Spock's Beard: Spock's Beard
írta Hard Rock Magazin | 2006.12.11.
Megjelenés: 2006
Kiadó: Insideout
Weblap: www.spocksbeard.com
Stílus: progresszív rock
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Spock's Beard kilencedik, a borítón nemes egyszerűséggel csak a zenekar nevét viselő stúdióalbumát nagyon vártam. Nagyon vártam, mivel Neal Morse távozása után, már a dobos Nick D'Virgilio énekével készített első SB munka, a "Feel Euphoria" -bár nagyon remek kis darab- sok-sok hallgatás után sem tudott meggyőzni arról, hogy a Morse által keletkezett muzikális űrt képes lesz e valaha betölteni a zenekar. Azután két év elteltével érkezett az "Octaine", melyet már nagyon megszerettem, de még mindig hiányzott az az érzés , mely a régi felállás albumainál minden esetben megragadott. Nem lettem elvarázsolva. Tisztában voltam vele, hogy a régi és az új Spock's összehasonlíthatatlan, (és ez jó is így) de azért nagyon vágytam azokra a régi borzongásokra, melyek a "The Light", vagy a "Snow" esetében mindig végigszánkáztak rajtam. Így hát, bekkeltem tovább. hátha a harmadik "új" SB album meghozza a várva várt érzést. Most itt van a lemez, és mielőtt írásra vetemedtem volna, kb. 30-szor hallgattam végig. Megnyugodtam. Helyére kerültek a dolgok. A harmadik album az új éra legjobb, legkiforrottabb alkotása, igazi élvezet hallgatni, de megborzongatni nem tud és ezt az érzést innentől már nem is fogom soha Spock's Beard albumtól várni. De már nem is akarom. Miért? Mert rájöttem, hogy számomra Neal Morse dallamai, énekének földöntúli lágysága, érzékenysége az ami igazán megfog. Félreértés ne essék! Nick D'Virgilio az egyik legjobb énekes a progresszív mezőnyben. A lassú nóták énekdallamai nagyon szépek, de...valahogy számomra nagyon "kiszámíthatóak". Míg Morse-nál mindig azt éreztem és érzem, hogy az egész ember, szívvel-lélekkel benne van a dalokban, addig Nick-nél azt érzem, hogy tökéletesen megold egy feladatot. Tökéletesen, profizmusa teljes tudatában,kicsit rutinból. De ennyit az előző és a mai frontember összehasonlításáról. Nézzük milyen is a Spock's Beard kilencedik stúdióalbuma. Nem egyszerű! Rendkívül összetett, sok stílusjegyet magán viselő alkotás. Az első néhány hallgatáskor egy masszát kapunk a fülünkbe, amely (legalább is nálam) körülbelül az ötödik lejátszáskor kezdett el szétválni kisebb egységekre. A nyitó, "On A Perfect Day" gyönyörű indító dallamával és azonnal fülön ragadó, kitörölhetetlen refrénjével egy kicsit a "Snow" című koncepcionális lemezre emlékeztet. Ryo Okumoto azonnal felismerhető orgona kísérete és a középrészen, a két gitárra írt akusztikus részt követő monumentális hatású instrumentális betét a zenekar legszebb percei közé tartozik. "Skeleton At The Feast" címmel egy instrumentális tétel következik, mely egy nagyon szigorú riffre alapuló, sok-sok meglepetéssel tarkított, és egy hatalmas "Genesis dallammal" megspékelt darab. Az erőst kezdést egy rövid, dögös rock'n roll követi. Címe "Is This Love". Ez a dal igazi új Spcoks' Beard. Kemény, vagány, fejet letépő, de mégis szinte táncolható rocki. A négyes nóta az "All That's Left" ,egy lírai nóta, gyönyörű vokállal megtámogatva. Az ötös tétel egy hosszabb, több részre tagolható szerzemény "With Your Kiss" címmel. Számomra az album csúcspontja. Lágyan indul, szépen lassan építkezik, hangszerelése káprázatos. Virgilio több, egymástól teljesen eltérő dobszólamot halmoz egymásra, melytől a lírai részek is feszessé válnak. A dal első része kifejezetten popos, nekem egy picit a Mike Rutherford, Mike and the Mechanics nevű zenekara ugrott be. A tizenkét perces dal felénél azután erős váltás történik. Egy törzsi dobalapra fekvő rock'n roll tüzeli fel a hallgatót, hogy azután a nóta utolsó harmadára visszatérhessen a líra. Nagyszerű szerzemény. A "Sometimes They Stay, Sometimes They Go" a Spock's -hoz képest átlagos, középtempójú, a "The Slow Crash Landing Man" pedig egy hasonlóan közepes minőségű lassú dal. Az album középrészén található "gyengébb" hármasból a "Wherever You Stand" "viselt meg" a legjobban. Az időnként kis "Red Hot Chili" hatást viselő dal Virgilio nyafogásaival, és rétestészta szerű refrénjével engem kifejezetten idegesít. Utána viszont "Hereafter" címmel érkezik a lemez legszebb lírai pillanatait tartalmazó szerzemény. Virgilio itt igazán kitesz magáért. Meghatóan szép percek ezek. Megszokhattuk már, hogy a Spock's Beard minden albumán található egy-egy szvit jellegű szerzemény. Ezúttal "As A Far As The Mind Can See" címmel érkezik egy négy részre tagolt kis zenemű, mely nem okoz csalódást. Ebben a 16 percben "bokrosodik" meg igazán a zenekar. A progresszív elemeken túl találkozhatunk itt fogós jazz rock betéttel, popos középtempóval és gyors rock'n roll-al, valamint fanfárokkal kísért nagyzenekari kíséret érzését adó instrumentális betéttel is. Érdekesség a szvit egyik tételének címe is. "Stream Of Unconsciousness", mely valószínűleg utalás a jó barátokból álló zenekar, a Dream Theater, "Train Of Thought" albumán szereplő "Stream Of Consciousness" című szerzeményre. A lemezt záró "Rearranged" első pillanatai a pszichedelikus zenék világába kalauzol el minket, majd egy keményebb, "odamondogatós" résszel zárul a Spock's Beard kilencedik albuma. A kilences a szerencseszámom, és most úgy tűnik a Spock's Beard-é is. Munkásságuk kilencedik és újjászületésük harmadik albuma -leszítva azt a két-három töltelék nótát -egy kiforrott, saját zenei irányvonalát biztosan ismerő és követő csapatot mutat. Bízom benne, hogy a tizedik album elhozza a tíz pontot is!
Legutóbbi hozzászólások