Omega - A közönség minden fölött: Beszélgetés Benkő Lászlóval

Az elmúlt egy évben az Omega határon belül, és azon túl számtalan koncerttel ünnepelte fennállásának félévszázados évfordulóját. A jubileum záróaktusaként december huszonkilencedikén Veszprémben, az Arénában, harmincadikán pedig a debreceni Főnix Csarnokban adtak koncertet. Az ünnepi események kezdetekor Kóbor János (Mecky) nyilatkozott magazinunknak, így a végén pedig Benkő Lászlót csíptük el telefonon, hogy egy kicsit felelevenítsük ezt a nagyon hosszú időt.

Hard Rock Magazin: Egy idézettel kezdeném beszélgetésünket, méghozzá Sebők János ’A Beatlestől az újhullámig’ című 1981-es könyvéből: „1958-ban Moszkvában az amerikai kiállítás egyik szenzációja az a komputer volt, amely a betáplált adatok alapján minden kérdésre válaszolt. A rock and rollról ezt állította: „Zene a kamaszok számára, jelentéktelen időszak az amerikai zene fejlődésében.” Ötvennégy év telt el az esemény óta, ha Bill Haley Rock Around The Clock című 1954-es dalát vesszük mérföldkőnek, akkor lassan hatvanéves a rock and roll, ebből ti ötvenet végigjátszottatok. Mi történt? Miért lett ilyen kitartó a műfaj?

Laci: Nem lett volna okos, ha jóslásokba bocsátkoznak, hogy mekkora a kifutási ideje, milyen feladatai vannak a korszaknak, a zenekaroknak. A kelet-európai blokkban egy nem megfogalmazható dolog volt, és mozgalommá vált. Volt egy politikai oldala is: amit nem lehetett kimondani az utcán, amit az emberek nem mondhattak el egymásnak hangosan, csak suttogva és másként fogalmazva. Ez felkerült a színpadra egy kicsit másként, de mindenképpen a közönséggel összehangolva kifejezett egy olyan életérzést és gondolatokat, amit másként nem lehetett megcsinálni. Az emberek belülről sejtették, de megfogalmazni senki nem tudta vagy nem merte. Ha akkor valaki kimondja, olyan terhet rakott volna az előadóknak és a befogadóknak a vállára, hogy ők nem merték volna elmondani, és az egész dolgot szétverték volna, és a műfaj ma sehol sem lenne. Egy korszakváltás történt akkoriban, hiszen a Nagy Generáció – miről András Ferenc filmje is szól – színre lépett, levált az előző korosztályról és megfogalmazott egy jövőbeni lehetőséget. Nem hosszú távú tervekről beszéltek – mint az Ötéves Terv az iparban –, hiszen nem lehetett előre kiszámolni, hogy éli tovább a kihívásokat, és a cenzúrát, amit persze nem úgy hívtak, hanem Sanzonbizottságnak nevezték. Ha belegondolsz, ez a név irgalmatlan nevetséges volt, hiszen az előadók két dolgot nem játszottak: slágert és sanzont. A slágert a hétköznapi értelemben értem.

HRM: Amikor elkezdtetek saját nótákat írni a hatvanas évek második felében, hogyan éltétek meg azt, hogy bármikor lecsaphatnak rátok, ha olyat mondtok ki, amit nem szabad?

Laci: Ezt mi megéltük, de hallatlanul jó érzés volt, mert erőt adott az összefogás lehetőségére. Megtörtént, hogy egy fesztiválon játszottuk az Illéssel és a Metróval, bár akkor nem tudtuk, hogy ez milyen összehozó erővel rendelkezik. Amikor az első magyar nyelvű nóták megjelentek, a közönség azonnal lecsapott rájuk, és hamar elkezdték énekelni. Ennek az lett a hatása, hogy egy csomó zenekar elkezdett rohangálni szövegíróért, hogy elkészítse az első saját nótákat.

Ma már azt mondjuk, hogy a műfaj a hatvanas évek közepén kezdődött, és addig tart, amíg ez a korosztály el nem megy, bár kétségtelen, hogy vannak követők. Ha ez lezárul, akkor lesz egy másik, de hogy mi lesz a megfejtés, nem lehet előre tudni. A rock előtt a jazz nagy korszakát éltük meg Oscar Petersonnal, Louis Armstronggal, Miles Davis-szel, és bár ez is folytatódik, az igazi addig tartott, amíg ezek az előadók meg nem haltak.

HRM: Talán többről is beszélhetünk, mint rockzenéről, hiszen az ifjúságot képviseltétek, azok a dolgok, melyekről énekeltetek, őket is erősen foglalkoztatták…

Laci: Így van. Nem tudtuk, hogy tudat alatt mi készül, és hogy egyszerre fogunk énekelni a közönséggel. A gondolat a színpadról eljutott hozzájuk, ők ezt gyorsan lereagálták. A hatalom persze megpróbálta különböző trükkökkel elnyomni, de akkora támogatást kaptunk a közönségtől, hogy ez nem sikerült. Nem tehették meg, hogy mondjuk, a következő naptól nem engednek minket játszani, mert kiszámíthatatlan volt a következménye. Aczél György, aki egy nagyon okos, tudatos, következetes pali volt, átlátta a dolgot, noha a rockzenét nem szerette. Minden zenekar az ORI (Országos Rendező Iroda) keretein belül turnézott hónapokon keresztül. Egyszer Aczél azt mondta az ORI vezetőjének, Keszler Pálnak, hogy neki nem tetszik, hogy a zenekarokat ezrével követik a fiatalok mindenhova, hangoskodnak, zavarják a lakókat, valamit kellene csinálni. Mire Keszler, aki zeneileg képzett ember hírében állt, azt mondta: jó, ő leállítja őket, viszont akkor egy csomó bevételtől esik el az iroda. De ha ezt az összeget egy másik területről megkapja, akkor lépéseket tesz. Mire Aczél úgy reagált, akkor inkább játszanak, mert ő azért nem fizet, hogy ne hallgassák őket.

