Elvárásoknak megfelelve: Wisdom, Twister - Club 202, 2012.12.08.

Nem titok, hogy nagyon kedvelem a Wisdom zenéjét, ezért hat lóval sem lehetett volna távol tartani a már bejáratott Keep Wiseman Alive évzáró koncerttől. De több dolog miatt is jobban vártam a mostanit, mint egy hagyományos Wisdom-koncertet. Molnár Máté előzetesen annyit mondott, ennek a decemberi bulinak most nincs igazán kiemelhető apropója, igazából csak szeretnék megmutatni magukat a hazai közönségnek, akiknek hónapokig nélkülözniük kellett kedvenc Bölcseiket. Azért meglepetésekben így sem volt hiány, ugyanis a hazai közönség előtt itt mutatkozott be az új gitáros, és a bécsi interjú ígéreteinek megfelelően több új, eddig nem hallott és a lemez megjelenéséig nem is hallható nóta is terítékre került.

De mielőtt eljött volna a várva várt pillanat, még a Twister zenekar produkcióját nézhette végig a közönség. Nekem csak pár szám jutott a koncertből, de azok alapján nem lettem rajongójuk. Vagy csak simán rossz napot fogtak ki, vagy a technika babrált ki velük, de nem éreztem azt a pluszt a bandában, ami miatt legközelebb is megnézném őket. Pedig ismervén a tagok kedvenceit és zenei irányultságát, imádnom kéne a bandát, mégis egyszerűen elmentek mellettem. Elsősorban Mókos Tamás énekes teljesítménye volt feltűnően erőtlen: ahol ültünk-álltunk, szinte alig hallottunk belőle valamit, de az is hamiskás, széteső volt. A zenei részek még nem is voltak rosszak, sok jó momentumot hallottam, de nem volt ott az ének, ami ezeket a momentumokat megkoronázta volna. A még készülő új lemezről is elővettek egy nótát, ami láthatóan tetszett a közönségnek, akik amúgy nagyon hálásak voltak, ezért könnyen elképzelhető, hogy bennem van a hiba, amiért nem éreztem jól magam. Viszont hatalmas piros pontot kapnak a The Poodles dal feldolgozásáért, igazából az volt koncertjük csúcspontja.

Piros pontok kijárnak az est főbandájának is. A nagyokhoz méltóan titokban tartották a színpadképet, a Twister fellépése után függönnyel takarták el a színpadot. A Wisdom nem csak zenéjében próbál meg maradandót alkotni, de mindig igényesen kitalált és megszerkesztett látványvilággal operál. Ezúttal is igényes színpadképet álmodtak meg és készítettek el, bár most nem volt barlangot vagy várat imitáló plasztik halom, inkább ügyesen elhelyezett állványok és dobogók voltak azok, amik impozánsá tették a színpadot. De lehet bármilyen jó egy színpad, ha nem töltik meg élettel, akkor semmit sem ér – na, itt ezzel nem volt baj.

Az intro után egyből egy kis zúzdát kaptunk a srácoktól, a Fate kellően feltüzelte a közönséget és alaposan beindította a srácokat. Persze mindenki elsősorban az új „szerzeményre” volt kíváncsi, az első szám nálam is azzal telt, hogy Bodor Mátét lestem. Azt gondolom, nagyon jó választás volt az újabb Máté bevétele a bandába: technikás, ügyes srác, és él a színpadon. Ez pedig kifejezetten fontos a Wisdom esetében, ugyanis a srácok nem éppen a helyben állás világbajnokai, de az a pár koncert, amit az Egyesült Királyságban nyomtak, éppen elég volt ahhoz, hogy Mátéval összecsiszolódjanak. Márpedig ez ennél csak jobb lesz, a tavaszi hadjáraton már teljes egyetértésben fog menni a „színpadszántás”.

