Béke, szeretet: Kreator, Morbid Angel, Nile, Fueled By Fire - PeCsa Music Hall, 2012.11.22.

Az utóbbi időben egyre népszerűbb lett az a szokás, hogy néhány nagyobb banda összeáll, és valamilyen roppant fantáziátlanul elnevezett utazófesztivál keretein belül együtt söpör végig világszerte a koncerttermeken. Azon lehet vitatkozni, hogy a nézőnek ez mennyire jó, hisz általában kicsit ilyenkor a jegyár borsosabb a sok zenekar miatt, ráadásul aki csak kifejezetten egy banda miatt megy, az csak egy kissé rövidített fesztiválműsort kap. Viszont egy jó kombinációval, azért igen remek kis estét szerezhet magának a műfajokra, és bandákra nyitott egyszeri rocker. Noha ennek a körútnak nem volt semmi erőltetett fantázianeve, igazán extrém zenei őrület várta november végén a PeCsába látogató rockereket, hisz a death metal legfontosabb zenekarai közül kettő is, míg egy európai thrash nagyúr, és mondjuk úgy, hogy egy előzenekarként idehozott fiatal kaliforniai thrash brigád kínált fel nekünk egy-egy darab gyűlöletet és a haragot.

A Fueled By Fire nyitotta az estét, hatalmas köszönet a szervezőknek, hogy valami ikszedligás magyar bandával nem fárasztottak minket ezúttal, így is elég hosszú volt a mulatság. Szóval Fueled By Fire... true metal, farmerdzseki, kliséhalom. Mármint ha spatnival sem lehet rólad levakarni a magasszárú puma cipőt, nyilván imádod őket, amúgy meg... hát sokat nem vesztesz nélkülük. Fiatalok, latinók, és lelkesek. Egyik barátom, zenéjüket cikizésképp „innovatív” metalnak nevezte el... gyakorlatilag semmi, azaz zéró újdonság, vagy egyediség nincs a csapatban. A 80-as évek thrash (főleg Slayer, Metallica) kliséit puffogtatják megállás nélkül. Aki szereti az ilyesmit, az nyilván bolondul értük, de szerintem kicsit jellegtelenek, a klsszikus thrash elemeket nem igazán tudják a maguk képére alakítani, tartalommal meg pláne nem tudják őket megtölteni. Így a kiemelkedő dalok elmaradnak. A legemlékezetesebb témáik az itt-ott megbúvó Maiden-nyúlások voltak, illetve a záró Thrash Is Back/Eye Of The Demon duó is mutatott némi potenciált a csapatban. Még némi rutinszerzésre, valamint néhány egyedi ötletre, dallamra azért szükségük lesz a továbblépéshez. Egyelőre tucatthrashük még a fiatal életkor, és a lelkesedés ellenére sem különösebben életképes.

Az ikonikus bandák közül az este első fellépője a Nile volt. Mit lehet mondani, death metal intézményről van itt kérem szó. Ezzel együtt pedig az este legnehezebben befogadható produkciójáról is. Komplex, technikás death metalt hallottunk, kevés dallammal vagy kapaszkodóval. Ez pedig értelemszerűen kissé gondot okozhatott sokaknak a jelen lévők közül, így finoman szólva sem alakult ki leírhatatlan hangulat a csapat performansza alatt. Már a Sacrifice Unto Sebek alatt megvillantotta a formáció méregfogát, az előadásra ugyanakkor inkább a „let the music do the talking” elv érvényesült a karizmatikus rock show helyett.

Persze a játékot tekintve senkit nem érhetett panasz, és ez nem kis dolog, lévén, hogy nem akármilyen muzsikálást kell összehoznia a zenészeknek egy-egy Nile koncert alatt. Tudom, hogy technikás death metal esetében ez már szőrszálhasogatás, de én ezen felül viszont egy kicsit több lelkesedést, vagy tüzet elvártam volna tőlük. Aki számomra a leginkább csalódást okozott, az a megpocakosodott Karl Sanders gitáros volt, aki azon felül, hogy kissé le volt lazulva, már-már rutinszerűen tolta a dalokat. Vele egyetemben előzetesen Dallas Toler-Wade-től is is egy kissé nagyobb őrületet vártam, legalább Todd Ellis basszusgitáros lelkesebb látványosság volt a színpad szélén, hatalmas loboncát megállás nélkül nagy elánnal csűrte, csavarta maga körül. Aki minden dicséretet megérdemel, az George Kollias dobos, a fazon teljesen agyahagyottan hozta a hiperkomplex témákat, példaértékű produkciót nyújtott. Valami hihetetlenül lelazultan, csuklóból nyomta a ritmust és az őrjítő blastbeateket. Az amúgy remekül kinéző molinó előtt kb. 45 percet játszott a csapat, számomra ennyi elég is volt belőlük. Lemezen sem könnyű ezzel a sűrű muzsikával megbarátkozni, nemhogy élőben. Brutálisan zseniális, abszolút magáért beszélő dalaik közé az új albumról a klipes Enduring The Eternal Molestation Of Flame talán kissé talán nem illett a műsorba, de a Sarcophagus monoton kivezetése is eléggé leültette a koncertet.