HRM: A hatalom ellenállása dacára az Omega és az Illés is turnézott, lemezeket készített, sőt, ti még nemzetközi karriert is befutottatok, és vitathatatlan, hogy a hetvenes években az Omega mögött hatalmas tömeg állt. Miért engedtek benneteket érvényesülni?

Laci: Egészen mostanáig nem akartam megnézni, hogy milyen jelentéseket írtak rólunk. Ha bárhol a világban bármi történt velünk, arról huszonnégy órán belül tudomást szereztek. Amikor az Illés interjút adott a BBC-nek Londonban, és a Szabolcs beszólt, órákon belül tudomást szereztek róla a Kulturális Minisztériumban. Letiltották őket, de csak szóban vagy telefonban, írásban nem deklarálták. Közben azt is nézték, melyik a legkiszámíthatóbb társaság, mert a belügy tartott a rocktól.

HRM: Amikor Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról c. műve megjelent, sokan rockzene-ellenes darabnak tartották. Aztán felmerült a zenés darab ötlete, először az Illést, majd az Omegát keresték meg a zenei rész elkészítésével, de az említett ok miatt egyik banda sem vállalta, az LGT viszont igen. Megpróbálta-e a hatalom bármikor felhasználni az Omegát valamire, valami ellen?

Laci: Nem sikerült, mert nem találtak fogást rajtunk, pedig megkísérelték. Szerencse is kell hozzá, hogy felismerjük, ha valami nem működik. Az én olvasatomban Déry nagyon tisztán fogalmazott. Őt ötvenhat után lecsukták, de rájöttek, hogy nem tudnak vele mit kezdeni. Amikor kijött, valami munkát kellett adni neki. Várkonyi Zoltán azt mondta neki, hogy a Woodstock Fesztiválból kiindulva írj a meg a szocialista embertípus helyét a világban. Déry nem volt igazán otthon a rockzene területén, de megcsinálta ezt a mások által kigondolt történetet.

Abban az időben Palma De Mallorcán egy fesztiválon jártunk és díjat is nyertünk. Szóltak, menjünk Párizsba, hogy vegyünk fel egy dalt, de haza kellett jönnünk, és letiltás fenyegetett minket, mert valaki elhintette, hogy nem akartunk hazajönni. Piciék elkezdtek menekülni, mert tudták, ha ez így nyilvánosságot kap, betemetnek bennünket. Megcsinálták az LGT-t és a másik vonalról bejött a Popfesztivál, Várkonyi pedig felvállalta és kivédte a Déry miatt. És tényleg erről szól, hogy Woodstockban mindenki a mocsokban csúszkált, a szocialista embertípus pedig mosolyogva a napba nézett, kezében sarlóval, kalapáccsal.

HRM: Nem érzed úgy, hogy 89-90 környékén, amikor kitört a szólásszabadság, a magyar rockzene elvesztette legfőbb báját, a szembenállást?

Laci: Nem. Azokat, akik akkor elkezdtek politizálni, már nem úgy érdekelte ez a hajtóerő, inkább megpróbálták maguknak felhasználni, mint hajtóerőt, de ez ugyanígy történt az irodalomban is. Egyszerűen kisajátították, és ez a folyamat a mai napig megy. A zenét, amennyire lehet, használják, de megszólalási lehetőséget politikai szinten nem adnak, mert ha így lenne, akkor be kellene darálni az egészet. Magyaráztam egy csomó kortársamnak, hogy ha elkezd szavalni, énekelni ebbe vagy abba az irányba, elveszítenek egy csomó olyan embert, akik már évtizedek óta hallgatják őket. Nekünk illúzióink voltak nyugaton a rendszerekkel kapcsolatban, mert az ittenit belülről láttuk. 

HRM: Talán elcsépelt a kérdés: van valami üzenete a műfajnak vagy az Omegának?

Laci: Természetesen. A példa ajánlható, hogy öt ember egzisztenciálisan úgy kapcsolódik egymáshoz – persze konfliktus mindenhol van –, hogy számukra a közönség érdeke minden fölött áll. Ez áldozattal jár, odaadással, nézetkülönbséggel, de ha felmész a színpadra, ezeket el kell felejteni. Most, amikor már mindent szétvernek, itt van öt különböző karakterű ember már mióta, és mégis együtt tud gondolkodni. Nem akarok nagyképű lenni, de ma példaadó lehet a következő generáció számára. Az nem példa, hogy parlamentben egymás mellett ülnek, és addig ütik egymást, míg vért nem hánynak a vécében.

Készítette: Bigfoot

Fotó: Cikkely Lajos