"Stand-up and fight": Sabaton, Eluveitie, Wisdom, Tales of Evening - PeCsa Music Hall, 2013.03.22.

Még ha az elmúlt napokban nem is lehettünk tanúi történelmi jelentőségű koncerteknek, ám az már aligha vitatható, hogy szűk egy hét leforgása alatt, két helyszínen, és négy zenekar részvételével több évtizednyi power metal történelem elevenedett meg. Hiszen a Helloween nélkül jelenlegi formájában maga a műfaj sem létezne, Weikiék tök-ölődésének idején a Gamma Ray szállította le a műfaj korszakalkotónak tekinthető lemezeit, eközben pedig egy kicsivel északabbra a Stratovarius elsöprő sikere mutatott utat annak az áramlatnak, amit ma europowernek nevezünk.  Természetesen ez a trend is úgy fulladt ki, ahogy annak (t)rendje és módja szerint az történni szokott: az egykor a Petőfi Csarnokot minden különösebb erőlködés nélkül megtöltő csapatok vagy kisebb klubokba kényszerülnek, vagy pedig co-headlining turnékkal igyekeznek minél több embert a koncerttermekbe csábítani. Ugyebár…

Mostanra pedig egyértelművé vált az is, amit már egy ideje sejteni lehetett: az utóbbi néhány év legnagyobb sikertörténetét produkáló Sabaton népszerűség tekintetében nem hogy utolérte, de le is körözte a nagy műfajteremtő/formáló csapatokat. Lehet persze vitatkozni arról, hogy valóban képviselnek-e olyan minőséget, ami ezt az olykor valóban kissé túlzó hype-ot indokolttá teszi, az viszont egészen bizonyos, hogy az ismert zenei eszközökből ugyan, de képesek voltak létrehozni egy első hallásra felismerhető, egyedi ízeket felmutató saját világot. Lássuk be, ennyi már önmagában elég szokott lenni a sikerhez, de ha mindezekhez még hozzáadjuk a lemezek és (különösen) a koncertek elképesztő lendületét, a zenekar rendkívüli közvetlenségét és közönség-centrikusságát, akkor már végképp nincs min csodálkozni. Mert az efféle mentalitás túl azon, hogy nem csak a fiatalok, hanem minden korosztály számára imponáló, ez a produkció alapjaiban véve is rettenetesen szórakoztató.

A Sabaton iránti igény látványos bizonyítékául szolgált a kapunyitáskor a Pecsa előtt/mellett kígyózó, szó szerint irreális hosszúságúnak tűnő sor. A meglehetősen kimért tempóban zajló beengedésnek köszönhetően sajnos sokan egy-másfél órán át voltak kénytelenek várni, megküzdve eközben az elemekkel, és lemaradva az előzenekarok koncertjéről is.

A beengedési procedúra legnagyobb vesztese – az összefagyott rajongókon túl – az elsőként színpadra álló Tales of Evening volt, hiszen így még relatíve kisszámú közönség előtt kezdtek bele rövid műsorukba. A csapat rendkívül fiatal kora ellenére viszonylag ismertnek mondható, tavaly nyáron megjelent ’Hajléktalan lélek’ című debüt-anyaguk a HammerWorld mellékleteként ugyanis rengeteg helyre eljutott, a kiadó pedig jól láthatóan nagyon bízik bennük, hiszen az utóbbi időben több külföldi csapat előtt is lehetőséget kaptak a bemutatkozásra. Tény, hogy egy rendkívül bájos társasággal van dolgunk, és a fantasy-koncepcióban is van fantázia (bocs), ráadásul érződik, hogy nem csupán szeretik, de ismerik is a műfajt, eszközeik egyelőre csak agyonhasznált klisék felhalmozásához és dalokba formálásához elegendőek.

