Maradványérték - 2013. március-április

Joe Bonamassa: An Acoustic Evening At The Vienna Opera House (Ez mestermű!)
Robin Trower: Roots and Branches (Ha idegen tollakkal ékeskedünk, nem árt, ha rajtuk hagyjuk saját védjegyünket.)
Device: Device (A Disturbed énekesének elektronikával színezett, unaloműző szólólemeze.)
Holy Grail: Ride the Void (Oldschool heavy metal modern köntösben.)
Rorcal: Világvége (Extrém metal gyöngyszem, csak erős idegzetűeknek!)
Megazetor: Sandstorm In An Hourglass (Progresszív death metal Mastodon hatásokkal.)
Árstíðir: Tvíeind (Törékeny akusztikus muzsika elektronikus átiratai.)

Joe Bonamassa: An Acoustic Evening At The Vienna Opera House

Patinásabb helyet nem is választhatott volna a munkamániás gitárzseni akusztikus koncertalbuma felvételéhez. Egy unplugged koncert nem annyira technika függvénye, talán kevésbé kozmetikázható a stúdió falai között, jobban visszaadja a művész valódi tudását.

Nos, elnézve Joe Bonamassa eddigi nem túl hosszú, ellenben bőséges életművét, neki ezt nem kell bizonyítani, és most sem fogott mellé. Elektromos blues és rock nótái akusztikus köntösbe öltöztetve éppen olyan hatást váltanak ki, mint az eredeti darabokban. Gazdag, ötletes a hangszerelés, és ezúttal nem csak a gitár viszi a prímet. Ez az album abban különbözik markánsan a gitáros előző produkcióitól, hogy ezúttal igazi csapatmunkáról van szó. Ha kell, meghúzódik a háttérben akkordozni, olykor persze megvillan a keze. Azonban itt sokkal inkább a ceremóniamester szerepét tölti be. Akadnak pillanatok, amikor magához ragadja a kezdeményező szerepet, például a The Ballad of John Henry elején, ez is visszafogottabb, bár karcos és markáns. Érdekes a hegedű rendszeres alkalmazása, ettől jelentős country ízt kölcsönöz az egész anyag, de nem kell megijedni. A zongora, a gitár, az ütősök parádés használata ettől még vérbeli rockzenei produkcióvá teszi az albumot. Néha beszűrődik a közönségzaj, ez is bizonyítja, hogy remek volt a hangulat a bulin. Egy barátom jelen volt e jeles eseményen, ő sem mondhatott mást.

A klasszikus zene ortodox híveinek talán felér egy blaszfémiával, hogy a műfaj egyik templomában egy koszos blues-rock koncertet kaptak mikrofon- illetve kameravégre, azonban hallgatva a végeredményt csak annyit lehet kibökni: ez mestermű! (Bigfoot)

Robin Trower: Roots and Branches

Úgy látszik, mostanában szokássá vált feldolgozáslemezeket készíteni az öreg muzsikusok körében, hiszen Eric Clapton 2010 után újabb összeállítást tett közkincsé, ahol gyermekkora legszebb dalait pengeti, 2011 végén Johnny Winter is egy hasonló összeállítással kedveskedett, és most Robin Trower is ugyanerre az útra lépett. Ilyenkor két dolog lehetséges: az öreg legendák számot vetnek hosszú pályafutásukkal, vagy elfogyott a muníció. A választ rátok bízom.

Persze, ez nem azt jelenti, hogy ne születnének jó dolgok az ilyen lemezek között. A Procol Harum egykori bárdistája kiváló dolgozatot produkált, szeretem, ha valaki ennyire a saját képére tudja fordítani az idegen anyagot. A kezdő nóta, Carl Perkins halhatatlanja, (Elvis vitte világsikerre) a Hound Dog rockabilly-jéből egy végletekig kifordított pszichedelikus bluest csinált, mindez olyan erővel szól, hogy beleremegnek a hangfalak. Willie Dixon Little Red Rooseterje (ezt a Stones tette igazán ismerté) sem igazán hasonlít az eredetire, jóval melankolikusabban szól, mint az originál. Hallgatva Trower szólóalbumait, ez az érzés nem idegen játékától. A Shape of Things to Come pedig teljesen Jimi Hendrix modorában hangzik el.

