Finntroll: Blodsvept

írta Vica | 2013.03.31.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Century Media

Weblap: http://www.finntroll.net/

Stílus: Folk metal

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

A fennosvéd Finntroll már viszonylag szép karriert futott be, egyike a folk metal ’90-es évekbeli felvirágoztatóinak. Sorra gyártja az új trollmetal albumokat, halmozza a sikereket, és egyre nagyobb közönség előtt játszik. Nekem is az egyik legkedvesebb koncertélményem fűződik hozzájuk, amikor felléptek a 2010-es csillebérci Metalfesten – igazi össznépi folkos, táncolós buli adtak. Másodszor a 2011-es Heidenfesten láttam őket, ez hatalmas csalódás volt, a hangosítás katasztrofális, és a setlist sem volt a legnyerőbb. Akkor nem is volt kint új albumuk, nem csoda, hogy feldolgozás-dalokkal kínozták a közönséget. 2010-ben, a Metalfest idején debütált az előző stúdióalbumuk, a ’Nifelvind’, ezt követi a sorban a hatodik, a ’Blodsvept’ (azaz „Vérbe borított”).

Már amikor az album trailerét közzétették, beleszerettem a dalrészletekbe. Csak enyhe kíváncsiságból kezdtem el hallgatni, de rögtön felkaptam a fejem a pár másodperces részletekből is áradó dallamosságra és a sok hangszer szerepeltetésére. Úgy érzem, ez lesz a kedvenc Finntroll albumom, összességében a ’Nattfödd’ szintjére tudnám helyezni.

Sokat nem változtak a srácok, a régi, bevált sémát használják az új dalokhoz is. Ellenben megvannak azért a különbségek is, ha számuk nem is túl nagy. Trollhammaren szintű slágert továbbra sem sikerült írniuk, de nem is baj, hogy nem próbálkoznak – az elég könnyen önismétléshez vezetne. Elindul az album, megszólal a klipes Blodsvept, megjelenik a mesevilág (páraknak talán még ez is túl cukormázas lehet), és arra gondolunk, hogy ezt a metal csak elrontani tudja, de ilyesmi egyáltalán nem történik – csak tündérek helyett trollokat látunk. Ha tudnék rajzolni, valószínűleg az album hallgatása közben nem tudnám megállni, hogy ne rajzoljak erdőben táncoló csodalényeket.

Általában a szintetizátor viszi a fő dallamot, a gitárok pedig becsületesen dörmögnek alá, de van azért itt is egy kis finomság. A Mordminnenben például nagy szerepet kap a szaxofon, ami nagyon jól is áll a dalnak. Ennél a számnál szinte már nem is vagyunk benne biztosak, hogy metalt hallgatunk, teljesen klezmeres világba visz minket a banda. Nem hiába állt az a promószövegekben, hogy az új anyag sok ska-s és klezmeres hatást tartalmaz. Ez eddig sem volt újdonság, de a ’Blodsvept’-en belül a Mordminnen nyújtja rá a legjobb példát: klezmer, humppa, és temérdek hangszer. A gitárszólók nem jellemzőek, de talán kicsit meg is szakítanák a dalok dinamikáját.

Nehéz lenne kiemelni egy-egy számot, vagy akár az egyes dalokon belül egy-egy fő vezérdallamot, mert szinte minden szerzeményben sok a váltás. Az alapján, hogy mennyi ilyen ugrás, mennyi stílus- és dallamvilág fúziója mutatkozik meg egy-egy dalban, könnyen azt lehetne hinni, hogy a dalok biztosan szétesnek. Ez viszont egyáltalán nincs így, nagyon szépen elkerülte a Finntroll ezt a veszélyt, könnyedén veszik a váltások lehetséges buktatóit.

Igazán emelkedett pillanatokat nem tartalmaz a ’Blodsvept’ (mint volt anno pl. a Midnattens Widunder), ezúttal többségbe került, sőt, szinte kizárólagos a vidámabb dallamvilág. Talán a sokat emlegetett „mulatósmetal” kategóriába esik az album, nem törekszik komolyságra, de azért egyértelműen hallatszik, hogy egy komoly zeneszerző áll a tételek mögött. Henri Sorvali nem csak a Finntrollnak, hanem a Moonsorrownak is az atyja (emellett telefon-csengőhangokat ír és számítógépes játékoknak is szerez zenét), párszor érződik is a ’Blodsvept’-en a moonsorrowos hatás: a Skövlarens död – az album leglassabb és legkevésbé bohókás dala – úgy is kezdődik, mintha egy Moonsorrow-opus lenne, utána viszont már megérkeznek a suttogó és lopakodó trollok.

Pár dallamnál szinte retrodiszkóban érzem magam: ilyen például a Skogsdotter, aminek a második felének instrumentális része számomra a lemez egyik csúcspontja. Lehet, hogy sok Sonata Arcticát hallgattak mostanában, mert náluk hallottam ezt a meglepő, vagy inkább meglepően jól illő bendzsójátékot egy metal dal kellős közepén. Az ezután következő Häxbrygdnál mintha kicsit kifulladna az album, de rossz dalnak semmiképp nem mondható ez sem, és az album végére azért helyére teszik a dolgokat. A Finntroll eddig is teletömte jó dalokkal az albumait, de szerintem ez az első eset, hogy egész egyszerűen az összes abszolút fülbemászó. A megkapó dallamok a zenekar védjegyének is tekinthetők, viszont a ’Blodsvept’ tényleg nagyon sok szép, kellemes meglepetést tartogat, hatalmas benne a potenciál.

Vreth énekéről szeretnék még pár szót ejteni: ő már az együttes harmadik énekese, sokan először nem fogadták el, nem tartották jó cserének Tapio Wilska után… de reméljük, ez most megváltozik, ugyanis az énekes technikája javul, több öblösebb hörgést hallhatunk a korongon, jobban mennek már neki a mélyek is.

Pontszám: 8.5