Stone Sour: House of Gold & Bones Pt. I

írta MMarton88 | 2012.11.15.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Roadrunner Records

Weblap: http://houseofgoldandbones.com//

Stílus: Modern metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Nem szeretem a Slipknotot. Ezen tény pedig elég alapot adott ahhoz, hogy hosszú éveken át elkerüljem a Stone Sour munkásságát. Nemrég viszont véletlenül belefutottam a rádióban a Say You’ll Haunt Me című dalukba, sokadik hallgatás után pedig rá kellett jönnöm, hogy a frontember Corey Taylor maszk nélküli bandája bizony nem is olyan rossz, sőt! Persze itt sem old school, farmerdzsekis hövimetált tol főhősünk puma cípőben, de egyrészt a fazon orgánuma, énekhangja roppant kellemes, másrészt a dalok is jóval dallamosabbak és izgalmasabbak, mint az anyabanda esetében.

Általában sokkal nehezebb dolognak érzek egy jó albumról kritikát írni, mint egy rosszról. A rossznál könnyű panaszkodni, elmondani, hogy mi nem tetszik, mi lehetne a jobb. A jónál meg olyan unalmas ecsetelni, hogy ez is de tök jó, meg az is. Ennek tükrében jelenleg igen nehéz helyzetben vagyok, kritikám tárgyát gyakorlatilag közel tökéletesnek érzem. Egy borzasztó komoly, érett lemeznek, mely az általunk oly sokszor lenézett mainstream zenét értékekkel, izgalommal, és drámával képes megtölteni. Az, hogy „slágeres”, és zeneileg közérthető a korong, senkit ne tévesszen meg. Borzasztó finoman, aprólékosan kidolgozott nótákról van itt szó. Egy végtelenül érett anyagról, amit nem csak fogós dallamokkal, de rengeteg drámával és mondandóval töltöttek meg, egy lemezről, ami komolyságát és mélységét tekintve hihetetlen, hogy a Billboard lista hetedik helyén nyitott.

A ’House of Gold & Bones’ egy dupla konceptalbum, melynek első része október végén került a boltok polcára, a folytatás pedig pár hónap múlva fogja követni, egy képregény társaságában. Bátor dolognak tartom Corey-tól, hogy egy ilyenbe belefogott, a trendeket elnézve manapság egy, a mainstreamben is sikeres bandának ilyen komoly és grandiózus dologgal előállni kereskedelmi öngyilkosság. Viszont helyenként a sikerességhez pont az vezet, ha beintünk a trendeknek, és ha van valami, ami igazán kiemelkedővé teheti a lemezt, akkor az Taylorék totális művészi szabadsága, illetve kreativitása. Az új albumra nem kerültek Through Glass, Hesitate, Bother, Sillyworld szerű rádióbarát balladák, s ha valaki azért csípte eddig a csapatot, mert a rock mellett helyenként akár poposak is tudtak lenni, az ezúttal nagyot fog csalódni.

Már a kezdő, kislemezes Gone Sovereign egy vad, pörgős, agresszív, modern metal himnusz, melybe a brutál riffek és a király dallamok mellett még egy baromi frankó gitárszóló is beerősít... akár egy Machine Head korongra is felférne. A másik kislemezes dal az Absolute Zero, talán egy kicsit kevésbé brutális hangszerelésű, de a zene mellett a szöveg is borzasztó súlyos, a refrén pedig egy hallgatás után hetekre a fejedben ragad. A korong erénye alapvetően az, hogy Corey hihetetlen dallamérzékkel rendelkezik (szerintem számára már jó ideje nem a Slipknot élvez prioritást), gyakorlatilag minden dal „sláger”, mégsem érzed egy pillanatra sem erőltetettnek, vagy túlzottan a kommersz felé törőnek a végeredményt. Ezen felül pedig borzasztó átgondolt, minden eddiginél érettebb dalok kerültek az albumra. A személyes kedvenc az aprólékosan kidolgozott, drámai csúcspontot jelentő, a kétségbeesés hangján megszólaló Tired. Roppant változatosan épül fel az album, de hangulattól, vagy keménységtől függetlenül egész egyszerűen minden dal telitalálat. Az RU486 brutalitásával hódít, a Taciturn pedig szinte végig egy akusztikus gitár mellett szólal meg, mégis egy igazán szívbemarkoló ballada. Taylor hangja minden dalnál tökéletesen passzol az adott nóta hangulatához, borzasztó profin, változatosan, és tudatosan bánik a torkával. De a többieket sem kell félteni, nincs agyatlan brillírozás, vagy öncélú technikázgatás, mindenki végig annyit nyújt, amennyit épp szükséges.

Pontszám: 9