Ennek ellenére persze nem panaszkodhatnak az egyiptológusok rajongói, noha ez az este nem róluk szólt, becsülettel helytálltak. A Morbid Angel vagy a Kreator előadásához képest ez azért bőven előzenekari produkció volt, de zeneileg lehetetlen belekötni a látottakba – ha lehet a technikás death metalt precízen, korrekten játszani, a Nile ennek a fogalmát kimeríti.

Setlist:

Sacrifice Unto Sebek / Defiling the Gates of Ishtar / Kafir / Hittite Dung Incantation / Enduring the Eternal Molestation of Flame / Sarcophagus / The Inevitable Degradation of Flesh / Black Seeds of Vengeance

Nekem az este nagy meglepetése a Morbid Angel volt. Távolról sem vagyok nagy rajongójuk, de pár számukat szeretem, és már egy ideje élőben is szerettem volna őket elcsípni. No kérem... nem volt itt semmi szarakodás: kiálltak, és pusztítottak. Abszolút biztosra mentek, és kb. a felét eltolták az alapmű ’Altars of Madness’-nek, nem szégyelltek ezen semmit. David Vincent ügyeletes rocksztár, és Nikki Sixx hasonmás többször is elmondta, hogy tudják, a közönség ezeket a dalokat szereti a leginkább, úgyhogy ezekre lehet a legjobb hangulatot, és a legnagyobb őrületet tető alá hozni. Tony Kakko tanulhatna tőle... A performansz végtelenül profi volt, a Nile kissé lélektelen előadása után itt már egy igazi, helyenként már-már giccsesbe hajló rock showt kaptunk. Egy nemcsak brutális, de feszes, és energikus műsort. Már a Nile buli közben a színpadon termett Tim Yeung dobos, aki láthatólag mindent megtett azért, hogy esetleg véglegesen is övé lehessen Pete Sandoval széke. Folyamatos headbang mellett, iszonyat precizitással, hatalmas lelkesedéssel, energiával, látványos püfölés mellett tolta a blastbeateket... de a többieket sem kellett félteni. Energikus, brutális műsort kaptunk.

Megoszlanak arról a vélemények, hogy nem hiányzik-e a csapat éléről Steve Tucker, de én nem hiányoltam se őt, se más frontembert. Vincent iszonyat karizmatikusan vezényelte le az egész műsort, komolyan mondom, az átkötői alapján akár egy gothic banda élén is elaltatgathatná a csajokat... hacsak a muzsika alatt nem mutatna be eszeveszett brutális vokálteljesítményt, és szélsőséges hörgéseket. Teljesítménye hibátlan volt zeneileg, és frontemberként is egyaránt, showt kaptunk tőle, így kell egy death metal koncertet levezényelni. A csapat igazi gyöngyszeme mégis Trey Azagthoth ügyeletes gitáristen, akinek a játéka ezúttal is tanítani való volt.

Kissé persze megijedtem, hogy kap majd valami hosszú, és unalmas szólóblokkot, de tudományát inkább a dalok közben csillogtatta, sőt még méltó társának, Destructhornak is hagyott némi pöngetnivalót. Energikusan, vadul, pörgősen játszott a banda, és egy igazi best of programmal készültek, melyben a legnagyobb ovációt talán az olyan dalok kapták, mint a kezdő Immortal Rites, a Fall From Grace, a Maze of Torment, vagy a program vége felé felcsendülő God of Emptiness. Szédületesen gyorsan repült el a 75 perc, mind a hangzás, mind a hangulat végig csúcsponton volt. Egyedül az I Am Morbidot vártam hiába az új lemezről, de ez legyen az én személyes hülyeségem. Mind a dalok, mind az előadásmód, mind a hangzás, mind a hangulat elsőosztályú volt. Nem kaptunk semmi extra vizuális hókuszpókuszt, de ez nekem nem is hiányzott. A szó legszorosabb értelmében vett tökéletes (bár talán egy picit rövid) bulit kaptunk. Le a kalappal!

