Jess and the Ancient Ones: Jess and the Ancient Ones

írta Tomka | 2012.10.31.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Svart Records

Weblap: http://www.jessandtheancientones.com

Stílus: Okkult rock

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

Sejtelmes Hammond-hang kúszik be balról, éterien lebegő, rekedtes énekhang jobbról, hogy meleg, analóg hangzásba csomagolt óriásszóló nyalja körbe őket. Jöjj, bíbor halál – szól a megadó felkiáltás, miközben komor rekviemet dúdol a basszusgitár. A temetőköddel, tábortűz-hangulattal és rituális sámán-hangokkal tarkított okkult rock fenségterületén járunk – abból is a retro válfajén, amely az új évezredből visszatekintve eleveníti fel a ’60-as és a ’70-es évek zenei hagyományát. Bizony, manapság már nem is annyira a folk rock felé hajló elődök, azaz a Coven bájos szertartásai vagy a Black Widow furulyaszóval kísért okkultja a mérce, hanem a The Devil’s Blood vérben fürdetett, mégis könnyen befogadhatóra hangolt rockzenéje vagy a Ghost egyenesen slágeres ördögtisztelete. Habár a műfaj sosem annyira az összetett zenei képletekről, mint inkább az áthatolhatatlan atmoszféra megteremtéséről szólt, a Finnországból érkező Jess and the Ancient Ones mindkét kitételnek eleget tesz. Nemcsak bozótvágó kés kell ahhoz, hogy átvágjuk a Hammond-orgona által szőtt hangulatot, de a több perces, pszichedelikusan elnyújtott szólókban is elmerülhetünk.

Míg a holland Devil’s Blood inkább savval maratja gitárriffjeit, és a műfaj többi képviselője számára is inkább a Jefferson Airplane LSD-vel bélelt tripjei jelentik az etalont, addig Jessék a hard és a progresszív rock határán egyensúlyozó nagyokat – úgymint a Deep Purple-t és az Uriah Heepet – követik. Keményre faragott riffek, gyors tempó, himnikus refrének – ezek adják a sikerreceptet a Sulfur Giants-ben, ami az okkult rockzenében meghonosítja az Iron Maidentől is ismert epikus refréneket. Nem véletlenül kerül az asztalra a Maiden neve: a Jess alá játszó három gitáros (!) bizonyára a vasszűz gitárharmóniáin és szólóin nőtt fel, olyan szépen ívelik dallamaikat, mintha csak a Murray-Smith páros pengetné őket. De ha már itt tartunk, a galoppozós ritmus se áll tőlük távol: a debütlemezt megnyitó Prayer For Death and Fire ugyanolyan húzós ritmikára épít, mint a Sulfur Giants.

Ám hiba lenne túl sokat időzni a Jess and the Ancient Ones hatásain, hiszen bármennyire is kapcsolódjon a Svédországban divatos retro zenekarokhoz a finnek muzsikája, ez az együttes nem a múltból kíván megélni. A bandának könnyen felismerhető, markáns egyénisége van – elsősorban Jess-nek köszönhetően, akit óriási torokkal áldottak meg az „égiek”. Kissé rekedtes, de érzelmekkel telített, árnyalatokban dúskáló hangszíne kiapadhatatlan melódiaforrással szolgál. Csak egy dologra nem képes: hogy gonosz legyen. A lemez egyetlen ellentmondása, hogy míg a tagok okkult élményeit megéneklő korong elvileg túlvilági, transzcendentális témákat boncol, addig a dalok hangulata egy pillanatig se válik baljóssá vagy vészjóslóvá. A Jess and the Ancient Ones meglepően könnyen emészthető formában tálalja az okkult atmoszférát – ám ezt leszámítva, máshol egyszerűen nem lehet belekötni a produkcióba.

Az ugyanis roppant mód érett; a közös zenélés öröme, a gazdag muzikalitás csak úgy árad a szerzeményekból. Sehol egy oda nem illő riff, egy szögletes zenei megoldás, vagy egy elcsépelt szólam, ami kizökkentene a lemez élvezetéből. A keserves gitárszólamok olyan simán gördülnek, mintha csak Phil Lynott szignózta volna őket; a két Thomas, Corpse és Fiend egyaránt képes szikár, pattogós riffeket, ködfátyol-puhaságú epikus szólókat, és fel-fellobbanó harmóniákat játszani. Leginkább a billentyűssel, Abrahammal kokettálnak, örömmel játszanak egymás alá, mint például az elmélázó Ghost Riders-ben. A ’70-es évek természetes – természetközeli? – hangzását idézi a megszólalás is, ahogy az instrumentális játéknak szabad teret adó dalszerzői hozzáállás: a hangszeresek ráérősen, a melódiákra fókuszálva játszanak, amibe a basszusgitár díszítései ugyanúgy beleférnek, mint egy színpompás Hammond-szóló.

Jess mély érzésű vokáljai és a finomhangolt gitárjáték mellett azonban a változatos dalszerzés az, ami kiemeli a nagy átlagból a bandát. A zenekar nem csak a hard rockos dinamikából táplálkozó, himnikus dalokban (halld: Sulfur Giants), hanem az elszállós, hangulatcentrikus darabokban is jeleskedik: a Twilight Witchcraft egy több hallgatásra beérő, de addiktív riffekkel felvértezett darab, a Come Crimson Death egy hosszúra nyúló, könyörgő litánia a halálhoz, míg a The Devil (In G Minor) egyenesen jazzes munka, játékos zongorafutamokkal.

Pontszám: 9