"Legyenek friss, nálunk sokkal népszerűbb zenekarok is!" - Interjú a Tankcsapdával (1. rész)

A Tankcsapda hosszú-hosszú évek óta tartja vezető helyét a hazai rockzenei színtéren, melyet ékesen bizonyít az immár a platina-státuszt is túllépő új lemez, a ’Rockmafia Debrecen’ szédületes sikere, valamint a Magyarországon egyedülállónak számító ’Rock A Nevem’ arénaturné nézőszámai is. A mindezen sikerek mögött meghúzódó szemléletmódba, illetve háttérmunkába nyerhetünk most bepillantást, hiszen a beszélgetés első részében főképp olyan kérdések merültek fel, melyek szakmai oldalról közelítenek a zenekarral kapcsolatos aktuális történésekhez.

HRM: Jelenleg egy nagyszabású stadionturnén vagytok. Miért pont ezt a formát választottátok, és egyáltalán honnan származik ez az elképzelés?

Lukács: Már évekkel korábban megszületett az ötlet. Hozzáteszem: nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, voltak külföldi minták, mint a Monsters of Rock, az OzzFest, vagy a Lollapalooza, amik arról szólnak, hogy összefog néhány zenekar, és közösen, egyfajta fesztivál-jelleggel turnézzák körbe az Államokat, Európát... Magyarországon egy ekkora volumenű turné nyilvánvalóan nem lehetséges, hiszen egy – a szó mindenféle értelmében – jóval kisebb országról beszélünk. De a magyar viszonyokhoz igazodva igyekeztünk összeállítani egy olyan koncertsorozatot, amit a magyar rockzenei mezőny legnépszerűbb és legaktívabb tagjaival együtt csinálunk. Ez az ötlet fejlődött ki és öltött formát ebben a turnéban.

Fejes: Meg egész egyszerűen ilyet még nem csináltunk. Mi egy olyan zenekar vagyunk, amely mindig keresi az új kihívásokat, és arra, hogy valaki egy ilyen stadionturnét bevállaljon, még nem volt precedens. Ahogy a Laci is mondta: régóta terveztük, itt volt az idő, hogy ezt most meg is valósítsuk.

HRM: Hogyan választottátok ki a zenekarokat? Ti döntöttetek, vagy esetleg a management?

Fejes: Nincs managementünk, mi vagyunk a saját magunk managementje. Minden döntés mögött – ha hibás, ha nem – 99%-ban mi állunk. Bár jó lenne, ha a hibás döntéseket rá lehetne fogni valami managementre. Külföldi zenekaroknál szoktam is ilyet olvasni, amikor szarul megy a lemezük. Mi volt a kérdés ezzel kapcsolatban? (nevet)

Lukács: Az, hogy hogyan választjuk ki a zenekarokat.

Fejes: Ja, hát ismerünk mindenkit. Mindenkit körbetelefonálgattunk, és azt mondták, hogy persze, jönnek. Ennyi.

Lukács: Figyelj, mivel az volt a cél, hogy a jelenleg legnépszerűbb és legaktívabb rockbandákat fogjuk össze ebben a turnéban, ezért olyan túlságosan nagy válogatnivalónk nem volt, mert azt gondolom, hogy aktívan turnézó és sok embert megmozgató zenekarból túlságosan sok sajnos nincs. Sokkal több olyan zenekar van, amelyik jó zenét játszik, ígéretes tehetség, vagy valaha klassz volt, de éppen most nem aktuális ilyen szempontból.

Fejes: Mondjuk van kivétel: a Junkiesék, akik az Arénában játszanak előttünk, ők most visszatérőben vannak, és most mutatják be a lemezüket. De egyébként jórészt az van, amit Laci mond.

Lukács: Illetve van egy-két olyan zenekar, mint például a The Grenma, vagy Debrecenben a Benzin, akik meg inkább az új, a feltörekvő mezőnyt képviselik. Igazából így állt össze ennek a nyolc koncertnek a menetrendje.

HRM: És mik a tapasztalatok, hogy működik ez az összeállítás?

