Valódi rock, álarc nélkül: V. Hard Rock Farsang: Zártosztály, Griff, Trans Express - Club 202, 2013.02.08.

Eljött hát az V. Hard Rock Farsang. Szervezése nem ment zökkenőmentesen, ám „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” csak összeállt egy ígéretes program, sőt, végül nem „csak” két, hanem három – elcsépelt szó, de erre nincs jobb – különleges koncertnek lehettünk szem- és fültanúi. Mindhárom zenekar kitett magáért, a főzenekar pedig erősen rácáfolt Pataky szavaira; bár örültünk volna, ha ő is eljön, ám ebből a Körből ő nem hiányzott. Köszönet érte mindenkinek, akik részt vettek benne; zenészeknek, szervezőknek, és azoknak, akik velem együtt ellátogattak a Club 202-be! „Ünnep, oly szép…”

Kapásból az első koncertbeszámolóm elején elkövetem azt, amit soha nem szabad: magyarázkodok. Történt ugyanis, hogy régi-régi Edda-rajongóként elmentem az V. Hard Rock Farsangra. Az előzenekarokat nem ismertem, de pár éve éppen itt, az azóta Club 202 névre hallgató rocktemplomban fedeztem fel az Avatart, ugyanilyen szerepben. Ők akkor a Hard előtt izzították a hangulatot, méghozzá úgy, hogy akkor elhatároztam, csak roppant indokolt esetben nem hallgatom meg egy ilyen esemény valamennyi fellépőjét. Most ilyen indokolt esetről szó sem volt. Ahogy arról sem, hogy pár nappal később – immáron e magazin büszke és boldog munkatársaként – épp én kapom azt a megtisztelő feladatot, hogy pár sorban emléket állítsak ennek a remek estének. Nem volt hát épp könnyű a start, még úgy sem, hogy a lelkesedésem csak fokozta maga az esemény abszolút pozitív emléke.

A Trans Express a látottak-hallottak alapján egy jó zenekar. Tagjai közül többen is megcsillogtatták hangjukat, ami azért örvendetes, mert külön-külön egyikük sem egy Dickinson, ám a bő kórus, a váltott-, illetve csorda-ének határozottan élvezhetővé tette a produkciót. Kiváltképp igaz volt ez a A magasba vágysz alatt, Nachladal István segítségének köszönhetően. Habár úgy tűnt, magabiztosságához szükség volt egy, feltehetően a padlóra helyezett szövegkönyvre, ám így az énektéma nem csak a „magasba vágyott”, hanem fel is jutott oda. Maga a zene engem többször is egy laza Deep Purple jam-bulira emlékeztetett, amibe jól illeszkedett a Hendrix feldolgozás is, ám a nyitó Shane Henry dal jobban mutatott volna a buli közepén, nyitódalnak itt nem működött. Nem volt valódi show sem, az urak inkább „csak” zenéltek egy jót nekünk, mindenféle körítés nélkül. Nincs ezzel baj, de biztos vagyok benne, hogy saját közönségük előtt jobban szétszedték volna a termet. Hangulatos, hammondos muzsikájuk a hiányosságok ellenére tetszett, máskor is szívesen meghallgatom őket.

Setlist:

Deliverance (Shane Henry) / A hosszú út / Otthon / Million Miles Away / Purple Haze (Jimi Hendrix) / A magasba vágysz / A tüzeken át

Griff. Ez a koncert egy oda nem illő gitárszólóval vette kezdetét. Szerintem többen is úgy vannak ezzel a dologgal, mint én; a Griff koncert tulajdonképpen csak utána kezdődött. Kezdem a fekete levessel, az általam hallott összes negatívummal: Tóth Attilának eleinte csak a bicepszei voltak kellően bemelegítve, a hangszálai kevésbé. Ennyi. Sok énekes persze örülne, ha a koncert legnagyobb pillanatában tudna úgy énekelni, mint ő az elején, ám eme „gyengeségre” tulajdonképp saját maga világított rá azzal, ahogy a koncert második felében énekelt. Remek volt! Ajánlom neki, hogy másodállásért jelentkezzen Ozzynál: denevércsalogató magasai ott jó kis kiegészítést nyújtanának neki… A Pokolgép legutóbbi koncertlemezét ugyan miatta nem hallgattam végig, mert idegennek találtam vele a jól ismert alapvetéseket, ám ezután biztosan előbányászom a korongot.

Másfelől beszerzem a Griff eddig megjelent egyetlen lemezét is – nem Attila miatt, hiszen ott még nyilván nem őt hallhatjuk, hanem a remek dalokért! Igen, a dalok nagyon fogósak, bár ebben azért egy egész kicsit az is benne van, hogy ugyan még nem hallottam a Griffet, azért akadtak ismerős momentumok szép számmal. Például az Állj, kímélj! a Van Halen sláger, a Jump! fő billentyűtémáját „örökölte meg” egy az egyben. A régi énekesüknek, Vertig Józsinak szóló, csodaszép Hazaértélbe pedig diszkréten simult a Homok a szélben gitárszólója. A „családias” szó ennél a zenekarnál egyébként sem csak a „bensőséges” szinonimája, ám ebben a számban a három Jüliket egy negyedik, Klaudia segítette ki zongorán. Szép gesztus, szép zene, szép szöveg, szép billentyűs… Szerintem itt még a Terminátor is meghatódott volna. Ez a koncert is megerősített: az előzenekarok nem csak arra jók, hogy „itassák a véndégeket”. Ezúttal egy olyan bandát ismertem meg, akiket ha tehetem, külön is elmegyek megnézni.

