A szí­ne java...: Flying Colors, Beardfish - Theaterfabrik, München, 2012.09.11.

Repül velünk a vonat München felé. Ismét együtt, ismét a szeretett városba, ismét egy várhatóan életre szóló élmény felé visz utunk. Ülünk a büfé kocsiban, előttünk – csak, hogy hangolódjunk a várható folyékony gasztro élményekre is – egy-egy üveg búzasör és arról beszélgetünk, hogy micsoda remek kis életünk van. Nem dúskálunk a javakban, de azért arra mindig tudunk szorítani egy kis pénzt, hogy elinduljunk és megnézzük kedvenceinket. Tesszük mindezt immár sok-sok éve, minden alkalommal gyermeki izgalommal és lelkesedéssel szívünkben. Várakozásunk ezúttal talán még az átlagosnál is nagyobb…

…, mivel Pearl69 álnéven éldegélő, a keresztségben László névvel megáldott barátom határtalan lelkesedésének köszönhetően, ezúttal a zenekar tagjaival megvalósuló találkozóra is lesz lehetőségünk. Történt ugyanis, hogy a csapat, illetve a szervező cég lehetővé tette az egyébként közel 100 dollárba kerülő VIP „rendezvényen” való ingyenes részvételt is. Ehhez mindössze regisztrálni kellett a megadott oldalon, majd a beérkező „igényekből” helyszínenként két szerencsést kisorsoltak. ...és Laci nyert...!

A kora reggeli indulást követően délután érkeztünk a gyönyörű parkok és remek sörök városába. Barátaink, akiknél minden alkalommal szállásra lelünk, még nem voltak otthon, ezért egy közeli bárba tértünk be, hogy egy, az utcán elhelyezett kis asztal mellett, immár egy igazi müncheni sör társaságában legyünk részesei a német város délutáni forgatagának. Ezt követően az este családi körben, a szokásos beszélgetéssel telt, majd a korai lefekvés következett, hiszen – azon kívül, hogy illik alkalmazkodni vendéglátóink mindennapi, hétköznap rutinjához – másnapra hosszú és élményekben gazdag program lett beiktatva.

Reggel az alkalomhoz illő ragyogó napsütésre ébredtünk. Az asztalon már ott sorakoztak a finom bajor péksütemények, sonkák és sajtok, melyek lelkes elfogyasztása után nekivágtunk a városnak. Sétáltunk, söröztünk a verőfényes kora őszi időben, élveztük, hogy milyen kerek a világ, majd délután öt óra felé elindultunk a külvárosba, ahol az ottani keleti pályaudvar mellett, egy volt gyártelepen áll a Theaterfabrik. Számunkra a hely ezen a napon München központjává avanzsált. Kissé fáradtan várakoztunk néhány sorstársunkkal a VIP program kezdetére, amikor is hirtelen arra lettem figyelmes, hogy szemben egy velem körülbelül egykorú figura áll ugyanolyan Transatlantic pólóban, mint amilyen az enyém, és tiszta erőből kiabál felém: „You are my man!” Ez remek, gondoltam. Nem elég, hogy az egész napos gyaloglásban alaposan elfáradtam és még kb. egy órát kell várnom a nagy találkozásra, még egy bolondot is kifogtam, aki valószínűleg annak örül, hogy egyforma felsőruházati terméket viselünk. Nick persze korántsem volt bolond és nem is csak a póló azonosság miatt volt boldog. Mint kiderült – szinte hihetetlen – Dél-Afrikából érkezett, hogy láthassa a Flying Colorst. (!!!) Elmondta, hogy reggel szállt le Frankfurtban, onnan átrepült Münchenbe, bérelt egy olyan autót, melynek GPS-e csak németül tudott, ő viszont e tárgyból nem jeleskedik, ezért több embertől is megkérdezte, hogy hol van a koncert helyszíne, de a hiányos útbaigazításoknak köszönhetően csak órák múlva talált rá egy olyan építményre, melyről azt gondolta, hogy talán...! Ezt követően látott meg engem és már tudta, jó helyen jár. Nick ettől fogva el sem mozdult mellőlünk, így a találkozás még inkább feledhetetlenné tette az estét. Óriási élmény volt, hogy eljön egy ember a világ másik végéről, leállsz vele beszélgetni és mindenről ugyanaz a véleményed. Egyezik a zenei ízlésetek, sőt nagyvonalakban még a világról alkotott képetek is. Hatalmas érzés...

