Stone Sour: House of Gold & Bones Pt. II

írta MMarton88 | 2013.04.24.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Roadrunner Records

Weblap: http://houseofgoldandbones.com

Stílus: Modern metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A Stone Sour a tavalyi év egyik legjobb lemezét szállította le, de lehetett tudni, hogy jön a folytatás, ugyanis Corey Taylor egy olyan érett, és komoly koncepcióval dolgozó dupla albumban gondolkozott, amit a Pink Floyd Falához, vagy az Alice In Chains ’Dirt’-jéhez hasonlított. Ezek ugye már alapjáraton bátor szavak, 2013-ban pedig aztán főképp, lévén, hogy mostanra a mainstreamben a zene sokkal inkább szól a „jókedvnyújtásról” és mókás szórakoztatásról (gondoljunk csak a Gangnam Style sikerére), mintsem értelmes gondolatok, vagy olykor „sötétebb” érzelmek, hangulatok átadásáról és befogadásáról.

Szóval kész csoda, hogy egyáltalán van még kereslet elgondolkodtató dupla albumokra, az pedig igazán örömteli döbbenet, hogy a ’House of Gold & Bones’ második része a Billboard 10. helyén nyitott. Pedig itt mókát, jókedvet, meg vidámságot nem sokat fogsz hallani! A recenzió tárgya talán a csapat pályafutásának legsötétebb, legnyomasztóbb korongja. Ha az első részről hiányoltad a rádiós slágereket, akkor ezzel már meg se próbálkozz.

Az persze más kérdés, hogy mennyire megy jól a srácoknak az elborultabb témák, és a komorabb, sötétebb szerzemények írása. A lemez például egész lassan, és szomorkásan kezdődik a Red City-vel, nem mindennapi nyitás, az biztos. Noha a sztorihoz remekül passzol a Black John is, maguk a következő pár dal eleinte nem annyira erős. A hatodik daltól kezd izgalmasabbá válni a dolog, s noha a lemez első fele is teljesen rendben van, a második fél ismét olyan kirobbanó minőségű, mint az előző album volt. A Gravesend refrénje a szám kilátástalan hangulata ellenére is kiemelkedő, de az igazi kedvenc nálam az ’82, mely már jóval befogadhatóbb nóta, de érzésem szerint ezen a terepen egész egyszerűen erősebbek is a srácok.

A színvonal innentől már végig magas marad, legyen szó akár a boogie-s, klipes, seggberúgós Do Me A Favor-ról, a balladai, ám borzasztó megkapó The Conflagrationról, vagy a záró címadóról. Ez amúgy azon felül, hogy egy borzasztó király kis nóta, gyönyörűen be is zárja a kört, hisz mind stílusában, mind hangulatában az előző album nyitóduójára emlékeztet. Ami további pozitívuma a lemeznek, az Corey énekteljesítménye. Erre persze korábban sem lehetett panasz, de azon túl, hogy milyen részletességgel és igényességgel dolgozta ki a szövegeket, arra is alaposan odafigyelt, hogy mit, milyen hangszínben, mennyire tisztán énekeljen. Nagyon változatosan játszik a hangjával, a gyönyörű tiszta melódiáktól a hörgésen át a suttogásig rengeteg mindent felvonultat, sokféle színt adva az albumnak. Ami pedig egy további apró szimpatikus pont, hogy többször is elővesznek témákat, motívumokat az előző lemezről, amikor azt a sztori épp úgy kívánja.

Összességében az a benyomásom, hogy szerencsésebb lett volna ezt a két korongot egyben, dupla lemezként megjelentetni. Érezhetően úgy kerek csak a történet, ha a két albumot egymás után hallgatod, s míg az első lemez önmagában is megállta a helyét, és a második – főleg azért mert egy kicsit lassan indul be – sokkal szórakoztatóbb, ha közvetlenül az első album után csendül fel.

Pontszám: 8