Jóból is megárt a kevés: Stratovarius, Amaranthe, Seven Kingdoms - Club 202, 2013.03.23.

Állunk a Deákon, várunk a 47-esre, ’Nemesis’-t tárgyalunk éppen, mikor két rocker fazon közeledik, a Fehérvári utat keresik. Csatlakoznak, ők is állnak és várnak, mint kiderül, Grazból jöttek, csak hogy végre kilépjenek Ausztriából; hiába, mi Bécsbe járunk különleges koncertre, az osztrákok meg Pestre. A szerbek is Pestre járnak, a villamoson még két fiatal srác érdeklődik a Club 202 után, épp csak az esti bevásárlásból hazacammogó öreg néni nem kérdezi meg a 47-esen, merre játszik az a finn metal banda. Persze, a dolog iróniája, hogy a szerbek nem is Stratovariusra, hanem Amaranthe-ra jöttek: most először léptek ki Szerbiából, mert az nem lehet, hogy ők ne lássák élőben Elize Rydet...

Ez van, a dolgok állása a popnak kedvez, tudják ezt Jensék is, akik talán külön az Amaranthe-turnéra írták a Halcyon Days-t, hogy ne lógjanak ki a sorból. A Seven Kingdoms se lóg ki sehonnan, kb. úgy játsszák a metalt, mintha könyvből tanulták volna a paneleket, akolmeleg műfajgyakorlatot nyújt a szedett-vedett amerikai zenekar. Csak Sabrina Valentine énekesnő tűnik fel, de ő is csak azért, mert gyerekkorában elbliccelhette az énekórákat; szegény Sabrina hangszíne egészen irritáló, nem tanulta meg az Amaranthe-tól, hogy most a popos simulékonyság a menő a rockereknél.

Az Amaranthe befutott, nincs mit ragozni, talán ha egy hónappal az új lemez megjelenése után érkeztek volna, már egyedül is feltöltötték volna a Club 202-t. Most mintha még óvatosan is nyúltak volna az új dalokhoz, inkább a neten már bejáratott szerzeményekre építettek, mint például a Nexusra. Elég amúgy csak megnézni a klipjeiket, verekedő lányok, lányokat mentő férfiak, kocsik és fegyverek – a gengszter-rapperek se csinálhatnák jobban, nagyon kitalálták ezt a srácok, éppen csak a TV nem nyomja őket, pedig ráéreztek ők a lényegre: csak a parti kell, az elektro, és akkor az az acél- is hamarosan elektroszív lesz, trance-ütemre dobálja majd a rocker is a haját. Ki gondolta volna, hogy egyszer majd visszasírjuk az E-Klub diszkógömbjét, milyen szépen csillant volna meg rajta az amarantin fénye, miközben a közönség soraiban a rockerek a színpadon riszáló fitos popénekesről ábrándoznak. Nincs mese, ez a zenekar legalább annyira Rydre épül, mint a popzenei refrénekre, ha őt kivesszük a képletből, csak egy sikerre áhítozó heavy metal gitáros, néhány hörgő-morgó zenész, és egy menthetetlenül nyálas, de a fiúcsapatokba profizmus híján be nem férő Jake E marad.

Talán ezért is vicces, hogy Elize bizony teljesen átlagos énekesnő, ha egyedül kell kiállnia a verzékben, akkor meg-megbicsaklik a hangja, nem találja mindig a megfelelő dallamot, s akkor van igazán az elemében, ha kieresztheti a hangját. Az is fura, hogy bár számos turnét lenyomtak a debütlemezzel, a három énekes koncepciót még mindig nem tudják élőben kiaknázni. Elize, Jake és Henrik Englund nem tudnak mit kezdeni magukkal a színpadon – igaz, Jake-nek és Elizének eddig minden alkalommal új hörgőshöz kellett igazodniuk (Henrik úgy is álldogált ott, mint egy elveszett kisgyerek, aki zavarában idétlenül vigyorog a sulis énekversenyen). Ám ez nem mentség, ha már arra hajtanak, hogy profin elégítsék ki a rockerek és nem-rockerek popzenei könnyedség és direktség iránti vágyát, akkor meg kell adni a közönségnek, ami neki jár. Egy színpadi koreográfiát betanulni nem egy túl extrém vállalás, pláne tudhatná ezt Olof Mörck, aki már egy évtizedet lehúzott heavy és death metal bandákban...

Mindezzel együtt is egész jó formát mutatott az Amaranthe, s a debütlemez dalait már egytől egyig betonbiztos slágerként vezették elő. Főleg a záró trióval kenték kenyérre a közönséget, a Call Out My Name-mel, az Automatic-kal és a Hungerrel, s ha félreteszem a zenekar műanyag dallamvilága ellen aktívan ápolt ellenérzésemet, akkor is azt kell mondjam, hogy a ’The Nexus’ hasonló triója (Afterlife, Invincible, The Nexus) nem ér fel teljesen ehhez a szinthez. Talán csak a címadó, azt keményen odarakták, már a verze is olyan ...-os [megfelelő híres popénekesnő neve beillesztendő].