A velük kapcsolatban gyakorta emlegetett Nightwish-párhuzam sem csupán azért adja magát, mert mindkét csapat alapvetően dallamos-szimfonikus metalban utazik. Számomra éppen a koncert közben vált teljesen nyilvánvalóvá, hogy muzsikájukban bizony szinte egy az egyben Tuomasék első két lemezének hangulatvilága és zenei megoldásai köszönnek vissza. Egy alig két éve létező zenekar esetében persze ez bocsánatos bűnnek számít, és remélhetőleg idővel meg is találják majd a saját hangjukat. Ennél sokkal nagyobb problémát jelentenek a teljességgel jellegtelen, iskolás énekdallamok, melyektől alapjáraton is falnak megy az ember, a dolog azonban különösen fájó, mert mindezt egy egyébként meseszép hanggal megáldott énekesnő prezentálja. És bár rendkívül szimpatikus, hogy Dudás Ivett a műfajban megszokottaktól eltérően nem kísérletezik a hangfekvése számára kényelmetlen magasságokkal, de mindez kihasználatlan marad, hiszen ezek a szövegek már csak terjedelmükből kifolyólag sem alkalmasak éneklésre. Így pedig nehéz emlékezetes dallamokat írni, nem beszélve arról, hogy az efféle énekmondás/szavalás egy idő után a fülnek is roppant fárasztó.

A színpadi rutint pláne nem lehet számon kérni egy ilyen fiatal zenekaron, érthető módon inkább a pontos játékra, mintsem a deszkák felszántására koncentráltak, de ez egyelőre jól is van így. A közönség mindenesetre szerette a csapatot, bár ez egyelőre inkább tűnt szimpátiának, mint őszinte rajongásnak. A komolyabb egy kicsivel – na jó, sokkal – több kreativitásra és bátorságra, kevesebb szövegre és sokkal, de sokkal több éneklésre van szükség.

Ha klisék halmozásáról van szó, akkor a Wisdomot sem kell éppen félteni, világmegváltónak éppen nem nevezhető muzsikájuk azonban a power metal-stíluselemek igényes egymásba illesztésének köszönhetően a maga szűk keretei között is rendkívül jól működik, ahogy pedig mindezt élőben prezentálják, az messze kiemelkedik a hazai átlagból. De nem ettől volt különleges ez az este. Maga a tény, hogy hazai metalzenekar ilyen volumenű nemzetközi turnén még nem vett részt, önmagában is hatalmas dolog, de amikor ez a csapat egy ilyen turné keretein belül a saját otthonába érkezik, hogy ott a saját közönségének adjon koncertet… hát ettől azért kirázza a hideg az embert; zenészt és nem-zenészt egyaránt. Ennek megfelelően hatalmas ováció köszöntötte a csapatot, Molnár Mátéék pedig egy rendkívül energikus koncerttel hálálták meg a szeretet.

A közönségnél talán már csak ők voltak jobban felspannolva, így előadásuk a tőlük megszokottnál is vehemensebbre sikerült, már ekkor kisebb népünnepéllyé varázsolva az estét. De a hazai pálya előnyei nem csupán a forró fogadtatásban mutatkoztak meg: az amúgy nyilvánvalóan percre pontosan kötött menetrendet némileg átalakítva a turnén megszokott fél óránál valamivel hosszabb műsoridőt kapott a zenekar, igaz, hogy ez is csupán nyolc dalra volt elég.

A csapaton érződnek a masszív turnézás jótékony hatásai (és itt nem az összeszokottságra és hasonlókra kell gondolni, hiszen náluk ilyesféle gond sosem volt), a rutinnak köszönhetően még felszabadultabbá, még tudatosabbá vált a zenekar színpadi munkája, tovább erősítve ezzel a fellépés produkció-jellegét. A közös játékhoz hasonlóan az egyéni teljesítményekbe sem igazán lehetett soha belekötni, egyedül talán NG mutatott hol jobb, hol rosszabb formát. Az elmúlt hónapokban azonban rengeteget fejlődött, ennek köszönhetően nem voltak csúnya mellééneklések, mi több, végre az erő és a magabiztosság is megérkezett a hangjába.

