Két kapufa, egy metal koncert és a fekete mise - Jagermaister Festival: Ghost, Gojira, The Defiled, Heights - O2 Academy, Sheffield, 2013.03.18.

A Jagermaister fesztivál egy hat állomásos koncertkörút az Egyesült Királyságban, a Ghost és a Gojira főszereplésével, akikhez csatlakozott a londoni The Defiled mint előzenekar és állomásonként egy-egy fiatal banda is, így kapott bizonyítási lehetőséget a 2009-ben alakult hardcore csapat, a Heights is.

Nem lenne teljesen őszinte, ha azt írnám, sajnos lekéstük a Heights koncertjét, ezért inkább a puszta tényeknél maradok. A fiatal post-metalcore együttes utolsó száma előtt léptünk be a nagyjából fél PeCsa méretű koncertterembe, ami még ha foghíjasan is, de szépen megtelt hangos fémzenére áhítozó rockerekkel. A második albumának megjelenése előtt álló zenekar a rockmédia által már unalomig futtatott metalcore divat minden lehetséges eszközét kihasználva küzdött a színpadon, Alex Monty énekes üvöltött és káromkodott, ahogy torkán kifért, és társai sem kímélték hangszereiket, mégis inkább tűntek hisztérikusnak, mintsem igazán agresszívnak – ennek megfelelően a megkönnyebbüléssel vegyes halk morajlást hallatott a publikum, mikor végre vége szakadt a Heights erőfitogtatásának.

Setlist:

Eye For An Eye / Stray Rats / Forget / Dead Ends / Eleven Eyes / The Lost And Alone

Valami oknál fogva a fesztivál szervezői úgy gondolták, hogy ezen az estén csakis metalcore zenekarok tudják felforrósítani a hangulatot, ezért a rutinosabb és extravagánsabb kiállású The Defiled is lehetőséget kapott, hogy megmutassa, nem véletlenül figyelt fel rájuk a Nuclear Blast kiadó. A zenekar a maga bevallása szerint „középsőujj metalt” játszik, ami jól hangzik és passzol is az extrém megjelenésű társasághoz, de a játék igazi neve dallamos metalcore némi indusztriális ízekkel fűszerezve. 2011-ben jelent meg a banda első lemeze 'Grave Times' címmel, amit a brit sajtó a keblére is ölelt, a Metal Hammer Nagy-Britannia egyik legjobb új zenekarának kiáltotta ki őket. Ennek tudatában nem is volt meglepő, hogy a közönség hangos ovációval fogadta Stitch D-t és zenekarát, az viszont felettébb furcsa volt, hogy ez volt a legtöbb, amit a lagymatag közönségből ki tudtak facsarni a színpadot felszántó zenészek, hiszen kis túlzással egy halottak napi Verdi Requiem hangversenyen nagyobb mozgás tapasztalható, mint ezen a koncerten.

Pedig a The Defiled megtett mindent, hogy felpörögjön a hangulat, és jól is teljesítettek, valamint a hangzással sem voltak problémák. Stitch D, aki úgy nézett ki, mintha Nikki Sixx és Johnny Rotten nevelt gyermeke lenne, lemezminőségben énekelt és üvöltött, de mellette látványosan produkálta magát a The AvD művésznéven tevékenykedő billentyűs, aki Schuster Lóránt módjára bejárta a színpad jelentős részét és próbált életet lehetni a szunyókáló publikumba. De hiába volt minden igyekezet, ezen az estén egészen másra vágytak az egybegyűltek. Mindenesetre épp olyan hangos taps kísérte le a zenekart a színpadról, mint amilyen fogadta, így a The Defiled legénysége valamilyen szinten mégis megkapta az őket megillető elismerést.