Valahogy mégis dinamikusabbnak érzem ezt az anyagot, mint a 2010 es ’The Playful Heart’ vagy az egy évvel korábban kiadott ’What Lies Beneath’ lemezeket (mindkettő saját anyagot tartalmazott), szóval itt jobban elengedi magát, nincs jele a visszafogottságnak. Ha idegen tollakkal ékeskedünk, nem árt, ha rajtuk hagyjuk saját védjegyünket. Valahogy úgy, ahogy Robin Trower tette. (Bigfoot)

Device: Device

A Device egy tévedés: nem nagy, inkább csak átlagos baki, amit David Dreadman unalmában követett el. A történet ismert: a milliós lemezeladást és bandán belüli feszültségeket halmozó Disturbed meghatározatlan ideig pihenőre vonult, az énekes pedig projektben éli ki magát. Ám a ’Device’-on inkább csak Dreadman szórakozhat, a rajongók kevésbé: pedig elhallgatva ezt a tízes csomagot, a szándék nyilvánvaló, a korong a Disturbed-rajongóknak készült, ugyanazt a zenei világot csomagolja kissé könnyedebb riffekbe és lazábban szerkesztett, középtempós dalokba. Nem, Dreadman még véletlenül sem akar önmegvalósítani, vagy letérni a Disturbed által kitaposott ösvényről, de ezzel még mi is megbarátkoznánk, hiszen pont azért a jellegzetes katonás riff- és dallamvilágért szeretjük, ami a legutóbbi ’Asylum’-on még teljes pompájában menetelt.

A ’Device’-nak pont az az előnye, hogy segít kibekkelni azt az időt, amíg a Disturbed újra magára és egymásra talál, hátránya, hogy minderre csak a kényszer viszi a rajongókat. A ’Device’-on jóindulattal is csak átlagosnak csúfolható dalok kaptak helyet, pont az a lendületes, húzós gitárjáték hiányzik belőle, ami a Disturbed-dalok gerincét alkotja. Cserébe kapunk poposabb (Close My Eyes Forever) dalokat, és az elektronika is előmerészkedik a háttérből, néhol már egészen zavaró módon (Hunted, Opinion). A papírforma szerint a korongot a neves vendégsereg menti, de se Lzzy Hale, se Serj Tankian duettje nem túl izgalmas, talán mert mind a zenei alap, mind a feladott dallamlecke halvány és túl ismerős. Hogy Glenn Hughes hogy tévedt az M.Shadows és Tom Morello féle társaságba, arra még tippelni sem merek, de az ő klasszikus ballada-ízű dala (Through It All) minimálisan javítja az összképet. Kizárólag die-hard rajongóknak ajánlott! (Tomka)

Holy Grail: Ride the Void

Volt, vagyis még mindig van az a White Wizzard nevű banda, amely tavalyelőtt az Iced Earth előzenekaraként lépett fel a Club 202-ben. A Los Angeles-i brigád mindig is híres volt a rengeteg tagcseréről, így már meg sem lepődtem, amikor egykori WW-tagokat fedeztem fel a Holy Grail csapatában. A két zenekar között nincs is nagy különbség zenei téren: ott figyel a farmerkabi, a láncok, a bőrök, igazi old school arcok alkotják a Holy Grailt, amely a Nuclear Blast gondozásában jelentette meg második albumát, a ’Ride the Void’-ot, még tavaly év végén. Azóta valóban eltelt pár hónap, de bűn lett volna nem írni róluk, jómagam pont az elmúlt napokban vettem elő újra.

