Neal, a rocker: Neal Morse Band, The Flower Kings - Live Music Hall, Köln, 2013.02.26.

A munkamániás zsenik hálás kedvencek, hiszen évente legalább egy-egy kiadvánnyal köszönik meg a kitartó rajongást. Neal Morse se akar ettől a tempótól elmaradni, egy nagylemez plusz egy-két kedvtelésből összerántott mellékprojekt nélkül nem tud le naptári évet. Ám akárhogy is csűri-csavarja védjegyévé vált hangzását, a progsztár legújabb tétele, a ’Momentum’ talán a leggyengébb a sűrű diszkográfiában. Hogy aktuális turnéja mégis kötelező programnak bizonyult, az a remekbeszabott Diesel-buli által bizonyított színpadi teljesítményének, a Morse stúdiózenészei, Mike Portnoy és Randy George és persze a Flower Kings csatlakozásának köszönhető.

A körutat igazi prog-ínyencségnek szánták, hiszen nem csak a Neal Morse Band új felállása, valamint a dupla főzenekari program, hanem a ráadásba szánt Transatlantic blokk is kuriózumnak számított. Az este viszont úgy hozta, hogy – ’Momentum’ ide vagy oda – már alig vártam, hogy végre Neal Morse-ék álljanak neki húrt nyűni. A The Flower Kings koncertje ugyanis kifejezetten álmodozóra és lassúra sikerült. Szerepet játszott ebben az is, hogy a virágkirályok utoljára októberben dobták fel a budapesti állott ősz hangulatát hurráoptimista progrockjukkal, és a mostani turnén nem sokat fazoníroztak a bepróbált szetten. Mindössze egy dal kapott helyet a programban, ami anno nem csendült fel az A38-on: a ’Back In The World of Adventures’ My Cosmic Loverje, amiben a NMB roadja csörgődobon, Bill Hubauer pedig hegedűn vendégeskedett.

Ez a régi Flower Kings szerzemény tisztesen felpörgette a bulit, de nem azért, mert most hallottam először élőben, hanem mert ennek megvolt az a húzása, az a lendülete, amitől mégis rockkoncerten érezhettünk magunkat. Egyébként pedig úgy szorította le a banda másfél órára a játékidőt, hogy a pörgősebb, rockosabb dalokat gyomlálták ki a setlistből, mint a Paradox Hotelt vagy a For The Love of Goldot. A most teljes hosszában előadott The Truth Will Set You Free vagy a Numbers ellágyuló, meditáló középrészei lemezen hallgatva varázslatosak, de élőben – ráadásul egymás után – már kissé sok volt a kedvességből. Azért ennek az elmélázó tempónak is megvoltak a maga előnyei: a Truth... közepén a zenekar minimálhangokból és csendből alakított méregerős hangulatot, úgy hogy egy pisszenés se hallatszódott a teremben, csak Roine Stolt viccelődött azzal, hogy megnézné, ahogy a Status Quo játssza ezt a prog-számot...

Felix Lehrmann és Jonas Reingold mindent beleadott, hogy a ritmusszekcióra ne lehessen panasz, pláne, mivel a berlini dobos kvázi hazai terepen játszott. Reingold hangszere szokás szerint úgy dörömbölt, hogy dobhártyát lehetett vele lyukasztani; amúgy pedig ő volt az egyetlen, aki maradt az előző turnén bevált narancssárga felszerelésben és elnyűtt hippigatyájában. Hasse is hozta a formáját, bár az énekes a rocksztáros repertoárjából most nem sütött el mindent, és a billentyűket kezelő Thomas Bodin is visszafogottabban játszott. Roine Stolt pedig Roine Stolt, egy kedves, finom úriember, aki ilyen stílusban is gitározott - a program ráadásul most nem Hasse rocksztár-allűrjeinek, hanem Stolt elegáns, lélekteli gitárjátékának kedvezett. Humoros volt, ahogy a konferálásoknál sosem emlékezett, hogy az adott dal melyik albumon szerepel, de a Last Minute On Earth előtt bevallotta, hogy már a lemezcím se rémlik neki. Hiába, aki így ontja magából az albumokat...

Az egybejátszott Last Minute On Earth és In The Eyes of the World volt a Flower Kings napszítta, harmóniafakasztó progrock-estjének csúcspontja. A számválasztástól eltekintve mindenki hozta a zsenijéhez mért kötelezőt: a fifikásan pengetett basszusfutamok, a kis cájg mögött nagyot alkotó dobjáték, a megbízható vokálmunka és az érzelemdús énektémák mind a helyükön voltak a svédek „feel good progrockjában”, ám a katarzis most egyszerűen elmaradt. Sebaj, azt már megéltük velük korábban.