A rövid, ámde igen tartalmas bulin végig kiváló hangulat uralkodott, köszönhetően egyfelől ennek a magyar közönség számára rendkívül furcsa, ugyanakkor felemelő szituációnak, másfelől a változatosság jegyében összeállított, a gyorsabb speed-témakat és a középtempókat ügyesen variáló setlistnek. A slusszpoénként a Sabaton-gitáros Chris Rörland vendégszereplésével előadott Live Forevermore pedig annak ellenére is ütött, hogy a csapattól egyébként meglehetősen szokatlan módon a dal közepénél sikerült egy kicsit szétcsúszniuk.

Egy igen speciális helyzetben aratott most sikert a Wisdom, méghozzá nem is akármilyet; igaz, hogy lényegében hogy már azelőtt is nyert ügyük volt, hogy egyáltalán színpadra léptek volna. Különleges élmény volt ez zenekar és közönség számára egyaránt, nagy kár, hogy csak ilyen ritkán van részünk hasonlóban.

Setlist:

Fallin’ Away From Grace / Somewhere Alone / At The Gates / Strain of Madness / Heaven And Hell / Wisdom / Judas / Live Forevermore

Egyre többen vannak, akik nem nézik jó szemmel, hogy az egykor kuriózumnak számító folk és pagan metal műfaj lassan, de biztosan az olcsó mulatságok meglehetősen alacsony színvonalára degradálja önmagát, méghozzá a stílus legfontosabb képviselőinek hathatós közreműködésével. A kiárusítás helyett a kreativitást, az igénytelenség helyett a lelkiismeretes munkát preferáló csapatok közé tartozik – az Ensiferum és a Turisas mellett – az Eluveitie is. Míg a svájci csapat bő egy évvel ezelőtt kíméletlenül elhappolta a headliner-státuszt a Dark Tranquillity elől, a szerepek ezúttal egyértelműek voltak. Mivel azonban saját közönségük és a Sabaton tábora között jelentős átfedés mutatkozik, bulijuk értelemszerűen nem az előzenekarokat gyakorta sújtó érdektelenség jegyében zajlott le. Olyannyira nem, hogy a Pecsa harmada-fele rendesen bemozdult a göteborgi metallal kevert folk muzsikára (mindig meglep, hogy a kettő együtt mennyire jól működik), ugyanakkor a számukra ezen az estén rendeltett 45 perc túlságosan kevés volt ahhoz, hogy teljes értékű bulit építsenek fel belőle.

Ami azonban ennyi idő alatt megtehető, azt meg is tették, egyebek mellett egy bitang erős setlist összeválogatásával. A műsor ugyanis a tavaly megjelent ’Helvetios’-ra épült, mely önmagukhoz képest kissé felemásra sikerült, ezek a dalok élőben azért rendesen megdörrennek, legyen szó akár slágeresebb, vagy durvább darabokról. A koncert show-részét – ahogy az lenni szokott – Chrigel Glanzmann vállalta magára, mert bár társai is becsülettel tették a dolgukat, a fúvós és pengetős hangszereket folyamatosan cserélgető énekes feltehetőleg egy személyben is elvitte volna a hátán az egész produkciót. Hiába, a fickó kisugárzásának, szuggesztív és energikus előadásmódjának köszönhetően az embernek esélye sincs arra, hogy ne figyeljen oda rá.

Bár az Eluveitie lényegesen intelligensebben közelít a folk metal műfajhoz, mint azok a vásári tucat-szemetet gyártó csapatok, akikre az imént utaltunk, azért nekik sem kell tanácsot kérni, ha éppen vad kocsmapartyk örömittas hangulatának megidézése a cél. A közönség ennek megfelelően ugrált és énekelt, míg a death metalosabb témáknál engedelmesen vettek fel circle pit-alakzatot. Azonban akárhogy is nézzük, ezen az estén csak a másodhegedűs szerepe jutott nekik, még ha messze többet is nyújtottak az előzenekaroktól megszokottaknál.

