Black Country Communion: Afterglow

írta meszo | 2012.12.03.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Mascot Records

Weblap: http://www.bccommunion.com

Stílus: Hard Rock

Származás: Egyesült Királyság, USA

Dalcímek

Értékelés

Ezek a muzsikusok sosem nyugszanak… Az ’Afterglow’ szinte még csak most került ki a műhelyből, a napi szintű kérdés azonban már a zenekar további létezése, azon belül is leginkább Joe Bonamassa jövőbeli közreműködése. Hogy a megoldást vajon mi jelenti majd, pillanatnyilag nehéz megmondani, és nyilván nem is mi vagyunk hivatottak jelen esetben állást foglalni, amit azonban kívülállóként is egyértelműen kijelenthetünk: itt volna az ideje egy kis szünetnek! Véleményem szerint ugyanis a csapat részéről semmiképp nem volna bölcs dolog az eddig kiválóan gyümölcsöző aktivitásból meggondolatlan kapkodásba váltani. Arról már nem is beszélve, hogy jelen album a zenekar eddigi alig három éves működése alatt már a harmadik a sorban (emellett pedig ugyebár még egy remek DVD-re is futotta a múlt évben), így hát senki sem venné rossz néven, ha a következő koronggal csak kettő, netán három (manapság egyébként pont ez az általános tempó…) év múlva rukkolnának elő. Most viszont a „rizsát” azonnali hatállyal felfüggeszteném, merthogy nem szeretnék ugyanabba a hibába esni, mint amelybe mostanság jó páran a zenekar kapcsán. Az észrevételem ugyanis nem más, minthogy a BCC ez utáni „üzemeltetésének” kérdése mellett egész egyszerűen eltörpül az a tény, hogy a négy muzsikus ismét egy zseniális albumot készített!  

Már az elején tisztázandó, hogy akik eddig nem láttak fantáziát Hughes-ék projektjében, azok véleményét valószínűleg a friss album sem fogja megváltoztatni. Mindezt csak azért érzem szükségesnek leszögezni, mert az ’Afterglow’ kapcsán radikális változásokról egyértelműen nem tudok beszámolni. Viszont tartalmaz a korong néhány újdonságként ható apróságot, amelyeket a Black Counry Communion „bennfentes” hallgatósága egészen biztosan széles mosollyal az arcán fog üdvözölni.

Az előzetes közlemények több misztikáról, illetve több akusztikus betétről szóltak, ezek pedig a gyakorlatban is megvalósultak. Persze ettől még az eddig megszokott szikár, hetvenes években gyökeredző hangzásvilág maradt a régiben, ám az említett új elemeket szinte minden szerzeménybe sikerült leheletfinoman becsempészni. Ezzel a jelenséggel pedig már kapásból a Big Train lemezindításakor találkozhatunk, ahogy a blues alapú, sodró lendületű középtempóból szinte észrevétlenül átívelünk egy elmélkedő, már-már megborzongató akusztikus betétbe. A dal különben igazi telitalálatra sikeredett, Hughes pedig már itt akkorát énekel, hogy leszakad az ég! Egész egyszerűen letaglózó, és szinte már a pofátlanság kategóriáját súrolja, ahogy ez a sokat megélt zenész 61 (!) éves korában még mindig bárkit leénekel. Ezen az albumon ráadásul érzésem szerint még önmagához mérten is óriási pillanatai akadnak, és talán ez a nagymértékű kibontakozása lehet annak oka is, hogy Joe Bonamassa a lemezen szinte teljes mértékben mellőzött személy a mikrofon mögött, pedig hát azért ő sem akárhogy énekel…

A korong legnagyobb pillanatait számomra azok a szerzemények jelentik, amelyekben leginkább érvényesülnek az újabb törekvések (Afterglow, The Cicle - hallgassátok csak Glenn-t!, The Giver), ezek ugyanis a Black Country Communion életművet tekintve mindenképp előremutatóan hatnak, és a Led Zeppelin hatások is jóval kevésbé direkt módon vannak bennük jelen. Ellenben néhány kisebb-nagyobb áthallást azért sikerült beilleszteni a dalcsokorba, ilyen például a Dandelion kelleténél egyértelműbb Ramble On rokonsága, avagy a Common Manben hallható Tom Sawyer riff (tehát Rush-t is hallgatnak az úriemberek…). Mindezeket azonban a négy muzsikus fantasztikusan kreatív munkája szinte teljes mértékben feledtetni tudja!

Amiről még külön említést tennék, az Derek Sherinian szembeötlő „tűzközelbe kerülése”, melynek jeleit már az előző sorlemezen is észlelhettük, itt pedig már egyértelműen konstatálhatjuk. Hősünk pedig élve a lehetőséggel, magas szintű kvalitásaihoz mérten sziporkázó témákat varázsol elő. De szólók tekintetében Bonamassa szintén óriásit alkotott, és az itt hallható teljesítménye alapján bizony szegényebb lenne a csapat nélküle!

Az album tehát az esetleges feloszlás esetén méltó lezárása volna a Black Country Communion pályafutásának. Azonban azt hiszem, sokunk szíve megszakadna, ha a zenekar most (pláne e remek korong után) végleg lezárná a BCC történetet…

Pontszám: 9