutított, ami ebben a műfajban nem a legszerencsésebb. Azt tudjuk, hogy apró testtel, de nagy hanggal áldotta meg őt a sors, kár, hogy ezúttal „csak” a vokálokban jeleskedett, és nem volt legalább egy magánszáma, ahogy a 2007-es bulijuk alkalmával. (Emellett meg olyan arcokat vág játéka közben, mint akitől megvonták a Prozacot.) Dave Meros pedig a tipikus szürke eminenciás, ő az egyetlen, aki a kollektív „Spock’s-comedy-ből” csupán egy félmosollyal veszi ki a részét.

A koncertzáró, egyébiránt epikusan tökéletes Go The Way You Go-t aztán jól széjjelcincálták mindenféle mókamesterkedéssel és hangszeres magánszámokkal, még egy Smoke On The Water-közjátékot is beiktattak, kellett az nagyon, úgyis még csak hatszázhatvanhatszor hallottunk… Ryo aztán a megboldogult nyolcvanas évek szintipopjának oltárán áldozott azzal, hogy nyakba akasztós kézi-szintit ragadott, amelyet egyszer csak a közönség közé hajított, kőcsönbe’ nyilván. Ezt követően pedig mindenki álma megvalósulhatott a „kötelező” dobszólóval… A heveny jazz-rögtönzés során hangszercserét is beiktattak, ezzel is jelezve a zeneprofesszori magaslatokat: Meros billentyűzött, Leonard bőgőre, míg Ryo gitárra váltott. Nekem itt már túl sok volt a prémiumkategóriás bazseválásból, ehelyett meghallgattam volna inkább egy dalt a tízpontos ‘X’-ről. Merthogy arról semmi nem volt… Volt viszont az elmaradhatatlan billentyűpark-megmászás Okumoto-módra, így a harmadik etapnál már nem üt akkorát ez a poén, de hát istenem, a védjegy az védjegy, kinek a szintitaposás, kinek a Hammond-késelés à la Emerson bá’, hogy ilyen szakállas viccel búcsúzzak.

A bevezetőben taglalt kisebb csalódás ellenére tehát a koncert maga vérprofi volt. Mondhatni természetesen. Számomra azonban a profizmus egy korszakos prog rock banda esetében inkább elvárás, azaz állapot, mintsem érdem. Ha most látom őket először, talán elkönyvelném életre szóló élményként. Ha a program felét kitevő új lemezt szeretném… Túl sok a „ha”. Legközelebb egy bátrabban összeállított programmal és egy ötletgazdagabb lemezzel már a Spock’s-mágia sem marad el…

Setlist:

Something Very Strange / I Know Your Secret / Crack The Big Sky / Hiding Out / Walking On The Wind / Submerged / Cakewalk On Easy Street / Afterthoughts / The Distance To The Sun / Waiting For Me /// Go The Way You Go

Szerző: Mike

Képek: karpatisz

Köszönet a Livesoundnak!