Fejes: Szerintem tök zsír, egyre jobbak a bulik. Ez is olyan dolog szerintem, hogy el kell kezdeni, bele kell jönni, és aztán a tapasztalatokból le kell vonni, hogy mit kell másképp csinálni. Ha jövőre csinálnánk, biztos profibbak lennénk ebben is. De összességében szerintem mondhatom azt, hogy mindenki elégedett. Nem csak mi, hanem az előttünk játszó zenekarok is.

Lukács: Meg a közönség is, ami nyilvánvalóan a legfontosabb szempont. Tudod, volt bennem egy kérdőjel, hogyan fér meg egymás mellett egy punk rock, egy heavy metal, egy hard rock, egy klasszikus rock, jóllehet ezek mind egy műfaji közösséget alkotnak a rockzenén belül. De azért emlékszem, hogy sok-sok évvel ezelőtt, amikor a Tankcsapda is alakult, a punkok fújtak a metalosokra, a metalosok nem bírták a hardcore-osokat, a hardcore-osok utálták a hard rockereket stb. A zenei stílusok, így tehát a rajongóbázisok között is volt egyfajta ellentét. Szerencsére ez a mostani koncertsorozat – és ez már az első egy-két koncert alatt azonnal kiderült – egyértelmű bizonyosságát tette annak, hogy ezek a bandák egy este, egy színpadon is kiválóan megférnek egymás mellett. Illetve ami ennél fontosabb, hogy az egyes zenekarok közönségei szeretik az összes többi produkciót is.

HRM: Igen, még 10 évvel ezelőtt is nehéz lett volna elképzelni mondjuk egy Ossiannal közös Tankcsapda-koncertet…

Fejes: Játszottunk mi már együtt 10 évvel ezelőtt is, de jogos, amit mondasz. Akkor valahogy erősebbek voltak ezek a generált vagy vélt ellentétek a stílusok között. Igazság szerint mi ezt az egészet sose értettük; hogy miért van erre szükség, hogy miért kell emiatt gyűlölködni, vagy utálni a másikat. Hála istennek mára úgy tűnik, hogy az emberek kezdenek leszokni erről.

HRM: Nagyon helyes egyébként, épp itt volt az ideje.

Fejes: Én is így gondolom, annál is inkább, mert egyébként kurva sok olyan rockzenét kedvelő ember van – mint például én is –, aki a death metaltól és a Slayertől kezdve a Blink 182-ig kurva sok zenekart szeret; óriási kedvencem például a Mötley Crüe, vagy a Guns N’ Roses. Egyszerűen én nem tudok egy stílusnál megmaradni, hanem ami – gyűjtőnéven – rockzene, abból nekem minden jöhet, egészen a punkig. Sőt, még a rockzenén kívül is van egy-két olyan zene, amit szívesen meghallgatok. Tehát az, hogy valaki ebből ilyen „szurkolói rivalizálást” csinál, hogy most „ki van kékben, ki van pirosban”, az egyszerűen butaság. Egyszerűen nem látom mögötte az ideológiát, hogy ennek miért kéne így lennie. Ami jó az jó, ami szar, az meg szar, azt’ kész.

Lukács: Egyébként azok számára, akik ismerik a zenekart, nem okoz különösebb meglepetést, amiket most Tamás elmondott, hiszen a Tankcsapda egyébként elég karakteres és jól körülhatárolható zenei műfaján belül is elég szélsőséges ilyen szempontból a választék. Mert ugye a legprimitívebb, másfél perces, kétakkordos punk-alapvetésektől kezdve a kétlábdobos, már-már heavy metalba hajló riffelésen át a dallamos, nagyívű, „verze-refrén-nagy gitárszóló”-típusú dalokig mindenféle megtalálható a Tankcsapdán belül. Pontosan azért, mert azt gondoljuk, hogy akár punkról, akár heavy metalról, akár hard rockról, akár groove rockról beszélünk, ilyen értelemben véve egy családba tartoznak.