Setlist:

Sleeper / The Resurrectionists / Black Death / Blood Sells / As I Drown / Call To Arms

A Gojira egyszerű, de annál impozánsabb színpadképpel készült ezen a turnén. A pódium végében, a dobok mögött kapott helyet a tavaly megjelent 'L'Enfant Sauvage' borítójáról ismerős óriási fej, melyet különböző színű fényekkel világítottak ki, sőt a koncert bizonyos részei alatt rövid filmbevágásokat vetítettek rá. Ennél több látványra nincs is szükség egy Gojira koncerten, itt a zene önmagáért beszél. A francia négyes nagyszerűsége nem csak csúcsminőségű lemezeikben, hanem szerény, barátságos megjelenésükben és hihetetlenül intenzív koncertteljesítményükben rejlik, amelyhez teljesen felesleges bármilyen nagyszabású színpadi vagy azon kívüli külsőséget hozzáadni. Mindenféle felesleges intro nélkül csapott bele rövidke műsorába a Duplantier-fivérek vezette társaság. Kissé kásás és torz megszólalással került terítékre az Explosia, ami elüt az átlagos, gyors-lendületes koncertkezdő daloktól, de a tonnányi súlyú riffek mégis megadták az alaphangulatot és remek felvezetésnek bizonyultak a ránk váró irgalmatlan zúzásnak, ami csak ezután vette igazán kezdetét.

A közönséget mintha kicserélték volna, az első hangoktól forrongó katlanná alakult az addig nyugodt küzdőtér, az este során először éreztem azt, hogy végre egy metal koncerten vagyok. Persze, hogyne éreztem volna, hiszen az Explosia bemelegítő taktusai után egyből kaptuk a piszok hangulatos Flying Whales örök koncertfavoritot. Végre a hangzást is sikerült gatyába rázni, így immáron tökéletes minőségben élvezhettük a bálnák után következő Backbone csonttörő brutalitását is. Több interjúban is hangoztatta Joe Duplantier, hogy náluk elsődleges szempont, hogy a közönségüknek a maximumot nyújtsák a színpadon, és nem is beszélt mellé a karakteres frontember.

Hiba nélkül, teljes erőbedobással zúdították ránk művészetük legjobb darabjait, így előkerült a The Heaviest Matter of the Universe, majd az új lemez egyik legjobb szerzeménye, a címadó dal. Itt kapott nagyobb szerepet a háttérben tornyosuló fej, melyen a dal hangulatához tökéletesen illeszkedő kisfilmet vetítettek. A L'Enfant Sauvage után a Toxic Garbage Island következett, de ezúttal elmaradt Mario különleges dobszólója, helyette kiugrott szerelése mögül, majd leakasztotta fivére nyakából a gitárt és a mikrofonhoz lépett, míg Joe beült a dobok mögé és egy rövid, de velős zúzdába csaptak. A félmeztelen, rövid gatyás dobos egész jól megállta helyét a mikrofonnál, míg testvérének azért meggyűlt a baja a két lábdobbal.

Hamar vissza is rendeződtek a normális felállásba, így a Toxic is tökéletesen, hibátlanul hangzott el. A koncert során először jutottunk hosszabb lélegzetvételhez, amíg Joe felkonferálta a 'The Link' lemezt ezen az estén egyedüliként képviselő ultrabrutális Wisdom Comes-t. Az ezt követő Oroborus lüktető bevezetőjét óriási éljenzés fogadta. Az előadás végére pedig egy igazi ajándékkal kedveskedtek a franciák, méghozzá a The Gift of Giult képében, mely szemmel láthatóan a zenekar egyik kedvence. Mario Duplantier extázisban püfölte a bőröket és társai is kiadtak magukból mindent, ami után már csak a meghajlás és a pacsizás maradt hátra. Ezen az estén a Gojira szállította a tökéletes, sallangmentes metal koncert érzetet, melybe belekötni nem lehet, részese lenni pedig igazi élmény volt.

Setlist:

Explosia / Flying Whales / Backbone / The Heaviest Matter of the Universe / L'Enfant Sauvage / Toxic Garbage Island / Wisdom Comes / The Gift of Giult

A Gojira felszerelése percek alatt lekerült a színpadról, de a Ghost roadjai láthatóan nem kapkodtak, hogy egy kis időt nyerjenek, ugyanis nem lett volna szerencsés egy ennyire intenzív és feszes előadást követően sietve útnak indítani az egészen más jellegű muzsikát játszó okkult rock zenekart. A hosszan elnyújtott átszerelés alatt a színpad kiterebélyesedett, amit a háttérvásznon látható festett üveg ablakok egy ódon katedrális hangulatával vérteztek fel, mely így tökéletes helyszíne lett a Ghost sátántiszteletének. A színpaddal együtt a közönség is megváltozott, immár sokadjára ezen az estén, előreléptek az eddig a háttérből figyelő Ghost-pólós rockerek, míg a Gojira rajongók a bárpulthoz húzódtak, de olyan is volt, aki kijelentette, hogy erre nem kíváncsi, elköszönt barátaitól és hazaindult... Mit mondjak, nagy hibát követett el. Érdekes volt megfigyelni, hogy mennyire széles rajongótáborral rendelkezik a svéd banda. Fiatalok és egészen idősek, férfiak és nők is eljöttek, hogy részesei legyenek az erősen image-orientált zenekar előadásának.