Setlist:

Helvetios / Luxtos / Thousandfold / Neverland / Sanatorian Shores / Home / Inis Mona / The Uprising / Uxellodunon / Havoc

Ma már ott tartunk, hogy a hazai Sabaton-bulik összeszámlálása meglehetős nehézségekbe ütközik, éppen ezért gyakran felmerül a kérdés, hogy akkor vajon mégis mi az oka a változatlanul hatalmas (és láthatóan egyre növekvő) érdeklődésnek. A válasz egyszerű: headlinerként eddig mindössze egyetlen egyszer jártak nálunk, márpedig egy előzenekaros/fesztivál-fellépés semmilyen szempontból nem hasonlítható össze egy rendesen összerakott, teljes játékidős saját bulival. És bár a turné apropóját képező, helyenként a kreativitás kifulladásáról árulkodó ’Carolus Rex’ bizony nem aratott osztatlan sikert, a mellékelt ábra szerint nem valószínű, hogy emiatt akár egyetlen rajongó is otthon maradt volna.

Az átszerelés után füstbe és vörös fénybe borult a színpad, ekkorra már valószínűleg (remélhetőleg) az utolsó embernek is sikerült bejutnia. Néhány perccel később, az egyes számú intróként funkcionáló Final Countdown alatt már látható volt, hogy ha nem is dugig (az új szabályzás miatt ugye ez már amúgy sem lehetséges), de szinte teljesen megtelt a Petőfi Csarnok küzdőtere. A jól ismert kettes számú intro után a szokásos felvezetéssel, majd a nem kevésbé szokásos nyitódallal, a Ghost Divisionnel vette kezdetét a másfél órás csatametal-party. Meglepetésből pedig már az első percekben sem volt hiány: vagy a samplerrel történt valami, vagy a belépést nézték el egy kissé a srácok, a zenekar és az előre programozott billentyűtémák mindenesetre egy pillanat alatt szétcsúsztak egymástól, de annyira, hogy a dal végéig egymásra sem találtak. Szerencsére az egészen máshol járó szintiszólamok épp eléggé elvesztek a hangképben ahhoz, hogy a baki ne legyen halálosan gáz, így aki nem figyelt oda, valószínűleg alig vett észre valamit az egészből. A bajt azonban tetézte, hogy a turnét családi okokból lemondani kényszerült Robban Bäck pótlására szerződtetett Snowy Shawval (akiről lassan már nem csak azt nem lehet tudni, hogy melyik zenekarban játszik, hanem hogy egyáltalán milyen poszton) nem biztos, hogy életük legjobb üzletét kötötték meg. Az egy dolog, hogy metronómot éppen nem igazítanék hozzá, ennél sokkal zavaróbbnak bizonyult, hogy a Sabaton zenei világát „katonássá” tevő egyszerű, de ütős dobtémák át-, illetve túlvariálásának éppen a produkció feszessége látta kárát. A nyitás ily módon nem sikerült éppen a leghatásosabbra, ennyi azonban édeskevés volt ahhoz, hogy tönkretegye a bulit.

Már csak azért sem, mert Joakimék a rájuk jellemző lazasággal reagálták le a malőrt, a Gott Mit Uns és a Carolus Rex alatt már a kutya sem foglalkozott a néhány perccel azelőtt történtekkel, és Snowy irritáló dobolását is gyorsan meg lehetett szokni annyira, hogy ne akarja az ember tarkón vágni egy arra alkalmas cinállvánnyal. Még szerencse, hogy a többi új arccal nem volt gond, bár azt egyelőre nehéz volna megítélni, hogy szerepüknek maximálisan megfelelni akaró, lelkesedéstől fűtött muzsikusokat, vagy egyszerű – ily módon pedig minden különösebb feltűnés nélkül pótolható – bérzenészeket tisztelhetünk-e bennük. Kakaó viszont volt bennük rendesen, ezt kár is volna tagadni, a Sabaton-színpadkép így rohangálás-pózolás tekintetében mit sem változott.