A pörgős kezdés után egy kis málházás következett, a második lemezes Somewhere Alone képében. Ez alatt kicsit elidőztem a színpadi látványvilág finomságaiban. E tekintetben olyan érzésem volt, mintha egy Kreator-koncerten lennék. Ők szokták így „bezárni” a színpadot, mintha azon belül csinálnának maguknak egy kis kuckót. Itt is a színpad két oldalán egy-egy hatalmas molinó zárta le a széleket és közéjük volt felemelve Balu látványos dobszerkója. A bandával készített interjúnkban a dobos megemlítette, hogy estéről estére egyre pontosabb lesz; na, itt én nem nagyon hallottam pontatlanságot az este folyamán. Balu amúgy igen látványosan és erőteljesen játszik, csoda, hogy egyben marad a cájg. A fények is nagyon szépen voltak megkomponálva, olyan helyeken is láttam lámpákat, ahol azelőtt a klubban még nem, aminek köszönhetően igen korrekt képi világot varázsoltak elénk.

A Somewhere Alone után picit felpörögtek az események, a ’Judas’ első klipnótája következett: a srácok kellően begyorsultak a Live Forevermore-ral, és ez a húzós tempó kitartott a lírai Heaven and Hellig. Az előtte játszott Holy Vagabondnál ugyan éreztem egy kis bakit Nagy Gábor énekében, az amúgy egész végig remekül teljesítő frontember hangja ebben a számban picit gyengébb volt, de a balladára már helyreállt a rend. Számomra a bő két hónapos turné legnagyobb pozitív meglepetése és változása Nagy Gábor teljesítménye. Az elmúlt időszakban szegény kapott tőlem hideget-meleget, persze csakis jóindulattal és segítő szándékkal, ám úgy látszik, mostanra beért be az énekes. Kellő tapasztalatot gyűjtött a nemzetközi hadszíntéren, és profi frontember módjára vezényelte le a mostani koncertet. Érezte, mikor mivel lehet tűzbe hozni a közönséget, akik persze vevők voltak a buzdításra. Mozgásából eltűntek a „robotos” részek, érzi, mikor hol szükségeltetik a jelenléte, arról nem is beszélve, hogy a hangja is sokkal magabiztosabb. Emlékszem, amikor a zenekar énekest keresett, a kritériumok közt szerepelt a hosszú haj is, amivel Gábor akkor még nem rendelkezett. Aztán sokáig a csuhában és a maszkban csak óvatosan tudott mozogni, mondtam is neki, ha ezek lekerülnek, akkor aztán bólogathat ezerrel. Mostanra a hajhosszúság is megvan, és ennek megfelelően rázza is sörényét, amit a következő, új számban kellett is produkálnia.

Ugyanis az új gitáros bemutatkozása mellett a mézesmadzag az új dalok előadása volt. Két új szerzeményt kaptunk a srácoktól, és hallva a két számot, azt gondolom, fincsi anyag várható a tavasz folyamán. Az elsőként elhangzott War of Angels iszonyat jó lett, igazi zakatolós szám született. A kezdő riffelésre olyan méretű bólogatásba kezdett a zenekar, hogy azt gondoltam, a refrénre egy fej sem marad a helyén. Az első verzében még az új Máté vokálozott, majd a refrénre beszállt Kovács Gábor is, és a „War of Angels” sort kellően „megvastagították”. Nálam már most nagy kedvenc a szám, és a közönség reakcióját elnézve, ezzel nem voltam egyedül. Azt hiszem, egy magasabb szintre fog lépni a zenekar az új albummal. A másik friss szerzemény, a Dust of the Sun teljes egészében a dobos Ágota Balázs szerzeménye. Kellemes dal, nem annyira rakkolós, mint az előző, szerintem inkább picit a helloweenes, Freedom Call-os vonalhoz hasonlító, jókedvet hozó szám, a közepén egy tapsra buzdító résszel, aminél a közönség készséggel vette is a lapot.