Setlist:

Égért nyúlsz / Ezer szent ígéret / Kijátszott idő / Gagyihír / Szédült lány / Hazaértél / Állj, kímélj / Úgy érj ma hozzám / Álmaidban / Szeretet ébreszt, gyűlölet ringat / Árnyék / Más nem jutott / Konvoj

Amellett, hogy egy remek zenekart láttunk-hallottunk, nem csak az est múltidézős koncepciója miatt volt tökéletes választás a Griff. Zenéjük tökéletesen passzolt az őket követő Zártosztályhoz. Cirkuszi zene, szétguruló függöny… nővérkék. Manapság a  „spórolás” szó egyre szélesebb körben, egyre többet használva, egyre nagyobb közutálatnak örvend, ám most – talán a féltékeny feleségektől, barátnőktől eltekintve – mindenki szerint jelentősen szépített általános megítélésén, hiszen ezúttal a lányokon levő ruha-anyag mennyisége kapcsán juthatott eszünkbe. Pár másodperc után azonban nem csak a szemünket, hanem a fülünket is kényeztették a színpadon történtek, hiszen színpadra robbant az Edda… ööö… azaz a Zártosztály! Ha valaki másfajta kényeztetésről szeretetett volna olvasni a második tagmondatban, annak egy másik oldalt ajánlanék…

Az Éhes asszonnyal  kezdtek– a lányok ugyan nem imitálták az albumverzión ismert hangokat, ám a dal így is olyan erővel csapódott a közönségre, hogy én is csak zavarodottan pislogtam, hogy hogyan is kerültem vissza ’86-ba, s ha már itt vagyok, ’84-es születésűként, akkor van-e rajtam pelenka, mert ettől bizony szükségem lesz rá! Minimális történelem-ismerettel (igen, az Eddának ez a szakasza már a történelem egy dicső része) lehetett sejteni, hogy mit is fogunk hallani, nagyobb kérdés volt, hogy mindazt milyen színvonalon sikerül megvalósítani.

Pataky minden közönségmegosztó megmozdulása ellenére is kiváló énekes és frontember egy személyben, nem lehetett könnyű az ő helyére lépni. Sipos Peti végig remekül oldotta ezt meg, mindkét feladatát profin, érzéssel látta el. Kicsit aggódtam, hogy túlzásba viszi a patakysságot, hogy – már csak paródiás karrierje miatt is – átlép egy határt, de szerencsére ezen félelmeim alaptalannak bizonyultak. Eddig csak a Dio emlékesten hallottam őt élőben – ott is nagyon jó volt, ám hangszínéhez, személyiségéhez szerintem jobban passzoltak ezek a dalok. Nem tudom, a tájszólás levétele mennyire volt direkt, engem nem zavart.

A másik „X-tényező” az albumokon különösen nagy hangsúlyt kapó billentyű, illetve annak kezelője. Lázár Zsigmond játéka érdekes színfoltja volt az előadásnak. Hosszú haja ellenére nekem inkább tűnt egy elegáns étterem pincérének, mint hatalmas rockernek, de hát kit zavar ez, ha az eredeti fűszerezéstől néhol eltérően, ám remek fogásokat tálalt a kiéhezett, gourmand vendégeknek?! Minden idők egyik legjobb feldolgozása, a Lisztománia egy számomra teljesen új billentyűtémával gazdagodott, s komolyzenei tudatlanságomat bizonyítandóan csak következtetek, hogy a címbe foglalt zeneszerzőhöz köthető azon intermezzo is.

Azért csak az új játékosokat emeltem ki, mert aki nem igyekezett minden honi rockzenei ismeretet távol tartani magától, az tudhatta, hogy a három ex-Eddás nem tud hibázni. Zserbót és különösen Donászyt ezer helyről ismerem, szinte a teljes életművük a kedvenceim közé tartozik. Ahelyett, hogy karrierjüket, zenei nagyságukat részletezném, inkább kiemelem azt, aki számomra a legmeghatározóbb személye volt a koncertnek, Csillag „Csuka” Endrét. Őt sem most látom-hallom először, de amit ez a „farkas-maci”(?) sapkás úriember itt végig játszott, arra nehéz mit mondani.

Endre nem az a szégyenlős gitáros. Valahányszor csak láttam, ő mindig feltűnően odatette magát pózolásban, pofavágásban és hát nem utolsósorban gitározásban egyaránt. Most sem szerénykedte el szerencsére egyiket sem. Ez a zene ugyanis nemhogy megtűri ezt a mentalitást, hanem egyenesen kiált érte! Egyedül a ráadást, az Elhagyom a várost furcsáltam; természetesen,  imádom ezt a dalt, de a sziklaszilárd koncepcióból eléggé kilógott, főleg így, hogy ez volt a búcsúzó. Mindez persze nem baj, sőt, itt kell erősen visszafognom magam, hogy ne írjak oldalakat arról, mennyire meghatározóak számomra ezek a dalok. Röviden: az Edda Művek volt az első zenekar, amit magamnak fedeztem fel, nagyjából 6-7 évesen, s akiknek régi kazettái azóta is a gyűjteményem féltett darabjai. Óriási élmény volt tehát ez a koncert, az, hogy számomra új verzióban hallhattam például a Változó időket, hogy volt Éhes asszony… De fölösleges kiemelnem bármit is: ez egy felejthetetlen, ám ha a hírek igazak, nem megismételhetetlen alkalom volt. Ebben bízok! Ám akár így, akár úgy, Szakáts Tibinek teljesen igaza volt: ez Ünnep volt, valóban az!

Setlist:

Éhes asszony / Velem kiáltsatok / Megfulladok / Változó idők / Lisztománia / Kör / Gyere őrűlt / Veled vagyok / Ünnep /// Elhagyom a várost (kérésre)

Szerző: Attila

Képek: T T & Török Hajni