HRM: Ha már a koncerteknél járunk: ha jól vettem észre, akkor az ’Agyarország’ környékén következett be az a fordulat, ahonnan mintha tudatosabban, professzionálisabban kezdtetek volna figyelni a részletekre és a körítésre: a látványra, a színpadképre, a fényekre, a pirotechnikára, a koncerthangzásra stb. Valóban így van ez?

Lukács: Pirotechnikát mondjuk olyan 2007-2008 óta használunk, de egyébként valóban így van.

Fejes: Ha már így belemegyünk a kronológiába, 1997-től egy nagyon pici hanyatlása volt a rockzenének, és ezáltal a Tankcsapdának is – mondjuk ott voltak mentális és más problémák is –, és amikor 1999 év végén az én érkezésemmel újra felállt a stáb, illetve a zenekar, akkor egy elég komoly tudatos munkát kezdtünk el. Ráismertünk arra, hogy az már nem fog menni, hogy egyszerűen csak kimegyünk, feelingből toljuk és ennyi. Ráadásul úgy, hogy egy 10 éves zenekarról volt szó, amit az emberek kurva sokszor láttak már. Innentől kezdve mindenféleképp egy sokkal tudatosabb megjelenésre volt szükség, hogy a zenekar ne egy sablonos, megunt dolog legyen, hanem évről évre próbáljon valami újat adni a közönségének. Hogy érezzék a fejlődést, zeneileg és mindenhogyan. Azt gondolom, hogy így lehet az érdeklődést fenntartani, illetve fokozni.

HRM: És mit gondoltok, miért van az, hogy a magyar rockzenekarok jelentős részének mintha eszébe se jutna ilyesmivel foglalkozni? Hiszen itthon lényegében Ti voltatok az elsők, és a mai napig is az egyetlenek, akik ezt igazán professzionálisan csinálják.

Lukács: Ennek szerintem két oka van: az egyik mindenképpen a kreativitás hiánya, a másik pedig a pénz hiánya. Ha ez a kettő együtt van, az a legjobb, mert akkor a kreativitás megfelelő anyagi háttérrel ki tud teljesedni. Ha nincs pénz, az se baj, ha kellően kreatív egy zenekar, mert olcsó eszközökből is lehet jó színpadképet csinálni. A legrosszabb meg az, amikor valaki igénytelen és le is szarja az egészet.

Fejes: Igen, van egy nagyívű leszaromság is egy csomó zenekarnál. Nagyon sok zenekar ott rontja el, hogy csak azzal foglalkozik, hogy megírja a számait, elkészíti, aztán várja, hogy megtalálják őt a próbateremben kiadók, a producerek. Hát Magyarországon ez nem így működik. Ezt a dolgot nagyon tudatosan és nagyon kemény háttérmunkával nyomni kell egyfolytában; mint az állat, mint a süket a csengőt! Mert egyébként egy olyan világban, ahol napi szinten több száz CD jelenik meg, ahhoz, hogy szinten tartsd magad, vagy – ha feltörekvő zenekar vagy – egy új színfoltot teremts magad körül, csak ez az út megy.

Ott van például a Road, akik kurva tudatosan építkeznek fölfelé, és nagyon profin csinálják a zenekarosdit mint üzemeltetést. Ők is látják azt, hogy nem elég megcsinálni a zenét – csúnya szóval élve: a terméket –, be is kell mutatni, és annak a gazdasági hátterét meg kell teremteni. De ugyanezen az úton jár a Depresszió is. Az egy más dolog, hogy ki milyen szinten tudja ezt megvalósítani, akár a zenélés, akár az üzemeltetés részét.  

