Katarzis és apátia: The Devil's Blood - Matrix, Bochum, 2012.12.09.

Talán csak pár underground rajongó gyászolta meg, hogy anno dugába dőlt a holland okkult rock legnemesebb üdvöskéjének sátánkájának magyarországi bulija – ők viszont bizonyára véreset könnyeztek, mert a Lemouchi-testvérek vezette zenekar azon kevés retro rocker közé tartozik, akik ördögien egyedi hangulatot  csempésznek a ’70-es évek óriásainak éléskamrájából merített pszichedelikus, okkult rock ’n rolljukba. A zenekart mostani európai körútja során Bochumban sikerült elcsípnünk, és koncertjük nem hogy csalódást keltett, de még magas elvárásainkat is felülmúlta.

Az estét a hivatalos turnéinformáció szerint az Attic, a hely honlapja szerint pedig az In Solitude nyitotta volna – igazából egyre megy, mindkét banda a Mercyful Fate farvizén evező, sikolykirályokat leszerződtetett, okkult témákat pedzegető és a bevettnél komplexebb dalokat író brigád, ám végül egyikük se tette tiszteletét Bochumban. Előbb az In Solitude, majd az Attic mondta le a bulit, mindenesetre akinek bejött például a Portrait, az nyugodtan csekkolja mindkét zenekart (az Attic amúgy is pár napja szabadította rá a világra debütlemezét).

A Matrix egy gótikus beütésű, félig-meddig földalatti klub Bochum külvárosában, amit az atmoszférikus díszítőelemek mellett az varázsol különlegessé, hogy a színpada kvázi egy alagút végén foglal helyet. Míg anno tavasszal a Fates Warning bulijából a szűk hely és az akusztika elvett, a The Devil’s Blood koncertjénél inkább rásegített a misztikus hangulat alapozására. A színpadkép puritán, ellenben nagyon hatásos volt: háttérben a ’The Thousandfold Epicentre’ borítója egy molinón, tőle jobbra és balra két vérvörös óriásvászon, a dobemelvény előtt miniszentély, tengernyi, pislákoló gyertyával. Az alvilági atmoszférát erősítette a visszafogottan használt fénytechnika, amit frappánsan fordítottak saját hasznukra (az énekesnőt például a show teljes ideje alatt egy alulról tolt szembefény nyalta körbe, és kölcsönzött sötét megjelenésének túlvilági kontrasztot).

Mit is lehetne mondani a koncertről? Ha szolidan akarnám jellemezni, akkor annyit mondanék: hipnotikus. Másrészről pedig azt, hogy ez nem szimplán egy koncert volt. Amit a The Devil’s Blood nyújt, az egy gondosan kicentizett performansz, vagy ahogy ők nevezik: rituálé, amely fittyet hány vért köp a bevett rockkoncert-klisékre. Nem volt közönségénekeltetés, nem volt átkötő szöveg, sőt, ami azt illeti, számok közti szünet se: a zenekar felsétált, és másfél óráig játszott, megállás nélkül. Na jó, a főnökből, Selim Lemouchi talán a She vagy a The Thousandfold Epicentre után kicsúszott egy őserejű kiáltás, félig-meddig hörgésbe fulladó hangfolyam, csak úgy, spontán – valószínűleg a katarzis beszélt belőle. Merthogy maga a szeánsz egy másfél órás katarzis volt, az első hangtól az utolsóig, úgy csorogtak a hol pszichedelikusra facsart, hol a legszebb ikergitárszólókat idéző harmóniák, mint a méz a Kánaánban bánat a pokol tornácán.

Én például ezek után bevezetném, hogy minden (retro) rock zenekarba legyen három gitáros, és punktum. A The Devil’s Blood ugyanis letaglózó erőt merített a három gitáros felállásból, és okkult hard rockjukat egészen szövevényesre szőtték; a hármasiker-szólók összhangzattana lényegesen erőteljesebbnek tűnt, mintha akár csak két gitárral adták volna elő a dalokat. De így lehetőségük nyílt kibővíteni, hozzátoldani a számokhoz, elnyújtani a szólókat, vagy további riffeket csempészni be alájuk. Habár összesen csak kilenc dalt vezettek elő a repertoárjukból, azokat mind meghosszabbították és kiegészítették, egyrészt majdnem mindegyik kapott egy-egy ráérős, egyszer akusztikus, máskor harmóniaszólókkal tűzdelt felvezetést, másrészt főként a szólórészeknél nyújtották meg az orgazmikus hatásúvá emelt betéteket. Ilyenkor Farida Lemouchi énekesnő hátrasétált a szentélyhez, gyertyákat gyújtogatott és imádkozott szellemet idézett – énekteljesítményében például a legjobb heavy metal dalnokokét.

Habár a koncert egyetlen negatívuma a Farida témáit háttérbe toló hangzás volt, a hivatalos „F, The Mouth of Satan” név alatt futó énekesnő delejező produkciót nyújtott. A címben emlegetett apátia az ő arcára ült ki, de szigorúan csak a performansz részeként: teátrális mozdulatai, szoborszerű pózai egyfajta távolságtartó szigorral párosultak. Miközben a gitárosok azért nem ódzkottak beleélni magukat a buliba, Farida színpadias fölénnyel vezényelte le a concertót, legyen szó a House of Ten Thousand Voices túlvilági magasairól, a Christ or Cocaine beszívott dallamairól vagy a Rake Your Nails Across The Firmament kitartott vibrato-vokáljairól.

A turné szinte mindegyik állomásán eltérő programmal kiálló zenekar Bochumban is frappánsan váltogatta a lényegretörő, hard rockos dalait az elszállós, pszichedelikus, netán art rock témákkal; ha elővezettek egy alapból is 10 perc körüli dalt, akkor utána biztos, hogy valami pergő ritmusú, feszes alapokra húzott rock ’n rollt prezentáltak, mint a The Heavens Cry Outot a Rake Your Nails, vagy az Evermore-t a The Thousandfold Epicentre után. Ám ha a She szívbedöfő dallamait vagy netán a Cruel Lover gótikus-himnikus fordulatait adták elő, a zenészek sosem engedtek a katarzis szorításán. A zenerituálé egy másik téridőbe repítette a kb. 150 fős hallgatóságot, ahol más szabályrendszer szerint zajlottak a dalok: Selomék az atmoszférikus passzázsokból és a folyamatos fokozással megközelített csúcspontokból ollózták össze a kibővített dalszerkezeteket, ezáltal mindig egy-egy beteljesülés felé kormányozták a publikumot, egy dalban akár többször is. Legyen az egy gyönyörteljes gitárszóló vagy egy eksztatikus refrén, a The Devil’s Blood nem a verze-refrén ismétlésére, hanem a csúcspontok elérésére apellált – maximális sikerrel.

A holland zenekar koncertje olyan volt, mintha végig hájjal vérrel kenegetnék az ősi rockzene kedvelőit, hiszen a hangulat, a zenei teljesítmény, sőt még az eredetiség is a helyén volt. Persze, hiányzott egy csomó dal az On the Wings of Gloriától a The Madness of Serpents-ig, de a koncert nyomán súlyosan újraértékeltem a zenekart. Magyarországi szeánszot, de azonnal!

Setlist:

House of Ten Thousand Voices / She / The Thousandfold Epicentre / The Time of No Time - Evermore / Rake Your Nails Across The Firmament / The Heavens Cry Out (For The Devil's Blood) / Come, Reap / Cruel Lover / Christ or Cocaine

Szerző: Tomka

Képek: Daniel Horlbogen

Köszönet Ram Lauwriernek és a The Devil’s Blood menedzsmentnek!