Joe Satriani: Unstoppable Momentum

írta Adamwarlock | 2013.05.14.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Epic

Weblap: http://www.satriani.com

Stílus: Instrumentális rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Akárhogyan is változnak a zenei trendek az idők során, az máig igaz, hogy a full-instrumentális gitáralbumokat sohasem nevezhetjük divatzenének. Ha erről az erősen bekategorizált, már-már beskatulyázott műfajról beszélünk, valahogyan mindig Joe Satrianinál kötünk ki. Közel sem azért, mert ő lenne a „nagybetűs gitárosa” a rockszakmának, vagy akár a műfaj  e  speciális irányának, hanem mert talán ő tette a legtöbbet azért, hogy a teljesen instrumentális rockzenét világszerte népszerűsítse. A rengeteg promó, a vendégzenészkedések, és természetesen a G3 sorozat mind-mind hozzátett ahhoz, hogy az instrumentális rock és metal zene piacképes tömegeket vonzzon. Valljuk meg, ez nem kis teljesítmény.

Joe számomra mindig is egy szimpatikus figura maradt, aki rendkívüli zeneiséggel lett megáldva. Néhány hasonszőrű társánál a színpadon is sokkal szerényebb, és rendkívül mély alázattal viszonyul a zenéhez és a közönséghez is. Mind előadásaira, mind kompozícióira igaz, hogy közel sem olyan exhibicionista maszturbálás, mint amit néhányan képesek ebben a műfajban előadni. Ő rájött arra, hogy a dal egésze a fontos, és nem egyedül a gitárja, ami ezáltal tényleg kifejező eszköz lesz, és nem pedig egy meghosszabbított phallosz. A számok teljes egészet alkotnak, és a többi hangszer nem csak asszisztál a hathúros villogásához.

Pontosan ezért működnek az albumai, ahogy működik a 2013-as ’Unstoppable Momentum’ is: kellemes hallgatnivaló, ami nem csak gitárosoknak szól. A dallamok fülbemászóak, néhol egyenesen gyönyörűek, a riffek intelligensek, a ritmusszekció pedig parádés. Satriani többrétegű zenét alkot, amit lehet hallgatni ellazulásként, szórakozásként, de minden gond nélkül elmélyülésként is. Minden egyes újrapörgetéssel új arcát képes felmutatni számunkra a lemez, és valóban képes elvarázsolni.

Ez persze nem jelenti azt, hogy tökéletes. Ott kezdődik, hogy egy átlagembernek, aki nem fanatikusa Joe zenei  munkásságának, annak mikor lenne ideje 20-30-szor végighallgatni egy albumot, és ráébrednie az ide-oda elhelyezett hangok finomságára. Persze természetes, hogy Joe nem a Tankcsapda rajongókat veszi célba, de a mai világban oda kell figyelni arra, hogy amit egy zenész alkot, az a lehető leggyorsabban, legegyértelműbben jusson el a közönséghez. Persze, nem kell megijedni, nem egy súlyos progresszív metal operával állunk szemben, sőt! Satriani legújabb lemeze légiesen könnyű, és áttetszően lebegő hangulatot áraszt, ami éppen hogy fonák módon, alattomos képet ad a zene töltetéről, hiszen ahogy írtam, egy rendkívül mély albummal van dolgunk, de ezek a dimenziói csak hosszú idő után adják meg magukat a hallgatóságnak.

Rendkívül színes és érzelemgazdag dallamokat alkotott meg hősünk a legújabb lemezére, aminek iskolapéldája a Jumpin’ In és a Jumpin’ Out páros, de az egyértelműbb kiállásokra esküszik, annak ott van mindjárt a címadó vagy az A Door Into Summer. Én személy szerint az olyan darabokat preferáltam, amelyek kicsit elrugaszkodnak a rockzenétől, és erős dob-basszus témákkal megtámogatva, kicsit széttöredezett, jazz-funky-s számszerkezetekre ültetik rá Satriani témáit. Szerintem az ilyen dalokban – amelyek iskolapéldája a Can’t Go Back – mutatkozik meg főszereplőnk igazi tehetsége.

Összességében én mindenkinek csak ajánlani tudom Joe Satriani legújabb korongját, kinek ezért, kinek azért. Aki veszi a fáradságot – ami jelzem, minden instrumentális rock-metal lemez megismeréséhez szükséges – nem fog csalódni a mesterben ezúttal sem, de meg kell jegyeznem, hogy az előző, ’Black Swans and Wormhole Wizards’ albumként sokkal jobban összeállt. Valahol ez a mostani korong kompozícióban megrekedt, nem tartalmazott katartikus éleket, és bár néhol zseniális darabokat nyújtott, valahogy a végtermék egységes egészként súlytalanná vált.

Pontszám: 7.5