Setlist:

Numbers / My Cosmic Lover / The Truth Will Set You Free / Rising the Imperial / Last Minute on Earth-In the Eyes of the World

Ahogy Neal Morse-szal is, konkrétan 2011 nyarán a Diesel klub melegében, amikor is a ’Testimony 2’ monumentális lemezbemutatóján adott mesterkurzust a műfaj szeretőinek. Az a koncert egyszerre volt tanítanivalóan profi és Neal előadásmódjából, ill. a lemez vallomásos jellegéből fakadóan végletesen személyes (emlékezhetünk, a Jayda alatt hogyan sírta el magát Morse). Maga az album is (sokadik) betetőzése volt a Morse-életműnek, hiszen szerkezetében és dallamvezetésében is kódolta azt az ihletett, vallásos epikát, ami a zenész dalszövegeit és hangulatkoncepcióját egyéníti. Szinte törvényszerű, hogy innen csak egy fokkal lejebb vezethet az út, de arra nem számítottam, hogy a ’Momentum’ ilyen simán elzakatoljon mellettem. Persze, a nagy művészek mindig ugyanazt mondják, csak más formában, ám a ’Momentum’ dalai számomra inkább jótékony önismétlésnek, mintsem egy újabb tökéletes Morse-kinyilatkoztatásnak tűntek.

Utólag ezt nem is bánom, így legalább nézhettem nagyokat a kölni koncerten, mivel a Flower Kings moderált felvezetése után a Neal Morse Band olyan energikus és lendületes koncertet adott, amire csak az lehetett felkészülve, aki nem a sarki kocsmában, hanem otthon, a ’Live Momentum’ tanulmányozásával alapozott a bulira. Az energikus koncert slusszpoénja persze az, hogy a programot szinte teljes mértékben az új lemezről ollózták össze, és csupán a Freak, illetve a Smoke And Mirrors nem csendült fel az aktuális korongról. Hogy Morse alig pár hónappal a nagylemeze után rögtön kiadta azt élő verzióban, azon egyáltalán nem csodálkozom: a ’Momentum’ dalai ugyanis koncerten kelnek igazán életre. A – legalábbis morse-i mércével – direktebb, rámenősebb szerzemények akkorát ütöttek, mint a prog-fanboyok körében tartott Morse Band (Morse-Portnoy-George!) névsorolvasás.

A Live Music Hall – Köln Petőfi Csarnoka – ráadásul egy olyan nívós megszólalást kölcsönzött a zenének, hogy minden finomság érvényesülhetett. A sound és a választott dalok viszont olyan keménykötésűek voltak, hogy simán címkézhetjük prog-metalnak is az előadást. Erre játszott rá a Morse kísérőzenészek kigyúrt kiállása is: Eric Gillette és Adson Sodré bizonyára nem csak a Dream Theater sorlemezeket, de a DVD-ket is végigtanulmányozták, gitárjátékuk és karizmuk egyenesen Petruccira hajazott. Rögtön a nyitódalban megvillanthatták tudásukat egy kraftos ikerszóló során, ám a koncerten nem csak a hathúros mögött álltak helyt: Gillette billentyűzött Morse és Hubauer mellett, de a vokálokból, és a többrétegű kánonokból is kivették a részüket. Neal mellett bizonyára ciki lehet úgy mutatkozni, ha nem multiinstrumentalista az emberfia, ám a többfrontos szolgálat sem viselte meg a kísérőzenészeket.

Mike Portnoy most kivételesen csak dobosként, és frontemberként nem funkcionált, egóját elbújtatta önmagában is beszédes dobcucca mögé, és arra koncentrált, hogy minél precízebben és szórakoztatóbban doboljon. A megszokott Portnoy-viccek helyett viszont volt Morse-George-Portnoy összjáték, amely még úgy is élményszámba ment, hogy Randy bizony egy mértéktelenül szerény zenész, aki szereti a háttérben félrevonulva, szinte a saját örömére pengetni a kétszer kettőnél jóval komplexebb basszustémáit. S ha már visszafogottságról esett szó: az előadásmód is konszolidáltabbra sikerült, a ’Testimony 2’ hitgyülis hangulata átadta magát a rock ’n rollnak, és megváltástörténetek helyett csak izmos riffek szóltak. Neal is kevesebbet koptatta a térdét, nemigen esett össze vagy kuporodott le, talán csak egyszer vonult félre a sarokba, hogy mélyebben átéljen egy intimebb melódiát. Különc mozgáskultúrája viszont mit sem változott, ahogy a zenélés felett érzett öröme sem, így füléig húzott mosollyal, ugrabugrálva vezényelte le – néha szó szerint – az előadást.

