Snakecharmer: Snakecharmer
írta meszo | 2013.01.28.
Megjelenés: 2013
Kiadó: Frontiers Records
Weblap: http://www.snakecharmer.org/
Stílus: Hard rock
Származás: Egyesült Királyság
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Itt egy vadonatúj Whitesnake album, David Coverdale nélkül. Na erre varrjál gombot! Vajon hol lehet itt a turpisság? A „Fehér Kígyó” témában (nem, nem a patikára gondoltam…) valamelyest jártas zenekedvelők persze könnyen megállapíthatják mindezt a közreműködők listájának végigböngészését követően. Na, és mi a helyzet a Whitesnake biográfiát kevésbé ismerő hallgatósággal? Nos, nekik egy teljes bekezdést szentelünk, hogy ők is átérezhessék, milyen kuriózumnak számít jelen cikk tárgya.
„Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban” a megatorok, David Coverdale a következő muzsikusokkal indította útjára a Whitesnake nagylemez-gyártási sorozatát: Bernie Marsden és Micky Moody - gitár, Neil Murray - basszusgitár, Jon Lord (R.I.P.) - billentyűsök és Dave Dowle - dob. Az utóbbi úriembert hamar egy nála jóval népszerűbb ütős, Ian Paice váltotta fel, és az így kialakult felállás jó néhány album erejéig stabilnak bizonyult. Végül azonban ez a névsor különféle külső tényezők és Coverdale „hatására” szép lassan széthullásnak indult. Míg a tagok egy része az újjáalakuló Deep Purple csatasorába állt, addig döntő többségük a Whitesnake 1987-es forradalmának esett áldozatul, amely, mint tudjuk, alapvetően szabta át a zenekar történetét…
Az ősfelállás három tagja (Marsden, Moody és Murray) azonban mégiscsak úgy látta jónak, hogy a Kígyó „pre-87” munkássága ápolásra szorul. Ugyan távol a rivaldafénytől, de a kilencvenes évektől folyamatosan különféle nevek alatt működtették saját Whitesnake-jeiket, melyek közül legismertebb talán a The Snakes elnevezésű projekt volt, amelyben egy sokunk által kedvelt norvég dalnok, Jorn Lande is debütálhatott.
A különböző formációk életútjait azonban nem kívánom részletesebben végigvenni (elvégre ezen írás nem egy életrajzi kreálmánynak készült…), rövid „töri órám” célja csupán annak tisztázása volt, hogy a feljebb látható Micky Moody, illetve Neil Murray neveket olvasva véletlenül sem pályakezdő újoncokra, hanem sokat megélt veteránokra gondoljunk, akik idén Snakecharmer néven ismét megmutatják magukat a rockvilágnak.
Amint bevezetőmből kiderülhetett, a csapatot a névtől függetlenül egy „másik Whitesnake”-nek tekintem, hiszen a hivatalos Fehér Kígyó is csupán egy személyt foglal magába az őstagok közül. Ez az egy ember természetesen nem akárki, hisz Ő a zenekar atyja, a Snakecharmer zenekarba viszont ketten is jelen vannak az ős-bandából…
Hogy milyen ez a „Whitesnake”? Sok szempontot tekintve jelentősen különbözik, bizonyos aspektusból nézve azonban egyértelműen közös vonásokat mutat Coverdale-ék elképzeléseivel. A leglényegesebb különbség, hogy míg a legendás énekesre visszafordíthatatlan hatást gyakorolt a zenekar 1987-es átalakulása, addig e muzsikusok háza táján még ma is leginkább a „87 előtti állapotok” uralkodnak. Mindezt persze akár negatívumként is fel lehetne róni Moody-nak és társainak, ők azonban az említett tradicionális ’Snake alapokat képesek kreatív és dögös formába önteni, amely 2013-ban is maximálisan megállja a helyét.
Úgy érzem, jelen esetben az énekes személye kulcsfontosságú, hiszen az összehasonlítási alap nem akármi, pontosabban nem akárki. Chris Ousey neve sem első, sem második blikkre nem volt ismerős számomra… Szégyellem is magamat érte, ugyanis az itt hallható teljesítménye alapján mindenképp a „hard rock elitbe” kéne tartoznia. Hangja kellemesen karcos, blues gyökerű, ami egyértelmű rokonságot mutat a legendás „előddel”, ám Chris szerencsére egyáltalán nem kíván Coverdale epigonként funkcionálni.
Ha már kopírozásról beszélünk, akkor inkább a híres-neves prog. rock király faterral büszkélkedő Adam Wakemant említhetjük, aki a teljes albumon át „Jon Lord üzemmódban” tevékenykedik a Hammond billentyűin, ám kövezés helyett sokkal inkább elismerő kézfogást érdemel az ifjú Wakeman. Egyrészt, mert ezt az úgymond másolást igencsak jóízűen, és muzikálisan teszi, emellett pedig sikerül egy olyan pluszt adnia a muzsikához, amelyet ma már az original Whitesnake lemezein is csak elvétve találunk meg.
A lemez egyetlen hátrányát talán már előre sejti a hallgató, de nem muszáj okvetlenül hibaként értelmezni. Bár gitárfronton kimondottan feelinges játékot kapunk, ám híján vagyunk az olyan virtuóz trükköknek és technikás virgázásoknak, amelyet a jelenleg Coverdale oldalán tevékenykedő Doug Aldrich és Reb Beach nyilvánvalóan a kisujjából kiráz. (Más kérdés, hogy mintha maga Covi mester is elfelejtette volna, hogy a szenzációs Reb Beach a Whitesnake-ben játszik…)
Tehát minden a helyén van ahhoz, hogy megszülethessen a 2013-as év egyik kellemes meglepetése a műfajon belül, és az anyagot elhallgatva méltán érezhetjük úgy, hogy a muzsikusok által interjúkban is hangoztatott élvezetes alkotófolyamat nem csupán „rizsa”, hanem maga a valóság!
Legutóbbi hozzászólások