Nagy, karácsonyi örömzenélés: Knock Out Fesztivál: In Extremo, Helloween, Krokus, Powerwolf, Bonfire, Brainstorm - Europahalle, Karlsruhe, 2012.12.15.

Újra december, és én már automatikusan pakolok a táskámba, mert megint irány Németország. Az utóbbi években mindig találtunk valami alkalmat, hogy december elején az egyik német városba utazhassunk egy koncert vagy egy fesztivál erejéig. Nem hinném, hogy a szervezők összebeszéltek volna, de a hónap közepi dátumnak köszönhetően nem maradtam le az egy héttel korábbi Wisdom buliról, illetve az egy héttel későbbi Tankcsapda koncertről. Tökéletes volt az időzítés, mint ahogy a felhozatal sem volt gyenge. Habár a megszokottnál kevesebben voltunk jelen a fesztiválon, de minden percéért megérte ennyit utazni.

A fesztivált megelőző estén, Att barátommal bevetettük magunkat a város karácsonyi vásárába, és a szemerkélő eső ellenére, szépen fogyasztottunk forralt borból, forró csokiból és sajtos kolbászból. Kellett az erő a másnapi monstre fesztiválhoz, ugyanis jelenleg ez az a fesztivál, ahol soha szinte egy percet sem hagytam ki a bulikból. Mindig olyanok lépnek fel, akiket amúgyis megnéznék, a szervezőknek mindig sikerül kitalálniuk a gondolataimat. Idén sem volt másként, és kezdésre olyan erős programot kaptunk, ami megadta a kellő alapot az estéhez. A Brainstorm zenekartól még nem láttam gyenge koncertet: van egy tökéletes frontemberük, aki pár pillanat alatt képes magával ragadni, és van egy betonbiztos zenekar, na meg persze baromi jó számok. Kb. két másodperc kellett Andy B. Franck-nek, hogy jó kedvet varázsoljon a közönség soraiba, és ez az állapot kitartott a fesztivál végéig. Sajnos nem szóltak annyira hangosan és tökéletesen, mint azt megszoktuk ezen a rendezvényen, de már a kezdő bandánál is magas minőségű, látványos fényorgiát kaptunk.

A fesztiválon fellépő zenekarok nagy részének ez volt az utolsó bulija 2012-ben, ennek megfelelően remek hangulat uralkodott a színpadon, mindenki felszabadultan játszott. Andy is folyamatosan mosolygott, Milan Loncaric pedig a megszokottnál is többet „ökörködött”, miközben gitáros társával iszonyat jókat pengetett. Érzik a srácok, hogy a diszkográfiából kiemelkednek a ’Soul Temptation’ és a ’Liquid Monster’ c. lemezeik, mert ezúttal is ezekről játszották a legtöbb tételt. Igaz, az All Those Words előtt nem volt akkora éneklés, mint anno a MOR-on, de rendesen megalapozták az esténket! Őket bárhol és bármikor szívesen megnézem, mert tudom, hogy minőségi muzsikát kapok Tőlük – ez most sem volt másként, gyorsan eltelt a rendelkezésükre álló idő.

Setlist:

Worlds Are Comin’ Through / Shiver / Shiva’s Tears / Temple of Stone / Fire Walk With Me / All Those Words / Highs Without Lows

A konferáló szerepét ezúttal is az Axxis frontemberére bízták: Bernhard Weiss számomra kicsit furcsán, papírokkal a kezében vonult be, minden egyes zenekar előtt azokból olvasta fel a tudnivalókat. Úgy gondolom, egy zenekarnév és egy új lemez címe nem olyan megterhelő, hogy puskázni kelljen...

A Bonfire zenekart első alkalommal pár évvel ezelőtt láttam a cseh MOR-on, sajnos a „menő éveik” alatt nem volt szerencsém hozzájuk. Akkor nagyon meggyőző produkciót nyújtottak, így nagyon vártam a második találkát. Nem is kellett csalódnom a zenekarban, a dallamos rock muzsikát igen magas nívón tolták, főleg Chris Limburg gitáros volt elemében. Ugrált, grimaszokat vágott, vigyorgott, és ha a szám vége úgy kívánta meg, a színpadra térdelve nyomta a záró akkordokat. A banda elsősorban a korai évekre hegyezte ki a műsorát, az első két lemezt több tételben is megidézték, de szerencsére nem korosodó öregurak stílusában, hanem rendesen megdörrenve és bemozogva a teljes színpadot.

