Két óriás kétórás show-ja a szí­npadon, avagy az angyalok ezúttal a pokolba zuhantak

Délután kettő felé begördült két taxi, és egy fáintos, szoc. real hangulatot árasztó lakókocsi, az utasok pedig - az est főszereplői - megérkeztek a Wigwamhoz, hogy pár órával később aztán megmutassák, hogy a Jedik is a metalból származtatják az ERŐ szubsztanciális hatalmát. Némiképp meghökkenve konstatáltuk, hogy a felszerelést hozó kamionoknak se hí­re- se hamva, ám a kezdődő interjú elterelte a figyelmet erről a fontos momentumról, mely aztán jól dolgozó esőcsinálóként sűrí­tett fellegeket később a koncert tényére. Kiderült ugyanis, hogy a zenekari matéria még Bécsben rostokol, a koncertszervező képviselője pedig idegesen közölte velünk, hogy amennyiben nem érkezik meg hat óráig a cucc, lehet, hogy a buli el fog maradni. Ennek fényében aztán szorongva vártuk a fejleményeket, ám szerencsére a metal istenei ezúttal kegyesek voltak hozzánk, pár perccel hat után megérkezett a kamion, és mi örömmel kürtöltük szét a bánatba lassan belefeledkező barátainknak a jó hí­rt. A Wigwamba megérkezve szomorúan konstatáltuk, hogy az amerikai power nem csak hazájában underground szintű: az egy-kétszáz ember jelenléte bizonyí­totta ezen metal stí­lusnak a viszonylagos hazai ismeretlenségét is. Sajnos azonban nem csak a nagyobb tömeg, hanem az "énekesi szakma" hiánya is szemet szúrt, jómagam némi keserű szájí­zzel állapí­thattam meg, hogy "nagyjaink" úgy gondolják, már nincs mit tanulniuk -, a következő órák azonban némileg megcáfolták eme hipotézis valóság tartalmát. Az események miatt az est meghí­vott vendégének, a frankfurti Courageous-nek már nem volt ideje beállni, ami sajna a megszólaláson igencsak érződött is. Jóllehet, a Dani Filth és Neo keverékeként leí­rható, fehér kontaktlencsével és "ördögi grimaszaival" némi horror hatást keltő énekes megpróbált némi életet sugározni az érdektelenül álldogáló közönség soraiba, az ismeretlen nóták és a pocsék megszólalás azonban még azokat is elkedvetlení­tette, akik egyébként vevők lettek volna a gyenge Nevermore utánérzéssel muzsikáló, death hatásokat is felmutató zenekarra. Ettől függetlenül kicsiny stábunkat némileg sikerült meghökkenteni - melyen tény az est folyamán még egyszer előfordult, de erről később - a Sárga tengeralattjáró c. Beatles örökzöld death -be oltásával: szegény Lennon kapitány valószí­nűleg gyorsan ví­z alá süllyedt volna, ha gépezete radarjai jelzik a dallamai megcsúfolására indí­tott ének-torpedókat. Ettől függetlenül a banda becsülettel lenyomta műsorát, a frontember pedig igazán dicséretes módon bizonyí­totta kontaktuskereső szándékát ( még ha nem is járt teljes sikerrel). Rövid szünet után - mely közben nagy megelégedésemre a Nativity In Black c. Black Sabbath feldolgozáslemez etalon szólt - szí­npadra robbant az amerikai power legenda, a 25 éves Vicious Rumors. A németek után hatalmas volt a hangzásban megnyilvánuló kontraszt: a fiúk lényegében lemezminőséget produkálva indí­tották útjára a power gépezetet . A stí­lszerűen indián harcos benyomását keltő Rivera énekes olyan sikolyparádéval kényeztette el a nagyérdeműt, melynek hatására Wes Craven mester valószí­nűleg elkezdi forgatni a Scream c. horror opusz következő részét. A gyilkos tempókat hallva csak azt csodálom, hogy a dekoráción szereplő Kis Pata és Vörösre Sül A Nap Alatt nevű indián harcosok nem kezdtek el csatabárdot hajigálni a bemozduló közönségre, melynél a korábbi méla tespedtség átadta helyét a vad headbang kényszernek. Az énekes remek frontemberként tartotta a kapcsolatot a közönséggel, a gitáros szekció pedig apait-anyait beleadva - mintha nem pár száz, hanem pár tí­zezer embernek játszottak volna - tudatosí­tották a nagyérdeművel, hogy komolyan veszik a turné első állomását. Egyetlen negatí­vumot tudok csak elmondani - az is csak szubjektí­v- ,hogy nem játszották el személyes kedvencemet, a Sadistic Symphony lemez Break c. dalát. A bulit, illetve a produkált minőséget hallva aztán ismét felötlött bennem az a gondolat, miszerint bátor férfi ez a Tim "Ripper" , hogy egy ilyen veterán, csontprofi csapatot hoz el előzenekarnak, kik bizony könnyedén lemoshatnak bármilyen főbandát a szí­npadról. A következő percekben aztán kiderült, hogy ha más együttes lett volna a főszereplő ezen az estén, ez a tény könnyen be is következhetett volna, ám nem az ex-Judas énekes által vezetett Beyond Fear esetében. Az egy gitárossal fellépő Ripper aztán olyat produkált, ami nem csak engem, de társaimat is virtuális