Dalriada: Napisten Hava

írta Bazsa | 2012.10.25.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Nail Records

Weblap: http://www.dalriada.hu

Stílus: Folk Metal

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

Nem túlzás azt állítani, hogy a tavaly megjelent ’Ígéret’ zenei és egzisztenciális értelemben is mérföldköve volt a Dalriada addigi pályájának: a zenében és a szövegekben egyaránt megjelenő népies hatások tömegei ellenére alapjaiban azért mégiscsak metalzenét játszó csapat minden korábbinál markánsabban fordult az autentikus magyar népi kultúra hagyományai felé. Talán épp ez a lépés győzte meg végleg a zenekar iránt már korábban is érdeklődő AFM kiadót arról, hogy ez a muzsika nem csupán Magyarországon, hanem Európa-szerte is komoly sikerre tarthat számot. Az így létrejött együttműködésnek köszönhetően pedig valóban nemzetközi ismertségre tettek szert, ami hatalmas öröm, ám az is érthető, hogy az „új” irányt illetően többen aggodalmuknak adtak hangot. Hiszen – nem lebecsülve ezzel sem a saját, sem bármely más nép autentikus muzsikáját és hagyományait (már csak azért sem, mert azokban az ősi eredet, a népszellem őrződött meg) – az olykor talán túlságosan is a táncházak bortól megittasult hangulatát idéző anyaggal akaratlanul is közelebb kerültek az Európában uralkodó, sokak által mélyen lenézett, leginkább a Korpiklaani nevével illusztrálható mulatós („bazári”) folk metal vonalhoz. Tény, hogy a megállapítás esztétikai értelemben, vagyis pusztán a zenében tapasztalható hasonlóságokat nézve nem alaptalan, ahogy az is, hogy a két műfaj összeházasítása során az egységet talán az ideálisnál kicsivel jobban megbontó, meglehetősen széttartóra sikerült ’Ígéret’ a magyar népzenét különösebben nem kedvelők számára egy rendkívül nehezen befogadható alkotás lett. Mivel azonban a lemez összességében pozitív fogadtatásra talált, gyanítható volt, hogy ugyanez a tendencia folytatódik majd a ’Napisten Hava’ című vadiúj, hetedik Dalriada-korongon is.

Erre engedett következtetni a megjelenés előtt néhány héttel debütált, a vidám (vagy inkább pokolian vad) mulatságot képileg is tematizáló, elképesztően jól összerakott klippel megtámogatott A Dudás is, melyből – a zenekar és a stáb igen magas agyhalál-faktorán túl – a „népiség” elemeinek továbbra is rendkívül erőteljes használata mellett a tudatosság, a nép- és a fémzene közti távolság határozott csökkenése hallatszódott ki. Vagyis itt már nem két műfaj egymásra pakolásának, hanem fúziónak, szorosabb összeolvadásnak lehettünk tanúi, ami már önmagában is hatalmas előrelépés.

A Dudás „csűrdöngölője” ugyanakkor abszolút nem irányadó a lemez egésze szempontjából, mert bár néhány dal (Napom, Fényes Napom; Borivók Éneke) egyértelműen az ’Ígéret’ tempósabb és vidámabb vonalát viszi tovább, az előzetes spekulációkkal ellentétben a ’Napisten Havá’-n mégis a balladaszerűség dominál. Az epikus hangvételt pedig – mely eddig is a zenekar egyik legnagyobb erősségének számított – éppen a még markánsabban megjelenő, és egyben igen átgondoltan alkalmazott népies elemek teszik monumentálisabbá, miközben az imént említett (pontosabban hiányolt) egyensúly egy pillanatra sem borul fel.

Igen látványosan ötvözi ezeket az erényeket a hangulat tekintetében különböző, szerkezetileg azonban közel hasonlóan felépített Tündérkert, a Napisten Hava és a Julianus Útja: a folklórban gyökerező alapmotívumok mellett a dalok második felében hagyományosabb metal-témák, esetenként tekerős gitár- illetve billentyűszólók jelennek meg (melyek csupán első hallásra hatnak stílusidegennek), melyeket végül természetesen a nyitódallam visszatérése zár. Az egyes részeken belül persze semmi olyan nem történik, amit alapvetően ne hallottunk volna a korábbi lemezeken, a különbség a részletek kidolgozásban és az egység megőrzésére irányuló törekvésben mutatkozik meg.

Zeneileg nem hoz semmi újat, mégis kiemelkedik a Hunyadi és Kapisztrán Nándorfehérvári Diadaláról, a valaha írt egyik legepikusabb Dalriada-dal, heroikus mélabúja (feltéve hogy létezik egyáltalán ilyen) több mint telitalálat. Az abszolút csúcspontot azonban a szintén a balladás-epikus kategóriába sorolható Hírhozó jelenti, melynek magával ragadó dallamai a középrészben egy a zenekartól némileg szokatlan, bitangul eltalált, jóféle paraszt-hard rock/stoner riffbe folynak bele, amit már csak egy valódi (nem pedig imitált) Hammond-szőnyeggel lehetett volna überelni.   

A Dalriada lemezeivel kapcsolatos negatív kritikák általában – és nem teljesen alaptalanul – Binder Laura hamiskás, kissé élettelen hangját emelik ki, ezúttal azonban ezen a fronton sincs gond, és bár teljesítménye továbbra sem kiugró, ezúttal szerencsére nyoma sincs görcsnek, bizonytalanságnak (valamint a nála abszolút természetellenesen megszólaló károgásnak). Az énektémákon nagyjából fele-fele arányban, hol egymást váltva, hol egymást kiegészítve osztoznak a hazai metal-színtér egyik legjobb és legerősebb orgánumával rendelkező Ficzek Andrással, aki a szintén különlegességnek számító, vészjósló A Juhászlegény Balladájában, valamint a Puszta Föld című Dalriada-standardben kap főszerepet.

Pontszám: 8.5