Persze a fókuszban Claus Lessmann énekes állt, aki amerikai függetlenségi zászlós bőrmellényében tolta le az egész bulit, és kellően beindította a közönséget. Mondjuk, olyan klasszikusokat simán bekajál a nép, mint a Hot to Rock vagy a Sweet Obsession. Uwe Köhler basszeros folyamatosan vokálozott, miközben az alapot szolgáltatta, majd több alkalommal páros formagyakorlatot mutatott be Chris-szel. A banda legrégebbi motorosa a másik gitáros, Hans Ziller, aki picit visszafogottabb volt a többiekhez képest (ő sem mai gyerek már), de a szólói igen kellemesek voltak. Az új dobos viszont egy állat! Harry Reischmann akkora elánnal dobolta végig a koncertet, hogy az valami elképesztő. Eleve picit kilóg a bandából a többi jól vasalt úriemberhez képest, de a produkciója lebilincselő volt. Így a power metal után egy kellemes rock muzsika tisztította ki a hallójáratainkat, felkészítve a több mint ötezer lelkes látogatót a Farkascsordára.

Setlist:

Under the Blue Skies / Never Mind / Hot to Rock / Don’t Touch the Light / Just Follow the Rainbow / Tony’s Roulette / You Make Me Feel / Sword and Stone / Sweet Ovsession

Arra a farkasfalkára, amelyik érzésem szerint veszélyes terepen jár. Imádom a Powerwolf zenéjét, de valamit ki kell találnia a bandának, mert lassan mindegyik bulijuk a copy/paste módszeren alapszik. Szinte előre tudom, hogy mi fog történni, és mit fog mondani Attila: a koncert CD-n megjelent wackeni bulin, valamint a tavalyi Metalfestes koncerten is szinte szóról-szóra ugyanezek a mondatok hangoztak el. Bevonuláskor egy kis meglepetés azért ért minket, ugyanis az egyik Greywolf bratyó helyett másvalaki – Zakk Wylde vérfarkas által megharapott alteregója – vonult be a színpad bal oldalán. Mint kiderült, a helyettesítő srác Greywolfék mostohatestvére, és Markus névre hallgat – nem mondom, hogy Greywolf mama nem termékeny, ráadásul minden fiacskája egy-egy remek gitáros.

Mert Markus, ha lehet, még állatabb volt, mint azt a tesóktól megszokhattuk, a kötelező ventillátor neki is be volt készítve és hatalmas rőzséjét lobogtatta is rendesen. Emellett persze iszonyat jókat játszott, de a Zakk Wylde-i pózok egy az egyben megvoltak, még a mozgása is nagyon hasonlított rá, gitárjának festéséről pedig ne is beszéljünk. Így a Tankcsapdás Sidi után egy másik nagy Zakk-fanatikust is volt szerencsém látni és hallani, és Markus sem okozott csalódást. Eközben egymás után jöttek a Powerwolf-slágerek, és jelenleg még a király számok, illetve az igen látványos előadás megmenti a bulikat, de a már említett setlisten picit gyúrni kellene. Megvolt a billentyűs, Maria Schlegel által lengetett zászló, a Werewolves of Armenia előtti vicces-szivatós „Hu-Ha”-zás, de ezt már mind láttuk. Ám azt, hogy élőben még mindig igen erős a banda, mi sem jellemzi jobban, mint hogy a backstage bejáratánál nézte a bulit Andy B. Franck és Last Unicorn, az In Extremo énekese is.

Setlist:

Sanctified With Dynamite / Prayer in the Dark / We Drink Your Blood / Raise Your Fist, Evangelist / Dead Boys Don’t Cry / Werewolves of Armenia / Resurrection by Erection / All We Need Is Blood / Saturday Satan / Lupus Dei

A fesztivál egyik jó ötlete a VIP jegy, ami nagyon sok kényelmi funkciót ajánl a lelkes rajongóknak, többek közt a színpad teljes szélességében külön „kiemelt” állóhelyet biztosítottak részükre, a normál első sor előtt. Csakhogy idén a fotósokat is ebbe az árokba terelték be, így sajnos bólogató, sört iszogató és lötykölő rockerek közül kellett lőnünk, ami jelentősen megnehezítette a feladatunkat, illetve hatványozottan kellett figyelnünk a technikai arzenálunkra. Érezhető volt a VIP szektor telítettségén, hogy melyik zenekarra voltak sokan kíváncsiak és a következő fellépőnél meglepően sok, nálam idősebb arc került elő. A „svájci AC/DC” volt a következő a sorban, és bevallom, annyira nem vagyok nagy ACDC rajongó, de jólesett egy kis lazulós, bulizós koncert a sok zúzda és power közé.