Ugyanis remek anyag lett ez! Erős hangzás, old school riffek, fogós dalok – ha gyorsan össze akarnánk foglalni a ’Ride the Void’-ot, ezek a kifejezések jutnának eszembe. Iron Maiden és Judas Priest hatásokra kell gondolni elsősorban, modern zenei felfogással. De nyugodtan megemlíthetjük a Saxont, vagy Germánföldről a Helloweent is – na igen, kópiabandának tűnhet, de mint tudjuk, nagyon nehéz újat alkotni ebben a műfajban. Ha valaki kedvet kapna hozzájuk, ajánlani tudom első albumukat, a ’Crisis in Utopia’-t is. (Jocke)

Rorcal: Világvége

Nincs könnyű dolga azoknak, akik az igazán extrém muzsikákban lelik örömüket, hiszen ahogy azt a többi műfajban is tapasztalhatjuk, ezt a színteret is tengernyi zenekar árasztja el, és ahogy az lenni szokott, a mennyiség legtöbbször a minőség rovására megy. A szinte már átláthatatlan tömegből emelkedik ki a Rorcal legújabb gyöngyszemével, mely még a műfaj feltétlen szerelmeseinek is álmatlan éjszakákat fog okozni.

'Világvége'. Jobb címet keresve sem találhatott volna a svájci együttes harmadik nagylemezének, ugyanis az itt hallható betegesen agresszív, nyomasztó muzsika valóban tökéletes zenei aláfestése lehetne egy esetleges apokalipszisnek. A fájdalmasan lassú, roppant súlyos doom, sludge és drone hatásokkal induló szörnyeteg, mely aztán a továbbiakban a black metal legfélelmetesebb bugyraiba is alámerül, olyan végtelenül kegyetlen, könyörtelen és brutális, ami párját ritkítja még az extrém muzsikák között is. A 'Világvége' mégsem korlátozódik egyszerű hangszeres kínzásra, sokkal több minden húzódik meg a hangok mögött, hiszen a dalokat felépítő erőszakos, bántó black metal riffek és a rendkívül változatos, nyers, zsigeri ritmusmunka visszautal a színtér hajnalán született legjobb lemezek szabad-szellemű, megalkuvást nem tűrő, igazi művészetet létrehozó attitűdjére. Ugyanakkor a drone, a doom és egyéb zenei irányzatok bemosódásával valami egészen egyedi végeredményt sikerült létrehozniuk a fiatal zenészeknek. Az alig több mint 40 perces mű tobzódik az izgalmas váltásokban, remek zenei megoldásokban, de goromba, apokaliptikus hangulata miatt mégis rendkívül nehezen befogadható, hogy úgy mondjam, mindennapi fogyasztásra csak saját felelősségre ajánlott.

A 'Világvége' nem csak a Rorcal eddigi legkiforrottabb, legérettebb műve, hanem az extrém metal műfaj egyik kiemelkedő alkotása. Kevesen tudnak ennyire brutálisan ilyen magas színvonalú muzsikát alkotni. (Pálinkás András)

Megazetor: Sandstorm In An Hourglass

Ne ítélj elsőre, tartja a mondás, ami a gödi Megazetor esetében különösen érvényes, hiszen ennél rosszabbul csengő zenekarnévvel ritkán találkozni, de a gyatra elnevezés mögött nagyon is tehetséges zenészek alkotnak remek progresszív death metalt. A 'Sandstorm In An Hourglass' a zenekar legújabb EP-je, melyen négy friss szerzemény (plusz egy rövidke átkötő darab) mellett 3 koncertfelvétel, köztük a Mastodon Blood and Thunder-jének élő feldolgozása, valamint két remix kapott helyet.