Mint ahogy az is remek pillanat volt, amikor megpillantottuk a gyárudvaron felállított asztal mögött vigyorgó öt muzsikust, akik remek hangulatban, poént poén hátára halmozva fogadták azt a néhány szerencsés rajongót, aki eléjük járulhatott.

A viccelődésben természetesen Mike Portnoy járt az élen, aki az egyik, fényképezőgépével sorozatlövőbe „átment” lelkes embert meg is fenyegette, hogy ha nem vigyáz, akkor úgy jár, mint a Keresztapa első részében az esküvői jelenet rendőr-fotósa, kinek Sonny, - nem tetszését kifejezendő - picit átalakította a gépét. A program végén a zenekar jó értelemben vett elmebeteg menedzsere elkészítette a hivatalos, „rajongó a zenekarral” képeket és mi – a közönség előtt beengedve - elfoglaltuk helyünket a koncertteremben, mely a Németországban már megszokott kulturált képet mutatta. Bárpultok kis asztalokkal (könyöklő), remek kiszolgálás (egy hölgy, aki mosolyogva, egy kézzel tud kitölteni egyszerre három üveg sört) és igen kellemes atmoszféra fogadott bennünket.

Az előzenekar a Beardfish volt, melynek a Pain Of Salvation csapatával közös budapesti koncertjéről annak idején lemaradtam, de albumaikat szívesen hallgatom. Kíváncsi voltam rájuk, mert a hangzóanyagokból nem igazán tudtam leszűrni, hogy vajon mire is lehetnek képesek a fiúk. Nos, így a koncert után már tudom. Jófajta kis ős prog. zenéjükkel valószínűleg soha nem fognak betörni a legnagyobbak közé. A zenével és a tudással nincs baj, a lélekkel, pontosabban annak hiányával viszont igen. Azzal a zenekarral, kinek első dalát még a teljes közönség csendben várakozva kezdi el hallgatni, a második nótánál viszont tömegesen indulnak el a bár -, illetve a „mörcsöndájzing” pult felé, valami baj van. Talán ha a szépen kidolgozott és időnként jelentősen bonyolult témák mellé saját személyiségüket is oda tudnák tenni, még jobbak lehetnének.

Szerencsére rövid (kb. egy sörnyi) volt az átszerelés, mely után felcsendült az intro és bejött a nagy ötös fogat. Itt megint elgondolkodtam azon, hogy mennyire elhalmoz minket élményekkel a zenei élet.

A Flying Colors esetében az öt emberből három munkásságát (Neal Morse, Mike Portnoy, Steve Morse) évek, sőt évtizedek óta nyomon követem és most itt vannak együtt kiegészülve két, szintén kiemelkedő zenésszel (Casey McPherson, Dave LaRue). Az előadás olyan volt, mint amilyenre számítottunk. Lehengerlő!

Ahogy azt már említettem, a VIP találkozó alatt is éreztük, hogy ez az öt ember szereti, tiszteli egymást és az együtt töltött percek, órák nagyon fontosak számukra. A koncert első percétől az utolsóig nem tűnt el az arcokról az őszinte mosoly.