A Dust of the Sun alatt a két gitáros páros gyakorlatakor úgy éreztem, mintha a srácok ikrek lennének, vagy legalábbis testvérek. Itt jegyezném meg, hogy milyen nagy élvezet Kovács Gábor játékát nézni, aki folyamatosan mosolyog, miközben játszi könnyedséggel hozza a bonyolultabb témákat is. Persze az aktív mozgásból Ő sem marad ki, és ha kell, rázza a fejét rendesen, illetve Mátéval kiegészülve szinte végig vokálozzák az egész bulit. A Strain of Madness után akusztikus gitárt ragadtak a srácok, lekucorodtak a dobszerkó melletti fellépőkre és a basszeros Máté nélkül elnyomták a második lemezük bónusz nótáját, az All Alone-t, ami nagyon szépre sikeredett. Ezután Bodor Máté egyedül is megmutathatta mit tud, de nem a hagyományos öncélú virgázással, hanem alapot is kapott a gitárszólója alá.

A ’Judas’ számomra kedvenc tétele, a Silent Hill következett, ami anno már az első hallgatáskor is magával ragadott, bólogattam is rá rendesen. Persze feldolgozás nélkül nem szokott lemenni egy Wisdom-buli, ráadásul olyan tételt választott most a zenekar, amit tudtommal még nem nyomtak. Kifejezetten aktuális is volt a szám, ugyanis a Sabaton dobosának, Robban Backnek ezen a napon született meg a gyereke, így valahol nekik is szólt a Primo Victoria, ezzel emlékezve meg az elmúlt bő két hónap alatt kialakult barátságról. De szerencsére nem csak simán eljátszották a dalt, hanem „wisdomosították”, elhagyva az erőteljes szinti alapot, viszont dallamosabbá is téve az egész számot, ami így nem volt annyira katonás, menetelős, mint a svédek produkciója. Nagy Gábor a felkonfnál átment Joakim Brodenbe, mert a majd hatvanötször hallott szavakkal indította a nótát: „Will you sing with us? Will you jump with us?”, és a közönség meg persze a zenekar is végig ugrálta a számot. Gábornak ugyan elég nagy nehézséget okozott, hogy megpróbáljon úgy „dörmögni”, mint Joakim, de egész jól megoldotta. Kellemes meglepetés volt a feldolgozás, és igen jól sült el, remélem, marad a koncertprogramban a továbbiakban is!

A Wheels of the Warral búcsúzott a Wisdom, amiben végre Molnár Máté is mikrofonközelbe kerülhetett, és a szokásos részt most sem hagyhatta ki, a két Máté (már majdnem Lottit írtam) egymásnak feszülve vokálozott. Máté természetesen feszes alapot biztosított a gitárosoknak, és ha éppen nem a mászkálással volt elfoglalva, akkor a megszokott terpeszben egyik lába folyamatosan a kontrol ládákon vagy az első sor fején pihent. A ráadásblokkot az őszi turné és a ’Judas’ nyitó tételével kezdték, majd a zenekar névadó száma, a Wisdom következett. Ekkor már mindenki kellően felfokozott hangulatban volt, és csak a lemezt záró Judas c. tétel volt hátra. Nem a megszokott monstre hosszúságú hagyományos Wisdom-évzárót hallhattuk, de olyan különlegességek voltak a bulin, amik miatt mégis sokáig emlékezetes marad. Jövőre lemezmegjelenés, tavaszi turné a Sabaton legénységével, és év végén egy várhatóan monstre lemezbemutató buli, ahol aztán minden Wisdom-rajongó megkapja a magáét...

Setlist:

Fate / Somewhere Alone / Live Forevermore / Take Our Soul / Holy Vagabond / Heaven and Hell / War of Angels / Dust of the Sun / Strain of Madness / All Alone / Gitárszóló / Silent Hill / At the Gates / Primo Victoria / Wheels of the War /// Fallin Away From Grace / Wisdom / Judas

Szöveg és kép: Savafan