Kóla, jég, és egy kevés whiskey: Tankcsapda, Szeg - Barba Negra Music Club, 2013.04.12.

Ahogy azt már a Tankcsapdától megszokhattuk, az új turnéval együtt megérkezett az új koncepció is: a tavalyi sokzenekaros-arénás körút után ezúttal a kisebb klubokat célozták meg, hogy relatíve kisebb közönség előtt, olykor – a méretek tekintetében – egyenesen extrém körülmények között mutassák be a fél éve megjelent ’Rockmafia Debrecen’ anyagát. A Kék Yuk és az A38 után a turné budapesti blokkjának harmadik és egyben utolsó bulijára a Barba Negra kalózhajójának fedélzetén került sor. Új műsor, exkluzív helyszínek… látszik, hogy Lukácsék számára nem vonzó a menetrendszerűség, az egyszer már jól bevált formulák folyamatos ismételgetése. És ez nagyon is rendben van így!

Az este számomra a szintén debreceni Szeg rövid bulijával kezdődött. Be kell vallanom, hogy a csapat hardcore alapú, üvöltözős-rappelős zenéje alapvetően nem áll túl közel hozzám, de a személyes ízlésemet háttérbe szorítva, objektív szempontok szerint se mondhatnám azt, hogy egy karakteres, jól összerakott produkcióval volna dolgunk. Az a probléma, hogy több dologgal is próbálkoznak, de sajnos egyikben sem jók igazán: mert a keménykedés nem egyenlő a keménységgel, az affektálás nem egyenlő a rappeléssel (ami nem véletlen, hiszen a magyar nyelv alapvetően nem szereti ezt a műfajt), és a helyzeten még az egyébként számomra végtelenül szimpatikus önirónia sem segít. A csapat ugyanis van annyira bátor, hogy merjen röhögni saját magán, és egy pillanatig sem csinálnak titkot abból, hogy itt azért nem kell mindent halálosan komolyan venni. Ez azonban valamiért nem hogy humoros hatást nem kelt, de sokkal inkább komikusba fordul át. Emellett pedig hiányoznak az ebben a műfajban elengedhetetlen groove-ok, a húzás, és az erő, ami a stílus szeretetétől vagy nem-szeretetétől függetlenül is magával kell, hogy ragadja az embert. Ez pedig egy ennyi ideje működő, rutinos zenekartól sajnos nagyon-nagyon kevés.

Ahogy arról már a bevezetőben szó esett, a Tankcsapdának nem igazán fekszik a mókuskerék (vagy ahogy Sidi fogalmazott egy interjúban: a forgómajom), és a csapat szerencsére igen nagy hatékonysággal használja az újdonság erejében rejlő lehetőségeket. Mindez már önmagában az új környezettel adott volt, hiszen a Barba Negra éppen annyira friss terepnek számított, mint amennyire – egy 2011-es egy zártkörű bulit leszámítva – néhány hónappal ezelőtt a Sportaréna is az volt. Látjuk, hogy Lukácsék régóta más ligában játszanak, mégsem szokatlan számukra a klubozás, gondoljunk csak a tavaly megjelent ’Tele a Tankot’ DVD-re, melynek anyagát a 2009-es retro-turné budapesti állomásán rögzítette a csapat. Ahogy előzetesen számítani is lehetett rá, néhány órával a kapunyitás előtt minden jegy gazdára talált, így joggal bízhattunk benne, hogy ezen az estén is éppolyan forró hangulatú punk and roll showban lehet majd részünk, mint amilyen – a felvétel alapján – a Diesel Clubban is lehetett.

A helyszínek jellegét leszámítva azonban nehéz volna bármiféle párhuzamot vonni a két buli között, ennek pedig az az oka, hogy a két műsor köszönőviszonyban sem volt egymással, de még a decemberi arénás koncerthez képest is igencsak megvariált programot hoztak magukkal a Tankok. Persze senkit sem ért meglepetésként, hogy ezúttal sokkal nagyobb szerepet kapott az összességében igen erősre sikerült ’Rockmafia Debrecen’ című új anyag. Az új dalok közül néhányan már korábban is bizonyítottak (Mi a fasz van?, Hatalom nélküli rend, Számolj vissza, Pokol a mennyből), a most debütálókról pedig elmondható, hogy a felvételen is jól működők élőben is rendesen megdörrennek. Az 1000 ördög és a Nincsen semmi remekül illeszkedik az életműbe, azonban – és felettébb érdekes módon – a lemez egyik húzónótája, a Csapda zenei világában egyébként érdekes színfoltot képviselő Bíbor köd egyáltalán nem; valahogy nem áll jól ez a dal a csapatnak – legalábbis élőben –, nem is játszották hibátlanul, és ennek megfelelően mintha nem is aratott volna osztatlan sikert. De hasonlót érzek a nemrég klipesített Lejárt lemezzel kapcsolatban is, mely bár lényegesen jobb fogadtatásban részesült, írtak már ennél sokkal-sokkal jobb, hasonló műfajban mozgó balladát is. Hogy ne is menjünk nagyon messzire, a néhány dallal később elő is adott Adjon az ég például pontosan ilyen.