Az újra aktivizálódott Mandy Meyerrel és a főszervező Kosta Zafiriou dobossal a soraiban a Krokus iszonyatosan jól hozza az ausztrál gigabanda feelingjét. A svájciak is inkább a régmúltban bíztak, mivel a koncert nagy részét a több mint 30 éves számok tették ki, egy-két frissebb dallal és egy világpremierrel kiegészítve. Kezdésnek rögtön egy pontosan 30 éves számmal nyitottak, a Long Stick Goes Boommal, és a három gitáros megszólalás igen dögössé tette a produkciót. Mandy Meyer nagyot dob látványban a zenekar összképén (a többi hangszeres hozza a „kötelező” AC/DC-féle mozgást, konkrétan az egy helyben állást), és a szólók nagy részét is Mandy vállalta magára. Másodiknak egy világpremier érkezett az uraktól, a 2013-as ’Dirty Dynamite’ albumról játszották el a Rattlesnake Bluest, ami a többi, koncerten elhangzott számhoz képest picit visszafogottabb volt, olyan középtempós, a stílus minden jegyét magán viselő dal.

Azt nem tudom, hogy Kosta Zafiriou dobos állandó tag lesz-e a bandában – ha igen, akkor nagyon jó választás lenne a banda részéről, csak azt sajnálom, hogy az általam jobban kedvelt Pink Cream 69 zenekar helyett – és az Unisonic mellett – a svájciakat választja. Mert a színpadi látványban az Ő játéka szintén emeli a produkciót, mivel mindig is látványosan ütő dobosnak ismerhettük. Mark Storace énekes nem véletlenül nagy fanatikusa az AC/DC-nek, nagyon jól „utánozza” az ausztrálok énekeseinek orgánumát, bár alacsony termete és különös mozgása számomra picit furcsa volt. A fejébe húzott baseball sapkától az arcát alig láttuk, így meg nem mondom, hogy az idő látszik-e rajta – de a hangján nem, az biztos, végig jól és magabiztosan énekelt.

Setlist:

Long Stick Goes Boom / Rattlesnake Blues / Winning Man / Fire / Hoodoo Woman / Bedside Radio / Easy Rocker / Heatstrokes / Headhunter / The Mighty Quinn

A nagyobb mértékű színpadépítés alatt a Lady’s Voice formáció szórakoztatta a publikumot. A női társulás adományokat gyűjt a rákos betegek kezelésére, és egy igen vonzó csomagolásban tálalják mindezt. Koncerteken lépnek fel, illetve kisebb előadásokat is vállalnak, hogy adományt gyűjtsenek. A HRM magazin oldalán bemutatott klipes dalt sajnos nem nyomták el a lányok, helyette két AC/DC klasszikust kaptunk rövidített változatban, a Voodoo Circle két zenészének kíséretében. A másodikként elhangzó Highway to Hell nótára már megérkezett a PC69 csodatorka, David Readman is, a lányok pedig alaposan körbetáncolták, és komoly vokálozással segítették a produkciót. Az este folyamán a bejáratnál az énekes lányokkal fotózkodni is lehetett, természetesen némi adomány után, illetve a vendéglistán szereplők (sajtósok, zenészek, hozzátartozók stb.) is hozzájárultak egy-egy 5 eurós összeggel, amit a szervező Bottom Row megduplázott, és így majdnem 3000 euró érkezhetett az alapítvány számlájára.

A „Tökkelütöttek” bandája az egyik legjobb Helloween-bulit nyomta el, amit valaha is láttam tőlük. Talán annak volt ez köszönhető, hogy kvázi pihentebbek voltak a megszokottnál, illetve túl vannak az új lemez felvételeinek stresszén, és így egy igazi örömzenélést produkáltak. Én Weikit nem láttam még annyit ökörködni, mint ezen az estén, persze a grimaszokat eddig is vágta a bulikon, de most táncolt, bohóckodott és a szokásosnál sokkal többet vágta a pofákat. Ez a felszabadult érzés ragadósnak tűnt, mert Andi Derist sem láttam ennyit vigyorogni egy bulin, sőt, Markus is nagyon elemében volt. A jó koncertteljesítményben talán az is közrejátszott, hogy a setlist picit meg volt variálva, volt európai premier, világpremier és régen játszott szám is szerepelt a repertoárban.