Jocelin Pook Masked Ball című hátborzongató szerzeménye szolgáltatta a bevonuló zenét, melynek során a teljesen feketébe öltözött zenészek pompás fényárral körülölelve foglalták el helyüket a deszkákon. Az intrót követően átmenet nélkül kezdtek bele egyik új dalukba, az Infestissumamba. Papa Emeritus II sejtelmes körvonala elég volt, hogy a publikum hangos üdvrivalgásba törjön ki, de a tökéletes koncertélményt nagyban rombolta, hogy a tömeg egy emberként emelte magasba okostelefonját, hogy megörökítse a bizarr külsejű frontembert, aki láthatóan megszokta már ezt a reakciót és hálásan pózolt az i-előtaggal ellátott, egyre csak növekvő méretű kütyük kereszttüzében. A fotóstúdióvá változott küzdőtér megőrizte statikusságát a koncert végéig, így nyoma sem maradt a Gojirán tapasztalható kisebb forradalomnak. Pedig a Ghost sokkal súlyosabban, metalosabban szólalt meg élőben, mint lemezen, ami nagyon jót tett a daloknak.

Előkerült a Mercyful Fate párhuzam, amit annyit emlegetnek a szakértők, és ami nekem sosem jött át az 'Opus Eponymous' dalait hallgatva. Papa Emeritus gonoszan világító szemei, az exhumált, rothadó pápa képmására vastagon kifestett arca és pompás öltözete vonzotta a tekintetet, míg kimért, meggondolt és megfontolt mozgása viszont néha egész komikus volt. Főként mikor kinyújtott mutatóujjal dorgálta meg a közönséget, ahogy egy kissé ittas nagypapa teszi a szüret megkezdésekor a tőkék között pajkosan rohangáló unokáival. Amit a mikrofon mögött nyújtott, az közel tökéletes volt, könnyedén énekelte baljós slágereit, hangja erőteljes és kiegyensúlyozott volt. A vokál-, valamint a kórustémákat felvételről szólaltatták meg, ami némileg rontott az összképen, de ennyi belefért.

Meglepő módon az április 9-én boltokba kerülő második nagylemezükről, az 'Infestissumam'-ról öt tétel is bekerült a 13 számos programba, de természetesen a legnagyobb sikert az 'Opus Eponymous' dalai aratták, különösen az Elizabeth-et és Satan Prayert üdvözölte hangosan a nézősereg. Nem lehet szó nélkül elmenni az egyszerűen Nameless Ghouls-nak nevezett zenészek teljesítménye mellett. Pontos kilétüket homály fedi, de az biztos, hogy tapasztalt, harcedzett muzsikusok kísérik Papa Emeritus-t gonosz miséjén. Nemcsak a zseniális, instrumentális Genesis alatt bizonyították, hogy első rangú zenészek, hanem az egész koncert során, tökéletes megszólalással, lazán, de kellő erővel játszották az ellenállhatatlan rock témákat és a terebélyes színpadot is tökéletesen megtöltöttek élettel.

A jó koncert ismérve, hogy egy szempillantásnak tűnik, így a Ghost programja is rövidnek hatott és a ráadásban elhangzó egyetlen dal, a hátborzongató Monstrance Clock is villámsebességgel röppent tova. A Ghost ezen az estén a tökélyre fejlesztette az okkult rockot, megjelenésében, hangzásában és hangulatában is tökéletes élményben volt része a sheffieldi publikumnak, a soron következő nagylemez pedig kötelező befektetés.

Setlist:

Masked Ball / Infestissumam / Per Aspera ad Inferi / Con Clavi Con Dio / Prime Mover / Elizabeth / Secular Haze / Stand by Him / Death Knell / Satan Prayer / Genesis / Year Zero / Ritual

Szerző: Pálinkás András

Képek: Mark Latham. További képek ITT.