A színpad hátsó traktusában Mike Portnoy és Neal Morse foglalt helyet, akik folyamatosan „szórakoztatták egymást” (és persze ezáltal minket is), míg elöl a Deep Purple kiváló gitárosa és annak egykori zenésztársa, a Dixie Dregs hozzáértők által méltán fenomenálisnak tartott basszusgitáros folyamatos kontaktusban, szintén vízszintesre húzott arcéllel végezte a „komoly munkát”. Most majdnem azt írtam, hogy viszonylag morózusra vett figurájával egyedül Mr. McPherson lógott ki a sorból, de ez sem igaz.

A koncert előtt újdonsült afrikai haverunk azt találta mondani, hogy nem érti, miért ezt a srácot vették be az öregek a bandába, miért nem egy tapasztaltabb, ismertebb arcot. A buli végén viszont megkövette az ifjú titánt, mivel számára is kiderült, hogy Casey remek választás volt. Kiváló hang, visszafogott elegancia jellemzi, mely tökéletesen illeszkedik a rendkívül infantilis, ám komoly munkát végző zenészkarhoz.

És persze sugárzik róla, hogy tudja; ezekkel az emberekkel bizony megfogta az isten lábát. A csapat természetesen eljátszotta a teljes bemutatkozó album anyagát, melyet a tagok előéletének egy-egy darabja tarkított.

Számomra - aki persze már jóval a koncert előtt átbogarásztam a dallistát – nagy meglepetés volt a Dream Theater Repentance című darabjának csatasorba állítása, mivel ez a tétel a részemről nem túlságosan favorizált ’Systematic Chaos’ című korongon szerepel. Persze kiderült, hogy remek választás volt, mert egyrészt a tíz perces dal kissé megkurtítva, csak az első részével szerepelt a programban, (így nem nyomta agyon az egyébként pörgős műsort) másrészt, „természetesen” Mike énekelte a tételt, kinek hangi adottságaihoz tökéletesen passzolt a nóta.

A „szólódarabok” közül a Dixie Dregs Odyssey című instrumentális alkotása emelkedett ki, melynek hallatán pestiesen szólva lepisiltem a bokám. Hihetetlen energia áradt a dalból, az előadást annyira élvezték a zenészek, hogy már-már arra gondoltam; sosem fogják (de jó lett volna) abbahagyni!

Persze befejezték, mint ahogy a tíz percnek tűnő két órás koncertet is és mi ismét, mint már oly sokszor hüledezve, hulla fáradtan, de a felejthetetlen élmények begyűjtése okozta bódulattal tarsolyunkban hagytuk el a termet. Ez után történt még valami, amit soha nem felejtek el. Nick, már találkozásunkkor jelezte, hogy mennyire irigyli Laci ritka, narancssárga Transatlantic pólóját, melyet sehogyan sem tud beszerezni. A koncert után barátom nekiadta ezt az ereklyét, melyet könnyek között, nagy nehezen fogadott el tőle a messziről jött ember. Felemelő pillanat volt, mely azok közé tartozik, melyre az ember azt mondja: „na ezért érdemes volt élni”.

Miután az éjszaka is üzemelő metróval - melyre várakozva a hangszórókból áradó, nyugtató klasszikus zenét hallgathattunk - hazaértünk, az erkélyen még egy záró sör társaságában átbeszéltük a csodás élményeket. Másnap reggel elbúcsúztunk barátainktól és Münchentől, majd megint felültünk a vonatra, mely ezúttal már sok-sok színnel megfestve röpült velünk hazafelé, amúgy „Flájingkolorszosan”...

A koncerten elhangzott dalok:

1. Blue Ocean
2. Shoulda Coulda Woulda
3. Love Is What I’m Waiting For
4. Can’t Find a Way (Endochine Cover)
5. The Storm
6. Odyssey (Dixie Dregs Cover)
7. Forever In a Daze
8. Better Than Walking Away
9. Kayla
10. Fool In My Heart
11. Repentance (Dream Theater Cover)
12. June (Spock’s Beard Cover)
13. All Falls Down
14. Everything Changes

Szöveg: Brinyó

Fotók: pearl69 (A koncerten készült összes kép ITT tekinthető meg)