A buli nagyjából a turné néhány hónappal ezelőtti bécsi állomásán látott-hallott forgatókönyv szerint zajlott le, a setlistet is csak néhány helyen variálták meg. Egyes dalok a közönség akaratától függően, közfelkiáltásos alapon kerültek be a műsorba, mint például az En Livstid i Krig, a ’Coat of Arms’ lemezt egyedüliként képviselő Uprising, vagy az utóbbi időben kissé hanyagolt, most azonban ismét elővett (vagy inkább elővetetett) nagy kedvenc Attero Dominatus. Az örök koncertfavoritok (Cliffs of Gallipoli, 40:1, The Art of War, valamint a végén a szokásos Primo Victoria-Metal Crüe páros) mellett a ’Carolux Rex’ legerősebb tételeit vették elő, ezek közül a Poltava és az újdonságként a programba illesztetett Swedish Pagans működik a legjobban. A csapat korai zsengéi közül előhalászott, Joakim zongorajátékával, akusztikus gitárokkal (és gyönyörű fényekkel) kísért lírai The Hammer Has Fallen erőltetését ugyanakkor nem feltétlenül érzem helyes döntésnek. Kétségtelenül üde színfoltként hatott, mégis kissé mintha megtörte volna a show dinamikáját.  

Egy koncert vonalvezetését talán csak egy a dalok közti szüneteket unalomba fulladó közönségénekeltetéssel, rosszabb esetben felesleges szájtépéssel, kínos jópofáskodással kitölteni kívánó frontember tudja jobban tönkrevágni. Sabatonék azonban ebben is képesek voltak valami olyat találni, amit a saját javukra fordíthatnak, és mindehhez csupán abból a teljesen nyilvánvaló tényből kellett kiindulniuk, hogy Joakim Brodén egy idióta, de nem az idegesítő, hanem a nagyon is szerethető fajtából. Meg lehetne ugyan próbálni, de valószínűleg kudarcba fulladna annak a töménytelen mennyiségű spontán ökörségnek a felsorolása, amit ez a jóember kilencven perc alatt összehordott. Mindemellett pedig azon kevesek közé tartozik, akiken látszik, hogy megjátszás nélkül, őszintén imádják a közönséget, ahogy ugyanez fordítva is igaz. A körülmények szerencsés összejátszása (tudniillik jó zenével jókor, jó helyen) mellett talán éppen ennek a zenészek és a közönség közti interaktív, olykor elképesztően szórakoztató helyzeteket szülő viszonynak köszönhető az, hogy a zenekar ennyire népszerűvé tudott válni. 

A Sabaton második magyarországi headliner-bulija tehát pazar hangulatúra sikerült, ez a produkció az alkalmilag beugró Snowy Shaw ingadozó teljesítményétől eltekintve szakmailag is kifogástalan, és minden igényt kielégítő. Lehet, hogy soha nem írnak majd történelmet, mint a Helloween, vagy a Gamma Ray, de hogy ebben a műfajban jelenleg nem nagyon lehet versenyre kelni velük, az egészen bizonyos.

Setlist:

Ghost Division / Gott Mit Uns / Carolus Rex / Poltava / Cliffs of Gallipoli / Attero Dominatus / 40:1 / En Livstid i Krig / The Lion From The North / The Hammer Has Fallen / Uprising / Swedish Pagans // The Art of War / Primo Victoria / Metal Crüe

Szerző: Bazsa

Képek: T T

Köszönet a Hammer Concerts-nek!