leborulásra késztette, ami azért is nagy szó, mert a csapat többségének a Beyond Fear által közvetí­tett lemez túl "kemény" volt a hallgatások során. Szerencsére ez az amerikai srác bebizonyí­totta, hogy a zene ereje nem ( csak) a dallamokban, hanem az interpretálásban is rejlik, s ha Pély Barna jelen lett volna, minden bizonnyal átértékeli az "átjött" fogalmát. A hangzás tökéletes volt, Ripper pedig egy élő energiagócként süví­tette éterbe az agresszí­v dallamokat. Persze szuggesztí­vnek sok csapatot láttunk már a szí­npadon, ám Beyond Fear -ék a művészi alázatot olyan könnyed, játékos élvezettel keverték, mely szinte extázisba ejtette a jelenlévő társaimat. Tim hangja egyenesen fantasztikus volt, meg merem kockáztatni, hogy élőben még jobban is szólt, mint korongba préselve, minden bizonnyal a világ egyik legjobb metal énekesét hallhattuk és csodálhattuk. Az első döbbenet a hirtelen beiktatott Iron Maiden klasszikus, a Flight Of Icarus eljátszásakor ért minket: Dickinson után bizony merész vállalkozás bármit is előadni: nos, a kissé betempósí­tott nóta olyat ütött, mint Ripper a levegőbe szí­npadi mozgása közben( azért a könyököt nem kell olyannyira hátra vinni felütéskor s a csipőt is jobban bele kell adni a mozdulatba:D). A tömeg egy emberként üvöltötte a sorokat, régen látott eufóriát okozva az olyannyira kényes Maiden fanatikusok között is. A második döbbenet aztán akkor következett, mikor Ripper vette nyakába a gitárt, hogy segédkezzen a Living After Midnight eljátszásában egy olyan magyar énekesnek, kiről csak azért szólok, mert ezen hazánkfia "produktumával" ékesen bizonyí­totta, mit nem szabadna a szí­npadon. Én személy szerint tudtam, ki a fellépő 'magyar sztár", ám a közönség nagy része némi értetlenkedéssel fogadta a hirtelen bekonferált Metal Angelt. Jómagam azt hittem, hogy egy duett előadása következik, ám a felhangzó dalba Ripper nem akart beszállni ( izé, illetve a szí­nvonalat tekintve le, mélyen a béka segge alá). A közönség hüledezve hallgatta, ahogy a vendég szinte magyarul is halandzsázva próbál az örökbecsű slágerre ráénekelni némi "magyarí­tott" zagyvaságot, ráadásul olyan énekesi teljesí­tménnyel, mellyel Kukutyinból is elzavarnák, ha zabhegyezés közben í­gy zendí­tene rá. A banda gitárosa úgy nevetett, mint ahogy a magyar ember szokott Győzikén, vagy Szalacsin, és én Ripper mosolya mögött is inkább a kí­nos sajnálatot véltem felfedezni, mint a feltétlen jókedvet. Remélem, a történtek csupán egy átmeneti rosszul értelmezett viselkedési szerepnek, valamint egy torokgyulladásnak köszönhetőek és legközelebb talán a Judas Best (az ott kapott ereklye azóta is Brinyó féltve őrzött kincse) esten - Tüdőék vendégeként mutatott - formáját fogja mutatni Bártfay énekes. A kí­nos intermezzo után - mellyel Bártfay Lászlónak éppen azt sikerült meggyalázni, amit olyannyira szeret - aztán szerencsére a korábbi szí­nvonalon folytatódott a show. A srácok nem nagyon erőltették a Judas dalokat, jóllehet a Burn in Hell egyöntetű ökölrázásra késztette az embereket, ám a felhangzó Fear nóták is természetes adrenalin-bombaként robbantak a hallgatók testében. A következő csemege egy újabb mikrofon átadás után következett: a gitáros amúgy Lemmy módon dörögte el a Motorhead örökbecsű klasszikusát, az Ace Of Spades -t, olyan minőségben, melyre maga az öreg Kilmister is csak csettinteni tudott volna. A zenészek arcáról sugárzott a jókedv, Ripper pedig kommunikációjával megerősí­tette a korábban DVD-n tapasztalt tényt, miszerint a közönséget és a zenésztársakat sokkal inkább partnernek tekinti, mint az istení­tett Halford. A dalok között aztán egy játékos momentum tette még önfeledtebbé a koncertet: az egyik néző egy golflabdát nyújtott fel Timnek, ki némileg meglepődve vette át a kicsiny ajándékot, hogy pár kedves és vicces mondattal köszönje meg a hallgatók szeretetének tárgyiasult formáját. Még pár Beyond Fear bomba, s végül a Save Me koronázta meg ezt az estét: ekkorra a hangulat a kicsiny hely ellenére is stadion jellegű volt. Ezek után persze nem volt egyszerű a befejezés: a levonuló zenészeket a publikum lelkes tapsa kényszerí­tette vissza a deszkákra, ahol aztán a Scream Mashine kiáltotta a világba a Wigwamos koncert régen tapasztalt sikerét. Fantasztikus hangulatú, több csúcsponttal is rendelkező estét köszönhetünk a két amerikai zenekarnak, kik származásuk ellenére is meg tudták mutatni, milyennek kell lenni a magyar virtusnak! Külön köszönet a Concerto-nak! Fotók: Szakáts Tibor További fotók, ITT