Lukács: Én sem hiszem azt, hogy a Tankcsapda volna az egyetlen, akinek ez valaha eszébe jutott. Sőt, azt sem gondolom, hogy a Tankcsapda az egyetlen lenne, aki ezt csinálja is. Az más kérdés, hogy van, ahol a kreativitás hiánya okozza azt, hogy nincs színpadkép, máshol a pénzhiány. De én tényleg hiszem azt, hogy nem kell hozzá túlságosan sok pénz: ha van kellő kreativitás, akkor egy átlagosnak tűnő színpadképet is valamilyen egyszerű eszközzel újszerűvé, figyelemfelkeltővé lehet tenni. És én azt gondolom, hogy egy rockzenekar turnéja egyfajta rockcirkusz. Így van ez a világ minden pontján 40 éve, és így lesz minden bizonnyal 40 év múlva is. Ha pedig ez így van, akkor a közönségnek mindenképpen többet kell adni a puszta audio-élménynél, mert azt megkapja akkor is, ha meghallgatja a CD-t otthon a szobájában. A koncertnek látványosnak is kell lennie, nyilván az adott kalibernek megfelelően. Értelemszerűen egy gödöllői Trafó Clubba nem fogunk levinni magunkkal ötven darab robotlámpát meg disznóperzselő pirotechnikai effekteket, mert egyrészt nincs hova rakni, meg nem is lenne értelme. Nyilván egy ekkora helyen egészen más kritériumoknak kell megfelelni – már ami a színpadképet illetni –, mint egy nagy fesztivál nagyszínpadán. De én azt gondolom, hogy minden kalibernél meg lehet találni az ideális/optimális megoldást. És még egyszer hangsúlyozom: nem elsősorban és nem kizárólag pénzkérdés az, hogy egy zenekar egy koncerten látványos showt tud-e csinálni.

Fejes: Meg egyfajta elhivatottság is kell hozzá. Maximálisan egyetértek abban Lacival, hogy a kreativitás a legfontosabb, pláne a magyar piacon; hogy mindenki a saját szintjén, akár olcsó eszközökkel hogyan tudja frissen tartani magát, a színpadképet...

De azért – visszatérve az ominózus 2001-es évre, ahonnan te is mondtad, hogy látod ezt a tudatosságot és építkezést – az is hozzátartozik, hogy akkor 19-re húztunk lapot. Konkrétan ott a zenekar olyan kölcsönökbe meg olyan hitelekbe verte magát…! Mert mi bíztunk magunkban. Nem is volt kérdés, hogy turnébuszt veszünk hitelre, szinte nulla forint befizetéssel, új hangszereket, új erősítőket... Konkrétan nem nullára, hanem mínuszra vertük magunkat azért, mert azt gondoltuk, hogy ez a plusz kell ahhoz, hogy elinduljunk. És most nem azt mondom, hogy holnap mindenki vegyen fel hitelt, de azt igen, hogy kell az ilyen fajta elhivatottság, ami egyébként sokakból hiányzik.

Sidi: A legtöbb zenekar csak a biztosra hajlandó menni. De ha már rezeg a léc, akkor azt mondják, hogy köszönjük, inkább otthon maradunk.

Lukács: Igen, sok zenekar egész egyszerűen a minimális kockázatvállalástól is elzárkózik. Holott – és most egy óriási bölcsességet fogok mondani –: aki mer, az nyer! Aki mer kockáztatni, ahogy mi is annak idején, kellően elhivatott és valóban jó az, amit csinál – mert azért ez fontos hozzá –, akkor az előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét!

HRM: Térjünk át egy kicsit az új lemezre, illetve arra az egészen újszerű módra, ahogy azt terjesztitek. Mennyire jöttek be a számítások ezzel a (ha nevezhetem annak) „modellel” kapcsolatban?    

Fejes: Hát jó, hogy ha annak nevezed, mert ez azt jelenti, hogy sikeres a történet. Ha úgy érted a „számítást”, hogy bejött-e ez a CD-terjesztési módszer, akkor azt mondom, hogy igen. De azt tudni kell, hogy itt elsősorban nem a számokról szól a történet.

HRM: Ne érts félre, nem is a pénztárcátokban akartam turkálni…

Lukács: De igen, én éreztem, hogy ez van a kérdés mögött… (nevet)

Fejes: Szóval azért fontos, hogy erre kitérjek, mert alapjában véve nem az volt az elsődleges cél, hogy egy CD-vel mennyit keresünk, hanem az, hogy a lemezt hogyan tudjuk az emberekhez a legnagyobb mennyiségben eljuttatni. Tehát magyarul hogy célt érjen a CD.