A hangulat amúgy végig a plafont verdeste, izzott a szombat esti láz, ropták a fiatalok rendesen, majd ha az kellett, akkor a Burn With Me vagy az Amaranthine alatt hatódtak meg annak rendje és módja szerint. A zenekar egy dobszólóval próbálta fenntartani a rock-koncertek formaságait, de hogy minek, arra talán Morten Løwe Sørensen dobos se tudja a választ – ha Amaranthe-slágerek sorjáznak, azok legalább nem unalmasak, bár tény, hogy mindössze két lemez alatt sikerült elkoptatniuk ezt a „feszes diszkóütemre szaggassunk valamit a gitáron, majd illesszünk hozzá egy random poprefrént” kaptafát. Sajnos az énekeseken látszott, hogy rock-közegben szocializálódtak, így a közönséggel való kommunikáció sem haladta meg az elcsépelt klisék szintjét; kiabáljatok, ordítsatok, élvezitek, nem élvezitek, mért nem élvezitek... Őszintén szólva azért nem, mert ez még csak nem is popmetal, hanem sima popzene, amibe belerondítanak a hörgéssel, meg odapiszkálnak egy torzított gitárriffet, hogy ne a rózsaszín felsőben és magassarkúban tipegő tinilányok, hanem a kopott együtteses pólóban bandukoló rockerek zabálják két kanállal a dolgot. Ki van találva ez, hatásos és ügyes az egész, biztos is vagyok benne, hogy még pár évig felfelé fog ívelni a karrierjük, futnak is majd befele a Sabaton után ebben a fene nagy ízlésszabadságban. De abban is biztos vagyok, hogy az egész ki fog pukkadni, és pár év és még pár nagylemez után jön majd helyettük a következő Amaranthe.

Hiszen csak mechanikus illúzió az egész.

Szerző: Tomka

Setlist:

Invincible / Leave Everything Behind / 1.000.000 Lightyears / Serendipity / My Transition / Infinity / Burn With Me / Mechanical Illusion / It's All About Me (Rain) / The Nexus / Afterlife / Amaranthine / Call Out My Name / Automatic / Hunger

Az utóbbi időben még a csapból is a Stratovarius folyt nálam, a ’Nemesis’ szinte a rabjává tett, és mikor rossz szokásomhoz híven előre megsasoltam a setlistet, örömmel bokszoltam a levegőbe: bizony bőven játszanak majd az új albumról. No persze, ehhez nem szükségeltetik túl nagy logika, hiszen nyilvánvaló, hogy egy lemezbemutató turnén megnyomják az aktuális anyagot… Miután eligazítottunk egy egész 47-es villamosnyi koncertre igyekvőt, illetve nem egy, de nem is kettő Amaranthe pólós karaktert láttunk a teremben, azon kezdtünk el viccelődni, hogy milyen lenne már, ha a svéd zenekar után, Strato előtt a tömeg nagy része hazamenne. Túlzás lenne azt állítani, hogy ez így is lett, de sajnos valóban szellősebbé vált az amúgy szinte teltházas nézőtér. Kényelmi szempontból ez persze nagyon jól jött, hiszen az Amaranthe-on moccanni sem lehetett, de ahogy megláttam a távozó embereket, kicsit összeszorult a szívem a Strato miatt. Úgy tűnik, így múlik el a világ dicsősége, és így harapnak rá a fiatalok a trendibb(nek tűnő) pop-metal csontra – vagy csak arról van szó, hogy Matias túl sokat emlegetett egy bizonyos testnyílást az utóbbi időben…

Sosem kedveltem igazán Timo Tolkkit – talán épp ezért könnyebben el tudtam fogadni a Stratovarius új felállását – de azt elismerem, hogy egy zseni az emberünk. Éppen ezért az új dalok mellett ugyanúgy várósak voltak a jó Timo dalai is, amiből szintén kaptunk a fülünkbe. Csak sajnos nem eleget. De kezdjük az elején, fura is lenne, ha a végéről fognék neki, a Stratovarius pedig a Hunting High and Low-val nyitna! Már megszokhattuk, hogy semmi cicó nincs a színpadon az utóbbi időben, főleg, ha a Club 202-ben van a buli, most is a szokásos albumborító jutott háttérnek, semmi több. Pedig emlékszem még a 2005-ös pecsás koncertre, ahol kivetítőket és emelvényeket is becipeltek a színpadra. Na igen, majd’ tíz évvel ezelőtt más volt a finn zenekar megítélése, pedig akkor már túl voltunk veszekedéseken, szétválásokon, idegösszeroppanásokon és pisicsatákon is.

