Elvenking: Era

írta Tomka | 2012.10.26.

Megjelenés: 2012

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.elvenking.net

Stílus: Folk power metal

Származás: Olaszország

Dalcímek

Értékelés

Az Elvenking úgy látszik, szereti a beszélő címeket: míg a 2006-os ’The Winter Wake’-kel befutottak egy nagyobb közönség körében, a rákövetkező ’The Scythe’-tal pedig elkaszálták magukat a régi rajongók szemében, az idei – szimplán csak ’Era’-ra keresztelt lemezen – gyakorlatilag összegzik életművüket. Vagyis: az ’Era’ azért olyan jó, mert minden megvan benne, amiért az Elvenkinget szeretni lehet. És ebbe ugyanúgy beletartozik a ’The Scythe’ által bevonzott kicsit göteborgis, kicsit thrash metalos vonal, mint a korai „klasszikusok” egyenesvonalú power metalja, vagy a ’Red Silent Tides’ által népszerűsített hard rockos dallamvezetés. De mivel Damnagoras-nak most már van saját játszótere (Hell In The Club), ahol kiélheti rocksztár-hajlamait, és a megírhatja saját bugyinedvesítő rock ’n roll slágereit, így a ’Red Silent Tides’ után, az átfogó stílust tekintve visszatérhetett a zenekar ahhoz, amihez ért: a hegedűdallamokkal kísért power metalhoz.

Az ’Era’ sikerének titka meglepően egyszerű: a jó arányérzék az, ami kiemeli a korábbi Elvenking-albumok sorából, és helyrepofozza az előző két stúdiólemez bakiját. Elég csak belefülelni a nyitó The Loserbe: olyan duplázások és szaggatott riffelések mennek itt, amely bármelyik modernebb felfogású keménymetalos zenekart lekenyereznének, mégis, dallamosságban még ez a lúzer is veri az előző lemez szürkébb eresztéseit. Miután a felütéssel jól tökön ragadták az eleinte nem túl lelkes rajongót, az I Am The Monsterben azzal kenyereznek le, hogy Jon Oliva énekel egy sort a maga ráspolyos hangján – és mikor elérünk a Midnight Skies, Winter Sighs-hoz, rájöhetünk, hogy az olasz srácok ezúttal nem tudnak kifogyni a ragadós melódiákból. Az ’Era’ kb. az az Elvenkingnek, mint a ’Destination Set to Nowhere’ a Vision Divine-nak: egy évtizede csiszolgatott stílus pofátlanul slágeresre fazonírozott verziója, amely a zenekar talán legkönnyebben emészthető alkotása.

Az ’Era’ annyira lubickol a kebeldagasztó dallamokban, hogy az egy hithű acélszívnek már szégyenteljes lehet (bár tudjuk: a heavy metal sosem ódzkodott a giccstől) – főként az együtténeklős refréneket találták el, és itatták át némi musicales-epikus ízzel. Olyannyira, hogy ez az epika vissza is köszön a záró dalban: a majd’ 7 perces Chronicles of a Frozen Era a lemez nagy ívű, kissé Avantasia-beütésű darabja. Ám Jon Oliva jelenléte is kihathatott a zenére, ugyanis a Forget-Me-Not végére egyenesen egy Savatage-szerű kánon-részt biggyesztettek, ami kiemeli a dalt az átlagballadák tengeréből. Ám nem csak az énekdallamok terén tettek ki magukért Aydanék: akár a We, Animals-t, akár a Walking Deadet hallgatjuk, a melankolikus hegedűfutamok vagy a harmonikus gitárleadek tolmácsolt dallamok ugyanúgy előtérbe tolakodnak, mint Damnagoras elegánsan ívelt refrénjei.

Habár a hegedűt nem rehabilitálták annyira, hogy a folk-dózis felérjen a ’Heathenreel’-ével, összességében mégiscsak nagyobb szeletet hasít ki magának a munkamegosztásból Lethien, mint a 2010-es korongon. Inkább power, mintsem folk metal a műfaj neve, ám Aydan rendkívül kreatívan boronálja össze a különböző stílusokból összeválogatott motívumokat. Ami azt illeti, még a ’Two Tragedy Poets’ akusztikus megközelítése is felfért az ’Era’ stíluspalettájára: nem csak színező elemként bukkan fel az akusztikus gitár egyes dalokban (Through Wolf’s Eyes), de többször a főszerepet is átveszi – az A Song For The People musical-duettben előadott, lenyűgöző intermezzo két power-sláger között, az Ophale pedig az 50 perces album atmoszférikus, furulyaszóval kísért levezetése. Az ’Era’ így nem csak olyan gyorsan üt, mint az abszint, de le is nyűgöz (relatív) változatosságával, ami a durvább műfajokból is merítő power metaltól az akusztikus hangulatdalokig, a musicales dallamvezetéssel felvértezett daloktól az édeskeserű balladákig terjed.

Pontszám: 8