Mivel az Arénakoncert tematikájában központi helyet foglalt el az éppen aznap húszéves ’Legjobb méreg’, várható volt, hogy az old school slágerek helyett ezúttal az újabb, illetve ritkábban játszott dalokra épül majd a műsor. A mainstream-darabok közül jó érzés volt újra találkozni az egy ideje már hanyagolt Nem kell semmivel, de a kilencvenes évek végének kevésbé előtérbe tolt lemezeiről is előkerült néhány régi ismerős (Vezér, Szabadon, Disco, Törölköző teniszütőkkel), köztük olyanok is, mint a Sovány vigasz, amit aztán végképp nem hall minden nap az ember. Nálam azonban a 2006-os ’Mindenki vár valamit’ Hiányzolja vitte a bulit, egyfelől mert úgy általában nagyon bírom Lukácsék rockosabb, középtempós dolgait, másfelől pedig mert ezt a dalt még sose hallottam tőlük élőben.

A régi klasszikusok tehát ezúttal kissé háttérbe szorultak, de azért persze nem teljesen (Juggler, Nem hagylak el, Johnny a mocsokban). Érdekes egyébként, hogy mára már ott tartunk, hogy egy Tankcsapda-buli tökéletesen elvan az ebből, tehát a ’Connektor 567’ előtti korszakból származó, egykor kihagyhatatlannak hitt slágerek nélkül, mint a Baj van!, a Gyűrd össze a lepedőt, a Jönnek a férgek, a Magzat a méhben, a Rock & Roll rugója, vagy éppen az abszolút kötelező Legjobb méreg. De ez ugyanúgy igaz az újabb sikerdalokra is, így ma már senki sem háborodik fel azon, ha ne adj’ isten kimarad a Mennyország Tourist, a Mindig péntek vagy a Szextárgy (egyedül az Ez az a ház számít kivételnek, amit valószínűleg nálam jobban már csak a zenekar tagjai unhatnak). Hiába, bőven van miből válogatni, és – visszakanyarodva ezzel a forgómajom-hasonlathoz – szerencsére a zenekar él, pontosabban mer élni ezzel az aduval, ennek köszönhetjük azt, hogy minden turnén egy kicsit más programot kapunk. Túl azon, hogy a közönség már önmagában is rettenetesen bír örülni ennek, ez a taktika igen elegáns módja a figyelem fenntartásának és az érdektelenség elkerülésének. A legnagyobb slágerek unalomig járatása, az izgalomfaktor minimalizálása hosszabb távon megbosszulja magát, ahogy ez oly gyakran előfordult már több tíz éve működő csapatoknál. A debreceni trió azonban mindig ügyel arra, hogy a program ne váljon kiszámíthatóvá. Ha ez nem így lenne, akkor valószínűleg mi se járnánk el a koncertjeikre újra, és újra, és újra, és újra...

Ha a számlista tehát nem is teremtett retro-hangulatot, a helyszín (illetve annak klub-jellege) mégis joggal idézhette volna fel bennünk a sok-sok évvel ezelőtti, egymás hegyén-hátán heringezős, alkoholtól mámoros Tankcsapda-bulik emlékét. Nos, ez sem igazán jött be, még a teltház ellenére sem, hiszen ez a fogalom a West Balkán-tragédia óta – szerencsére – egészen mást jelent, mint mondjuk 10-15 évvel ezelőtt, és hát valljuk be, hogy a Barba Negra sem az a klasszikus értelemben vett rockklub, már ami a méreteit (és a felszereltségét) illeti. Számonkérésről persze szó sincs, hiszen efféle, sőt, még annál is extrémebb élmény átélésére is adott volt a lehetőség a Kék Yuk falai között, a kevésbé merészeknek pedig – arany középútként – ott volt az A38.

A buli alapvető problémájának azonban nem sok köze volt a helyszínválasztáshoz: valahogy ezúttal nem izzott a levegő, mintha a zenekar és a közönség csupán a koncert utolsó harmadára talált volna igazán egymásra (az „igazán” alatt értsd: amikor már a hátsó sorok sem bírnak magukkal). Pedig Lukácsék a rájuk jellemző lazasággal, és néhány kisebb-nagyobb hibától eltekintve jó formában játszottak, és a színpad előtt összegyűlt tábor lelkesedésével sem volt gond, az este összességében mégis középszerűre sikerült. Legalábbis önmagukhoz mérten, hiszen azt azért mind tudjuk, hogy az ország egyik legszórakoztatóbb rock ’n roll-produkciójáról beszélünk; méghozzá egy olyan produkcióról, ami sosem teljesít egy bizonyos színvonal alatt.

Ez a színvonal a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy Tankcsapda-buli alapvetően mindig jól működik, vagyis sosem okoz csalódást, és a megállapítás a mostani felemás, kissé felejthető koncert kapcsán is tökéletesen megállja a helyét. És ha mindez esetleg nem volna elég, a turnéról turnéra változó program végképp bebiztosítja, hogy a koncertlátogatási hajlandóság a legkisebb mértékben se csökkenjen, ami pedig nem csupán praktikus, hanem egy végtelenül szimpatikus húzás is egyben. Vagy inkább egy hiteles zenekar hiteles gesztusa. És manapság nagyon meg kell becsülnünk az ilyet!

Setlist:

Mi a fasz van? / Csapda vagyunk / Hatalom nélküli rend / Nincsen semmi / Juggler / Vezér / Bíbor köd / Számolj vissza / Hiányzol / 1000 ördög / Mindenki / Szabadon / Lejárt lemez / Disco / Sovány vigasz / Kóla, jég és whiskey / Törölköző teniszütőkkel / Terrorista vagyok / Adjon az ég / Pokol a mennyből / Azt mondom állj! / Be vagyok rúgva / Nem kell semmi // Ez az a ház / Élni vagy égni / Nem hagylak el / Johnny a mocsokban

Szerző: Bazsa

Képek: T T