Pár perccel tíz után felcsendült az intro, Kotipeltoék pedig nem meglepő módon az Abandonnal robbantak be a színpadra, és ugyan a koncert első harmadában egy kicsit túlexponáltnak éreztem Matias gitárját, hamar összeállt a kép. Jókat lehetett léggitározni a koncerten erőteljesebben felcsattanó riffekre, egy-két új dal sokkal karakteresebben szólalt meg, mint a ’Nemesis’-en, így például az amúgy is keménykedő Unbreakable vagy az effektekkel telepakolt Halcyon Days. Kotipelto mindig nagy kérdőjel, de szerintem most is megállta a helyét, egyszer-kétszer történtek elcsalások vagy kis intonációs problémák. Ha nagyon bele akarok kötni, akkor mindössze az idegesítő zsonglőrködését említeném meg (egy számon belül vagy ötször dobálta egyik kezéből a másikba a mikrofont, máskor a levegő dobta és úgy kapta el), bár amikor a vizes palackokat szórta a népnek, akkor megbocsátottam neki cirkuszba illő hajlamát.

Jenst viszont megviccelte a szerszáma, ömm, legalábbis amivel a színpadon szokott játszadozni – hopp, ez a tolkkis incidens ismeretében még mindig elég kétértelmű, szóval egyszerűbben fogalmazva: volt egy kis kihagyás a szintivel, de aztán magához tért a cucc, így a lassan az ötödik ikszbe lépő Johansson bátyó vígan futtathatta ujjait a billentyűkön. Néhol szerintem túlságosan is előtérbe került, de nem zavaró módon. Az új dalok közül leginkább a nyitó Abandon, a Fantasy és az Unbreakable ütött, a Fantasynél pedig szinte centiméteres libabőrkezdemények nőttek a karomon. A régi dalok is hasonló érzést váltottak ki, de nem csak belőlem, a közönségben is rengeteg őrjöngő embert láttam. A Speed of Light vagy az Eagleheart vitte a pálmát, ha nem csal emlékezetem, akkor utóbbi a budapestit megelőző bulikon nem is került elő.

Meg kell dicsérnem Rolf Pilvét, látványosan és erőteljesen dobolt, noha el tudtam volna viselni egy dobszóló nélküli Stratovarius koncertet. De mindennek megvan az előnye, ilyen esetben például el lehet menni egy kis seritalért. Lauriról még nem ejtettem szót – szokásához híven kigombolt ingben, tetszetős bőgőjével lépett a színpadra, és mire színpadra került, egy kis jókedvet is sikerült magára erőltetnie. Összefutottam vele a koncert előtt, de szerencsétlen úgy el volt anyátlanodva, hogy már-már megsajnáltam. Talán egy kicsit sok volt a cseh sörből előző este…

A Black Diamond most egy picit mintha laposabb lett volna, mint a korábbi Strato koncertjeimen, de az „utolsónak szánt” dal és a ráadás mindent vitt: a már említett Unbreakable után az ’Episode’ balladája, a Forever következett, s egyáltalán nem éreztem azt, hogy a lassú dal leültetné a bulit. A végén jött a szokásos Hunting és a szintén gyakran alkalmazott „hangosabbak vagytok, mint majd holnap lesznek a pozsonyiak?” hergelés, de szerencsére nem nyújtották el tíz perc hosszúra a dalt. Sajnos a koncertet sem… mert ugyan minden szép volt, minden jó volt, de iszonyatosan kevés. Az én órám szerint tíz óra után hat perccel léptek színpadra és 74 perc múlva már bőszen hajlongtak a közönség előtt, miközben stílszerűen felcsendült magnóról az If the Story is Over. Vége volt! Ez kérem szépen nálam édeskevés. Főbandaként, lemezbemutató turnén. Tavaly a Maratonon sem erőltették meg magukat, de azt betudtam annak, hogy egy fesztiválról van szó – most viszont nagyon csalódott voltam, hiszen bőven lehetett volna még játszani akár 3-4 dalt, mint például a Paradise-t, az I Walk to My Own Songot, az Against the Windet vagy a Darkest Hourst. Mint utólag kiderült, Kotipelto betegsége miatt vették rövidebbre a programot – s ugye milyen jobb volt ez a 74 perc, mintha elmaradt volna a koncert?

Setlist:

Intro / Abandon / Speed of Light / Halcyon Days / Under Flaming Skies / Eternity / Dragons / Dobszóló / Fantasy / Eagleheart / Stand My Ground / Szinti-szóló / Black Diamond /// Unbreakable / Forever / Hunting High and Low

Szerző: Jocke

Képek: Szakáts Tibor

Köszönet a Concerto-nak!