Az utolsó album „varjúmetal” dalával indítottak a Tökfejek, és a szám kellően felspanolta a közönséget is. Itt már egész jó volt a hangzás és kellően hangosan is szólt a zenekar, illetve a színpadi látványban is hozták a srácok a turnéjukon már látott képi világot. Már amennyit a fesztivál színpadképe megengedett: a hátsó fényoszlopokat magukkal hozták, és ez kellően látványos színpadképeket eredményezett az amúgy is minőségi fények mellett. Egy régi, kötelezőnek tűnő darab után megint új lemezes nótát toltak, majd az egyik igen jól sikerült Andis lemez, a ’The Time of the Oath’ egyik étele, a Power következett – de erről a lemezről nagy örömöre még eljátszották az este folyamán az elhanyagolt Steel Tormentort is. Egy lenyugvós számmal, az If I Could Fly-jal folytatták a sort, csak hogy utána alaposan belecsapjanak a lecsóba, s Andiék a friss album, a ’Straight Out of Hell’ kislemezes nótáját adták elő, Európában első alkalommal.

A Burning Sun igen jó kis nóta, lemezen is tetszett, élőben is kellően pörgős, és Andinek egész jól állt a szám, nem volt semmi gondja vele. Azt sajnáltam, hogy nem a friss klipes Nabataea volt terítéken, sebaj, azt majd megnézem a turnén. Az igen impozáns dobszerkón elővezetett dobszóló következett, és azt kell mondjam, hogy Dani Löble az utóbbi időkben nagyot nőtt a szememben, mert iszonyat energiával tolja le a bulikat és nagyon jó kis dobossá vált. Régebben nem nagyon figyeltem Őt, de az utóbbi pár bulin feltűnt, hogy a produkcióját látva ott ragadok és elismerően bámulom a teljesítményét. Ugyanígy vagyok Sascha Gerstner gitárossal is: régebben azt figyeltem, hogy Weiki mit és hogyan produkál, de az utóbbi pár koncertjükön Ő már visszafogottabb volt, és inkább Sascha került előtérbe. A szólók nagy részét is Ő prezentálja, kiállva a színpad közepére, míg Andi picit elvonul egy kis szusszanásra. Természetesen most is volt több alkalom, amikor a két zenész a színpad közepén vált vállnak vetve gitározott, Weiki a maga „leszarom” laza stílusában, a hatalmas Sascha pedig a precíz stílusával, és ez a kontrasztt igen jól mutatott a látvány tekintve.

Világpremiert is említettem, ami nem volt más, mint az előző lemez Who Is Mr. Madman? c. tétele, ami élőben nagyon nagyot ütött! Az este talán egyik legjobb dala volt, legalábbis számomra – nem is értem miért nem játszották eddig, de remélem, egy darabig még bennmarad a koncertműsorban. Majd a már említett Steel Tormentor következett (szép kis páros, mi?), és utánuk a Helloween koncertek nélkülözhetetlen tételei: Future World, I Want Out és a kis pihenő után előadott, ráadásként elővett Dr. Stein. Mivel ez egy fesztiválprogram volt, nem egy headliner buli időtartamát kapták a srácok, de ha ezt a setlistet megtoldják pár új lemezes tétellel, akkor egy bitang erős koncertprogramot rakhatnak össze a tavaszi körútra, ami nagy szerencsénkre hazánkat is érinti. Ezért a programért érdemes lesz elmenni a Pecsába!

Setlist:

Are You Metal? / Eagle Fly Free / Where the Sinners Go / Power / If I Could Fly / Burning Sun / Dobszóló / I’m Alive / Who Is Mr. Madman? / Steel Tormentor / Future World / I Want Out /// Dr. Stein