A Megazetor a death metal technikás, agyas ágát műveli, melyre talán a legnagyobb hatást az egykori Death zenekar gyakorolta, így az új szerzeményekben is megtalálhatók a schuldineri iskola tanításai, ahogy a Meshuggah-féle tördelt ritmusképletek is. Viszont újdonságként beférkőzött egy nagy adag Mastodon ízű riff és megoldás, amit nem csak a zenében, hanem a vokális témákban is nyakon csíphetünk, amit én nem bánnék, ha mértékkel vegyülne az összképbe, hiszen ha tehetném még a reggeli kávémba is tennék egy cseppet a 'Leviathan'-ből, de itt túl soknak tűnik, így az egyediség látja kárát a túlburjánzó Mastodon hatásoknak. Derzsi János és Erdélyi Péter hallhatóan igyekezett a lehető legváltozatosabban megírni az énekrészeket, ami igen jótékony hatással volt a végeredményre, hisz az egysíkú hörgés helyett bömbölést és egészen fogós dallamokat is hallhatunk. Összességében egy szellősebb, de még mindig kellően súlyos és megfelelően technikás, igényes megszólalású művel van dolgunk, melyen csak az elburjánzó Masdoton témák erős jelenléte ejt csorbát.

Ami a lemez második felét illeti, a 'Dying Process' albumról eljátszott két dal (Traitor of Absence és  Dying Process) ütnek, ahogy kell, a megszólalásuk erőteljes és ugyanez elmondható a Mastodon Blood and Thunder című daláról is, melyet korrekt módon prezentál a zenekar. Az Interform remixelt változata igazi kínzás, csak műfaji határoknak fittyet hányó zenehallgatóknak ajánlanám, míg a Dying Process elektronizált változata egy sejtelmes, feszültségekkel teli érdekes újragondolása a remek dalnak. (Pálinkás András)

Árstíðir: Tvíeind

Az izlandi Árstíðir akusztikus hangszerekre épülő, könnyed, népzenei elemeket is felvonultató muzsikája az egyik legjobb példa rá, hogy könnyen befogadható, rádióbarát muzsika is képes valós értékeket felmutatni, nem is meglepő, hogy az északi ország rádiói előszeretettel játsszák a zenekar dalait. Az eddig két nagylemezt ('Árstíðir', 'Svefns og Vöku Skil') megjelentetett hattagú együttes a Pain of Salvation és Anneke van Giersbergen társaságában járta be Európát, különleges zenei csemegét kínálva a nagyközönség számára.

Ne gondolja senki, hogy egy északi akusztikus zenekar csakis valami letargikus, depressziós muzsikát játszat, hiszen az Árstíðir művészete nem a fájdalomról és a keserűségről szól, még ha törékeny dallamaikban meg is található a skandinávokra jellemző melankólia, sokkal inkább a szépség és a gyengédség árad hangszereikből, melyre nagy hatást gyakorol Izland népzenéje és hagyományai.

A 'Tvíeind' címre keresztelt 5 számos EP két egymástól nagyon távol álló műfaj érdekes zenei fúziója, ugyanis a 'Svefns og Vöku Skil' néhány dalából készítettek remix változatokat elektronikus zenék világában ténykedő művészek, akiknek sikerült úgy hozzátenni a maguk ötleteit a dalokhoz, hogy azok eredeti értékein nem esett csorba. Ahogy azt a lemezt nyitó Ljóð í sand átprogramozott verziójában hallhatjuk, az elektronikus ütemek sűrű szövevényéből ugyanaz a felszabadító refrén emelkedik ki, ami az eredeti verziót is olyan felejthetetlenné teszi, de születtek ennél kevésbé radikális átiratok is, például a Á meðan jörðin sefur gyönyörű újraértelmezése női énekre és zongorára, mely éppen olyan szépségesen fájdalmas és megrázó, akár csak az alapjául szolgáló dúsabban hangszerelt dal, melyben hegedű és gitár kíséri a férfi hangra íródott dallamokat.

Az Árstíðir valódi kuriózum és ez a kiadvány még ha nem is illeszkedik tökéletesen a zenekar eddig megjelent anyagai közé, mindenképpen egy igényes és remek közreműködése két eltérő zenei világnak. (Pálinkás András)