Lukács: És a legjobb minőségben, tegyük hozzá, mert például ha úgy dönt a zenekarod, le is lehet tölteni a netről, ingyen. Fasza, de az mp3-as formátum soha nem fog úgy szólni, mint egy CD, nincs borítója, nincs hozzá szövegkönyv, nem megfogható. Mi – bármennyire is „vintage” dolog ez – lemezben gondolkozunk: hogy az emberekhez valóban a lemez jusson el. Ne egy file, hanem a lemez maga.

HRM: Nekem egyébként nagyon szimpatikus ez a hozzáállás. Kevesen ragaszkodnak ennyire látványosan a CD-formátumhoz.

Fejes: Hát igen, mi még az a generáció vagyunk, akiknek ez számít, ahogy korábban a bakelit is, meg a kazettagyűjtés. Végső soron az volt legfontosabb, hogy a hangzóanyag fizikai formában jusson el az emberekhez. És nem volt itt kurva nagy feltalálás, hanem egész egyszerűen adta magát a szituáció; a sokéves tapasztalat, a sok beszélgetés után ez volt a legkézenfekvőbb megoldás. Ez egy nagyon egyszerű gondolkozási folyam eredménye: szerintem az emberek 80%-a kocsiban hallgat zenét, otthon szinte már nem is, tehát ez a „hazamegyek, felteszek egy bakelitlemezt, leülök és meghallgatom” már megszűnt. Ráadásul az autók 90%-ban még mindig CD-lejátszó van, tehát van rá igény, hiába próbálják egyesek azt mondani, hogy ennek már nincs létjogosultsága. Szóval ez egy egyszerű, egyenes ágú következtetés folyománya volt. És hála istennek ebben a főtámogatónk – a MOL – partner volt. Leírtuk nekik, hogy mit szeretnénk, átment 2-3 emberen, és azt mondták, hogy ez tök jó gondolat, mi meg kurvára örültünk, hogy annak gondolják. És így született meg ez az egész.  

Lukács: Egész egyszerűen végiggondoltuk azt, hogy mi a cél, amit el szeretnénk érni. És miután a cél egyértelműen megfogalmazódott, utána feltettük azt a kérdést magunknak, hogy ezt milyen eszközökkel tudjuk elérni, hogy milyen formában lehet ezt megvalósítani, olcsó is legyen, illetve hogyan tudjuk a lehetőségekhez képest minél több helyre eljuttatni. Mert hiába van egy lemezed, és hiába tudod mondjuk olcsón megcsinálni, ha az országban csak 13 nagyváros 21 boltjában lehet kapni. Így értelemszerűen nem jutsz el annyi emberhez, mint egy MOL benzinkút-hálózatnál, ami az országban több mint 270 pontot jelent, a legkisebb településtől a legnagyobb településig. Kis túlzással tényleg csak le kell menni a sarokra. A mi lemezünk sikere pedig azt is bizonyítja, hogy ha normális, elérhető áron kínálsz egy CD-t, akkor igenis megveszik az emberek. Most tizenpárezernél tart az eladás, és folyamatosan nő. Szóval valahogy így állt össze ez az – ahogy te mondtad, nem mi – üzleti modell. De mondom, az egész nagyon egyszerűen, nagyon egyszerű gondolkozásmódban született meg. Megbeszéltük, azt mondtuk: „Figyeljetek már ide MOL-ék, lenne egy ilyen ötletünk, szerintetek ez milyen?” „Tök fasza ötlet!” „Csináljuk?” „Csináljuk!” Belevágtunk, és most itt tartunk.