A koncert Morse egy másik – keményebb, rockosabb, direktebb – arcát mutatta meg, mint a Dieseles. A program is 100 %-ban lecserélődött, a ’One’-ról ezúttal az Author of Confusion szólt, de még hogy...! A ritmus- és témaváltásokkal ripityára tördelt, bődületes erővel megszólaló dalért már önmagában megérte volna befizetni a koncertre (a jegyár a helyszínen 38 eurót kóstált), de aztán erre rálicitáltak még egy ’?’ medley-vel, amibe a The Temple of the Living Godtól az Inside His Presence-ig belefűzték a hibátlan lemez legemlékezetesebb pillanatait. Neal Morse-ban azt lehet szeretni, hogy a fél órás dalmonstrumai is olyan könnyedén csúsznak le, mint egy Motörhead rock ’n roll, s a 3 perces hossz mögé biggyesztett nulla tényleg csak minimális időnek tűnik. Morse kvázi popos énekdallamai és az összetettségében is követhető progresszívkodás kézen fogja egymást, ráadásul a melódiadús gitártémák és az érzelmességtől sem ódzkodó billentyű-szólamok is kellemes hátteret biztosítanak a matekozásnak.

Különösen tetszetősre sikeredett a Weathering Sky Beatles-re emlékeztető refrénje, a Thoughts 5 Liquid Tension Experiment-féle zúzdája után illesztett ELP-s betét, az Author of Confusion totális őrülete, a The Temple Of The Living God magasröptű nyitánya, valamint a World Without End összegzése. Morse megjegyezte, hogy az új dalok – és különösen a Thoughts 5 – Mike Portnoy improvizációinak és Randy George tébolyodott elméjének köszönhetőek, s bizony, úgy is hallatszódott, mintha elgurult volna egyesek gyógyszere a dalszerzés során. De ez így is van rendjén. A koncert olyan kerek egészt alkotott, hogy a Transatlantic-dalokat sűrítő ráadás már csak amolyan bonusz körnek érződött. Ami azt illeti, ez hozta el az igazi feketelevest is.

A kellemetlen intermezzónak címe is volt: Bridge Across Forever. Hagyján, hogy maga a dal egy giccses líra, amit két félórás prog-őrület között elnézünk Morse-nak és társainak, az viszont már a dal hangulatánál is szomorúbb volt, ahogy Neal megküzdött a dallamokkal. Tudjuk, hogy Morse sok mindennek született, csak nem énekesnek, és a Roine Stolttal közösen előadott, megható-intim balladának szánt dal inkább keserédes felvezetése lett a transatlanticos blokknak. Ami cserébe megmutatta, milyen is, ha normális énekessel lép fel Neal: a raadás fináléjára csatlakozó Hasse Froberg ugyan nem egy acéltorkú Pavarotti, de legalább megbízható rockénekes, aki sokkal élvezetesebben keltette életre a Transatlantic vokáljait, mint Morse, Stolt, vagy netán Trewavas. Hassével együtt Jonas Reingold is fellépett a színpadra, így George-dzsal ketten pótolták a Marillion basszusgitárosát.

A hangulatosnak szánt, de inkább félresikerült nyitány után viszont minden sínra került a Transatlantic debütlemezéről előkapott All Of The Above első felvonásával: a Full Moon Rising szinte töretlenül szőtte tovább a Neal Morse Band koncertjét (nem véletlenül: a szupergroupot is nagymértékben dominálja Morse egyénisége), ám a legjobb pillanatok pont azok voltak, amikor kibújtak a védjegy-hangzásukból. Gondolok itt az A Man Can Feel ’70-es éveket felidéző, beborult atmoszférájára, ami Stolt bizarr orgánumán előadva igazi sáros gyöngyszemnek tűnt a sok hurráoptimista dal közepette, illetve a Lay Down Your Life nyersebb, belassult, koszos rockjára. A pozitív végszó persze a Stranger In Your Soulé volt, ami pozitív kisugárzású dallamaival a megszokott hangzásvilág fenségterületére kormányozta vissza, és koronázta meg ezt az estét. S hogy ennek megfelelően mi is optimistán zárjuk a beszámolót: aki lemaradt a turnéról az se búslakodjon, mert a ’Live Momentum’ felállását és programját nézve, a mostani körút egy kibővített, extra verzióját nézheti meg. Talán mondani se kell: minden percét megéri...

Setlist:

Neal Morse Band: Momentum / Weathering Sky / Author of Confusion / Question mark medley: The Temple Of The Living God (Part 1)-Another World-Sweet Elation-12 (2. rész)-Entrance-Inside His Presence / Thoughts Part 5 / World Without End

Neal Morse Band + The Flower Kings (Transatlantic medley): Bridge Across Forever / Medley: All of the Above (Part I - Full Moon Rising / Beginning of Part II - October Winds)-Overture (2. rész)-A Man Can Feel-Lay Down Your Life-Stranger In Your Soul (Part VI - Stranger in Your Soul)

Szerző: Tomka

Képek: Markus Hillgärtner (Sparkling Photos). További képek ITT.

Köszönet Ed Grooves-nak és a Neal Morse / Flower Kings menedzsmentnek!