Dropkick Murphys: Signed And Sealed In Blood

írta Tomka | 2013.01.21.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Born & Bred Records

Weblap: www.dropkickmurphys.com

Stílus: Kelta punk-rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Ha a punkzene egyszerű, mint a kettő-négy, akkor az ír folk punk sem egy nagy megfejtés. Annyi, hogy a nyers punkütemek meg a két korsó Guinness mellé furulya és hegedűdallam is jár. A végeredmény, ha jól csinálják, mégis katartikus. Hiszen megmarad a punk ’n roll makacs lendülete, de közben beszüremkedik az ír népzene hol melankolikus, hol tomboló dallamvilága, ami egyszer asztalzúzásra, máskor összeölelkezős együtténeklésre invitál.

A műfaj koronázatlan királya eddig egyértelműen a Flogging Molly legénysége volt, akik a 2008-as ’Float’-ig bezárólag alapművekkel szórakoztatták az arra fogékonyakat. Legyen szó népdal-átdolgozásról vagy őrült partihimnuszról, Dave Kingéknek mindenre volt válasza. Ám miközben a 2011-es ’Speed of Darkness’-szel a Molly már biztosra játszott, egy rámenős pályatársuk bizony odaférkőzött az élre, és most már korántsem olyan egyértelmű, kitől jönnek a jobb kelta folk punk-rock lemezek: a Molly-tól vagy a Dropkick Murphys-től? Két évvel ezelőtt mi is összeeresztettük a ’Speed of Darkness’-t és a ’Going Out In Style'-t: habár a „verseny” szigorúan elméleti, és egyik bandát jobban szeretjük a másiknál, ha igazságot kéne tenni, akkor én személy szerint a ’Going Out In Style’-ra szavaznék. Az a lemez elejétől a végéig, fejre állítva vagy visszafele lejátszva is zseniális. Alapmű, na. A refréneket ugyanolyan esélytelen kitörölni a memóriából, mint letagadni az alkoholszagot egy átvedelt éjszaka után; és az is csak természetes, hogy a gazdagon hangszerelt dalok és dallamok ragadósabbak voltak, mint bármiféle sörnemű folyadék. Arról nem is beszélve, hogy a konceptjelleg egységes atmoszférát, kerek és gördülékeny hatásmechanizmust kölcsönzött a lemeznek.

Hogy hova lép innen tovább egy zenekar? Al Barrék bevallottan sehova. A Dropkick Murphys ugyanis a kelta punk AC/DC-je szeretne lenni. Ha ez azt jelenti, hogy újra meg újra kiadják a ’Going Out In Style’-t más köntösben, lelkük rajta. Csak tartsák a nívót, döngöljék földbe a bulizni vágyó rajongót, és akkor senkit nem érdekel, hogy ugyanarra a kaptafára húzzák a nótákat. Mivel a 2011-es lemez etalonnak számít a banda életművében, ezért elvárások nélkül közelítettem a ’Signed And Sealed In Blood’-hoz. Akarja a fene hasonlítgatni, de ha egyszer muszáj: nem, nem ugorja meg az előzőekben magasra tett lécet, de le se veri azt. Ellenben simán megugorja, ha már most sem szűkölködünk elugrálható ritmusú, pörgős dalokban.

A fogós csordavokálokat a meglepően gyorsan összedobott új lemezen is két kézzel, telitorokból osztogatják, a tempó feszült és pörgős, és Murphyéknek meg az is jól áll, ha a buzuki hangja szól. Az album ugyanolyan érzékkel nyúl az ír folklór dallamvilágához, mint a ’Going Out In Style’, s a dalokat ír bőséggel hangszerelik: banjo, skót duda, furulya, harmonika színesíti a dalokat, s a rock ’n rollban nem szokványos hangszerek végig szerves részét képezik a daloknak. Elég csak belefülelni a Rose Tattoo-ba, a lemez húzódalába: a banjóval kísért Dropkick-sláger elegáns melódiájával simán a banda legjobbjai közé lövi be magát. A rákövetkező Burn ennek szöges ellentéte: olyan, mintha egy kelta punkba oltott bluegrass dal lenne, a ’67-es Bonnie és Clyde soundtrackjéről átgyúrva. Stílusát tekintve tehát egy újabb esszenciális albummal van dolgunk, amin felsorakozik az ír vadulásoktól (Prisoner’s Song) a barátságos kocsmadalokon keresztül (Jimmy Collins’ Wake, Don’t Tear Us Apart) az asztalborogató punk-rockig (The Boys Are Back, The Battle Rages On) minden, amiért rajongani lehet a Dropkickért.

A ’Going Out In Style’ relatíve polírozottabb dallamai után a ’Signed and Sealed In Blood’ visszakacsint a korábbi szilaj punkoskodásra is, amikor még kevésbé volt előtérben a folkos arculat: a My Hero vagy az Out on the Town például igen közel áll a sima amerikai punk-rockhoz, a Prisoner’s Song vagy a The Battle Rages On pedig már címében leszögezi, hogy itt nem absztinens matinéról lesz szó. Igazából csak a The Season’s Upon Us-t nem tudtam elsőre hova tenni, amely ugyan egy diszfunkcionális családról regél, de mégiscsak a karácsonyi dalok köntösében. Bár a giccset kikerüli, azért a finomkodás néha mégis túlzó – ha már líra, akkor inkább a lemezt záró End of the Night, amely becsempész valamit az ír balladák melankóliájából, amelyből nem sok jutott erre a lüktető ritmusokban dúskáló bulilemezre.

Pontszám: 8.5