Alpha Tiger: Beneath The Surface

írta Csemény | 2013.04.07.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Century Media

Weblap: http://www.alphatiger.de/

Stílus: Power metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

A banda átkeresztelése után (korábban Satin Black fedőnév alatt nyomultak) már a második lemezzel rukkoltak elő a szász muzsikusok. A kezdéshez hasonlóan a német berkekben igen jellemző power metal vonalon ténykednek, mégpedig a stílus elemeihez annyira ragaszkodva, hogy az néha már bántó. Bizony nem könnyű manapság egy feltörekvő power metal bandának, hiszen a műfajban mintha lassú aprózódás menne végbe. A legmeghatározóbb bandákra nem volt jellemző az utóbbi években, hogy karrierük legkiemelkedőbb lemezeit készítették volna (tisztelet a kivételnek). A másik probléma, hogy nagy a konkurencia. Iszonyatos mennyiségben jelennek meg fiatal bandák (ez persze nagyon jó dolog), és adnak ki nagy erőfeszítések nélkül (szintén tisztelet a kivételnek), nem kiemelkedő albumokat, amik ehhez képest elég jól hangzanak, csakhogy túl sok van belőlük. Szóval az ismert körülmények között 2011-ben vette fel az együttes az Alpha Tiger nevet, majd jelentette meg a ’Man or Machine’-t. A pályájuk azóta is felfele ível, turnéztak a WASP-pal, játszottak a Vicious Rumors és Paul Di’Anno előtt, voltak a Hellfesten és a Rockhardon, idén pedig mennek többek közt a Bang Your Headre és Wackenbe is.

Végighallgatva a lemezt, hamar megállapítottam, hogy számomra ez maga a megtestesült ambivalencia. Annyi gondolat felgyülemlett bennem, hogy abból már lehetne írni egy zenetörténeti disszertációt, de igyekszem tömören kifejteni. Gyorsan így az elején még elintézem a borítót, amely azon túl, hogy modern és jól kimunkált, látványos megjelenést ad a lemeznek. Köszönet érte honfitársunknak, Tikos Péternek.

Az intro a zongora- és gitárdallamokkal, valamint a szívdobogás effekttel enigmatikussá teszi a nyitányt, folyamatosan fokozva a hangulatot. Majd heavy és power metal riffek nyitják meg a dalok sorát. Nagyon jól képeztek kontrasztot egyes számok introi is (Follow The Sign, Rain). Az említett tételeket akusztikus, balladai dallamok vezetik be lágy énekkel, szimfonikus sávval és bontott akkordokkal, majd éles váltással lendületes és erőteljes vágta következik. Emellett jó tempóváltások is akadtak, ezektől a részektől eltekintve azonban elég kiszámítható a lemez, sokszor ki lehet találni előre, hogy mi következik. A lemezt erőteljesen átható ismertetőjegy továbbá, hogy nagyon helloweenes lett, bár nem annyira „happy metal”. Kísértetiesen hasonlítanak a témák az első két ’Keeper’-re, főleg David Schleif lendületes dobjátéka, és a lábdob használata, de Alexander Backasch és Peter Langforth pörgős szólói és ikertémái is ismerősek. Dirk Frei basszusfutamai Markus Grosskopfra emlékeztetnek, a megszólalás meg egy az egyben ugyanaz. A kitartott hangokba belehasító riffek is a régi időket idézik. Apropó ének. A frontember Stephan Dietrich óriásit teljesít, világszínvonalú a produkciója. Kétféleképpen lehetne leírni a hangját: amolyan kiskés Dickinson vagy dickinsonos Kiske. Félelmetesen hasonlít a hangja az elődökre, jól hozza az ugrálásokat és a nyafogós dallamokat.

De miért is ellentmondásos az anyag? Kezdjük a pozitívumokkal. Szinte egy az egyben hozzák a két ’Keeper’ hangzását és stílusát mind az öten. Láthatóan nem kis meló volt az összkép kialakítása. De ha már ’Beneath The Surface’ lett az album címe, lessünk csak be a külső alá. Éppen sajnálkoztam, hogy az Avantasia ’The Mystery of Time’-ja nem lett túl keeperes. Most tessék, itt van ez a lemez, ami egy az egyben korai Helloween és valami mégis hiányzik. Egyik szám sem ragadott magával rögtön az első hallásra, mint a Future World, vagy az Eagle Fly Free korábban. Amellett, hogy Hansen és Weikath sokkal nagyobb kaliberű páros, az idő is megszépíti a zenéjüket és az, hogy azóta különváltak az útjaik. Vajon megismételhetők azok a teljesítmények? Elvileg miért is ne, végtelen sok variációja lehet a hangoknak, témáknak. A lényeg, hogy az Alpha Tigernek jobban ki kéne használnia, hogy ekkora kaliberű énekest kapott a sorstól. Mert Dietrich tud énekelni Bruce Dickinsont, Michael Kiske-t és Geoff Tate-et, ami azért nem túl gyakori, a srácok meg jól nyomják a covereket (Riot, Loudness, Queensryche), de zenét írni mindig nehezebb, mint eljátszani.

Hogy visszatérjek az ambivalenciára, érdekes módon a sok rinyálásom ellenére mégis erős album született. Aki szerette a ’Keeper’-eket és minimálisan fel tudja dolgozni az említett kritikákat, annak nosztalgikus élményben lesz része.

Pontszám: 7