Setlist:

Immortal Rites / Fall From Grace / Rapture / Pain Divine / Maze of Torment / Existo Vulgoré / Nevermore / Lord of All Fevers and Plague / Chapel of Ghouls / Dawn of the Angry / Where the Slime Live / Bil Ur-Sag / God of Emptiness / World of Shit (The Promised Land)

Ezek után mit volt képes a Kreator az estéhez hozzátenni? Jó kérdés. Igazából a Morbid Angel is simán lenyomott egy headlinerhez méltó bulit, Petrozzáék produkciója pedig inkább már csak egy zseniális jutalomjáték volt az amcsik után. Hatalmas molinó, díszletek, színpadkép, videointro, ez már igen. A Personal Jesus alatt felvezették a németek a bulit néhány archív felvétellel, majd elindult az új lemez introja, a thrasherek pedig jöttek, láttak... és pusztítottak.

Profizmus. Ha egy szóban jellemezni kellene a Kreator buliját, akkor ez lenne az. Noha eredetileg hiper 3D-s látványorgiát ígértek, ebből végül nem lett semmi, de nekem ez nem is hiányzott. Kijött négy thrasher, és 75 percben eldaráltak néhány himnuszt a haragról, gyűlöletről, és a kitaszítottságról. Brutális feszesség (na nem okvetlen dobfronton ha-ha), precízen kitalált koreográfiák, összeállások jellemezték a bulit. Az egész színpadot bemozogta a társaság, Petrozza hozta a szokásosan tébolyult figuráját, és a hatalmas füsttengerből valami hihetetlen erővel törtek fel a thrash remekművek.

Amit a Kreator zseniálisan csinál az az, hogy az elmúlt néhány lemezt sikerült olyan hangzással és dallamvilággal megtámogatni, amivel maguk mellé tudtak állítani egy nagy halom fiatalt, akik a 80-as években lemaradtak róluk. Az én generációm számára a ’Hordes of Chaos’, vagy az ’Enemy of God’ olyan thrash alapművek, mint az öregeknek a ’Coma of Souls’, vagy a ’Pleasure To Kill’. Ennek jegyében nem is egy nosztalgiaműsort kaptunk Millééktől, javarészt a zseniális új albumra koncentrált a setlist, de a Violent Revolution, a Voices Of The Dead, vagy a United In Hate is bőven ütött akkorát, mint a Phobia, a Betrayer, vagy a záró Flag of Hate/Tormentor duó. Nem tudnék a buliból gyenge pontot említeni, a banda iszonyat pörgősen és feszesen játszott, a színpadi jelenlétük tökéletes volt, a dalok egymás után vágtak az arcunkba. Nem ment el sok idő pofázással, nem ment el sok idő hülyeségekkel, és az olyan számok, mint a lemezen annyira nem kiemelkedő From Flood Into Fire is baromira működtek élőben.  Igazából egy úgymond kifogásolhatatlan buli volt ez... csak egy picit rövid.

Mármint szívesen elhallgattam volna még a thrasherektől egy durva 20-30 percet, de a double headliner turné lévén erre nemigen volt lehetőség. Másrészt mivel a Morbid Angel már alapos pusztítást vitt véghez a nézőtéren, a buli végére eléggé kifáradt a tömeg, és a kezdetben még lelkesen pogózó/moshpitező sereg is inkább csak szolídabban headbangelt, tapsolt, énekelt a végén. A Flag of Hate aztán nem csak a gyűlölet zászlaját emelte magasba, de az estét is megkoronázta, a Kreator pedig fémistenként vonult le a színpadról, hatalmas ováció közepette. Mivel az elmúlt öt évben soha nem kellett bennük csalódnom sem élőben, sem lemezen, bátran állíthatom, hogy ők most nagyon is lendületben vannak, robog a szekér, és reméljük ez még sokáig így is fog maradni. Mit lehet ehhez hozzátenni még? Megnézzük majd őket legközelebb is, gyanítom, hogy haragtól és gyűlölettől tocsogó, fájdalmasan brutális muzsikájukkal akkor sem lesz nehéz azonosulnunk.

Setlist:

Personal Jesus / Mars Mantra / Phantom Antichrist / From Flood Into Fire / Enemy of God / Phobia / Hordes of Chaos (A Necrologue for the Elite) / Civilization Collapse / Voices of the Dead / Extreme Aggression / People of the Lie / Death to the World / Coma of Souls / Endless Pain / Pleasure to Kill / The Patriarch / Violent Revolution / United in Hate / Betrayer / Flag of Hate / Tormentor

Szerző: MMarton88

Képek: T.T.

Köszönet a Hammer Concerts-nek!