HRM: Nehéz elképzelni, hogy ez ennyire egyszerű. Az ember az ilyesmihez általában egy nagy kreatív stábot vizionál, ahol okos emberek összedugják a fejüket, és próbálnak rájönni a nagy megfejtésre…

Lukács: Pedig tényleg ilyen egyszerű. Mondjuk az más kérdés, hogy mire a zenekar eljut arra a pontra, hogy egyáltalán érdemben, a realitások szintjén tudjon ilyesmiről gondolkodni, és valóban meg is tudja mindezt valósítani, ahhoz persze hosszú évek előkészítő munkája, meg sok-sok tapasztalat szükséges. Ahhoz, hogy most ott tartsunk, ahol éppen tartunk, végig kellett járnunk az összes olyan lépcsőfokot, ami a hagyományos lemezkiadási formákat illeti. Dolgoztunk mindenféle kiadókkal: kicsikkel, nagyokkal, volt, akitől barátsággal váltunk el, volt, akitől talán kevésbé, volt, akivel anyagi értelemben jól jártunk, volt, akivel egyáltalán nem. De még egyszer mondom: az ötlet, hogy ez ilyen formában kerüljön el a rajongókhoz, ilyen áron, ilyen csomagolásban, ilyen terjesztői módon, az valóban nem igényelt olyan borzasztó nagy gondolkozást. Egyszerűen csak végiggondoltuk, hogy mit szeretnénk, és azt hogyan lehet elérni.

Fejes: Egyébként meg akármennyire átlátjuk ezt a piacot, akármennyire is kitaláltuk ezt a modellt, és akármennyire is jó húzásnak bizonyult, abban például tévedtünk, hogy nem mertünk egyből bevállalni húszezret, mert körülbelül már most eladtuk volna ezt a mennyiséget. Vannak tehát dolgok, amik további fejlődésre, tanulásra intenek minket. Ehhez viszont tényleg kellett az, hogy minden lépcsőfokot végigjárjunk, és ezért van az, hogy tudjuk, hogy mi a helyes út, vagy mi a nem helyes út. Hozzáteszem, hogy a Tankcsapda szempontjából. Ezt a modellt saját magunknak építettük ki, mert mi a Tankcsapda zenekarhoz értünk, nem a Groovehouse-hoz például.

Lukács: Ahhoz Sidi ért. (nevet)

Sidi: Azt majd én külön elmondom. (nevet)

HRM: Azt jól látom egyébként, hogy valamiféle állandó belső „kényszer” van bennetek, hogy mindig kitaláljatok valami újat, mindig egy lépéssel a pályatársak előtt?

Fejes: Hogy más előtt járjunk, olyan kényszer nincs.

Lukács: Magunkkal versenyzünk. Ezt egyébként én inkább késztetésnek nevezném, hiszen kényszer az, amit az ember muszájból csinál. Nekünk pedig ezt nem muszáj csinálnunk. Lefuthatnánk minden évben ugyanazokat a köröket, elmehetnénk ugyanarra a 12 fesztiválra, kiadhatnánk minden év szeptember 15-én egy új lemezt stb. De van bennünk ez a belső késztetés, hogy mindig valami újdonsággal, valami önmagunkat is meglepő dologgal álljunk elő. A kreatív, alkotó, tenni akaró emberben mindig ez munkál.

HRM: Igen, lényegében erre gondoltam én is, nyilván nem a pályatársak „lenyomására”…

Fejes: Ilyen abszolút nincs. Sőt, legyenek friss zenekarok és legyenek nálunk sokkal népszerűbb zenekarok is! És úgy gondolom, hogy a Tankcsapda Magyarországon már mindent elért ahhoz, hogy ezt kényelmesen hátradőlve nézze. Nem akarunk mi senkivel versenyezni, mi saját magunknak tűzünk ki célokat, és hál’ istennek ezeket így, vagy úgy meg is tudjuk valósítani. És a jövőre nézve is vannak olyan további terveink, amiket eddig még nem csináltunk meg.

Lukács: Azt még hadd fűzzem hozzá, hogy óriási öröm számunkra az, hogy mindezt úgy tehetjük meg, hogy ez rengeteg ember számára okoz legalább akkora örömöt, mint nekünk. És nem pusztán hárman verjük a pöcsünket, hogy „Jaj, de jó, megcsináltuk!”…

Fejes: Hanem négyen. (nevet)

Folyt. köv.

Készítette: Bazsa

Fotók: Savafan