A fesztivált záró banda tudtommal még sosem járt nálunk, így értük mindig utaznom kellett, de minden egyes alkalommal megérte. Sokan nem értik, mit szeretek bennük, nem is értek németül, mégis van valami, ami nagyon megfogott az In Extremo zenekarban. Persze, Sziporka haverom megjegyzésében („Ha felvisznek a színpadra 3 gyertyát, akkor engem már megvettek...”) is lehet valami, mert itt azért több pirotechnikai eszközt is bevetettek, de maga a zene is magával ragadott és a banda anyagai gyakori vendégek a playlistemben és a kocsimban. Kezdéskor nem mehettünk vissza a megszokott árkunkba, mert a sok pirónak köszönhetően a színpad középénél, az első sor előtti VIP-PRESS részt elbontották, és csak a színpad szélénél levő biztonságosabb résznél állhattunk. Az első számnál a keverőpulttól induló, „repülő” lángcsóvával, és a legnagyobb kedvencemmel, a Wind című dallal nyitottak a folkerek. Én már itt kész voltam, ezek után minden egyes perc csak hab volt a tortán. Ekkor már CD-minőségben szólt a cucc, és habár a sok hangszert jól megszólaltatni nem könnyű, de itt tökéletesen megoldották, így kellő hangsúlyt kaptak a dudások is.

A pirotechnika ezernyi változatát felvonultatták a koncert alatt, a látványos lángoktól kezdve a robbanásokon keresztül a pesti Nightwish bulin is látott színes „lövedékekig” minden volt itt, mint a búcsúban. Természetesen a lényeg a 7 tagú zenekar volt, akik igazi best of programot nyomtak pár érdekességgel megfűszerezve. A kezdés után nem sokkal az énekes The Last Unicorn mandolint ragadott, és úgy nyomták el a Herr Manneliget. A zenekarnál az ember hajlamos a különleges hangszerekkel zenélő tagokra figyelni, miközben a folyamatosan vokálozó The Long One gitáros és The Lutter basszeros hibátlanul tolta az indusztriális elemeket. A már-már rammsteini zakatolások mellé tökéletesen illenek a folkos témák, és a sok autentikus hangszer csak dob a látványon és a megszólaláson. A két skót dudás srác folyamatos mozgásban nyomta le a koncertet, gyakran váltogatva hangszereiket, hol sípra, hol sima dudára váltva, de a tekerőlant is előkerült. Mellettük Dr. Pymonte vonultatott fel még nagy hangszerarzenált, aki hol hatalmas hárfával intrózott és szólózott, hol a cimbalomra hasonlító szerkezetét ütögette igen látványosan, de megesett az is, hogy skót dudát ragadva szállt be harmadiknak a „fúvósok” közé.

Közben egymás után sorjáztak az olyan koncertfavoritok, mint a Vollmond, az Ave Maria vagy a másik nagy kedvencem, a Liam. Az utolsó „csillagos” lemezüket alaposan bemutatták, a program nagy részét a ’Sterneneisen’ album dalai tették ki, melléjük elsősorban a kötelező tételeknek szorítottak helyet. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Helloween után voltak, akik elmentek a fesztiválról, mivel elég szellősen álltak ott, ahol a Tökfejek alatt mozdulni sem lehetett, de ennek kifejezetten örültem, mert így aránylag közelről tudtam követni az eseményeket. Volt is mit, mert az emberekkel teli színpad és az emeletes színpadkép megfelelő látványt biztosított, a fényeket pedig nagyon szépen összehangolták a pirotechnikai elemekkel.

Az első ráadásban elhangzó Goldnál aranyeső hullt az égből, majd a záró Spielmannsflush alatt az összes megmaradt pirót ellőtték, lángba borítva az egész csarnokot. A másfél órás program minden pillanatát élveztem, már csak abban bízom, hogy egyszer a zenekar meglátogatja hazánkat, és ezt a látványos produkciót elhozva meggyőzi a hazai folkereket és rockereket, hogy a Rammstein mellett van más olyan rock banda is, amelyik ugyan szintén németül énekel, de attól még nagyon is élvezetes a produkciója, az élő teljesítménye pedig lenyűgöző!

Hajnal egy után, kellően elfáradva indultunk vissza a hotelünkbe, hogy a kiadós hazaútra készülve kipihenjük magunkat. A fesztivál most is hozta a már megszokott magas nívót és rajongóbarát árakat (fesztiválpóló 15 euróért!), és az elején tapasztalható halk megszólalás, valamint a szerencsétlenül megoldott fotósárok kivételével minden perfekt volt! Az eddigi rutintól eltérően a szervezők már most bejelentették a jövő év egyik headlinerét, így a 30 éves jubileumát ünneplő Doro már biztos fellépő a következő Knock Out fesztiválon. Ha valami extra meglepetés koncert vagy fesztivál nem lesz decemberben, akkor azt hiszem, újfent meglátogatjuk Karlsruhét!

Szöveg és fotó: Savafan

Külön köszönet a Bottom Row-nak és Nikolas Krofta-nak!