Ensiferum: Unsung Heroes
írta MMarton88 | 2012.09.22.
Megjelenés: 2012
Kiadó: Spinefarm
Weblap: http://www.ensiferum.com
Stílus: Folk Metal
Származás: Finnország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Emlékszem, micsoda lelkesen mesélte egy régi barátnőm sok évvel ezelőtt egy délután: „Képzeld, találtam egy bandát, tök jók, olyanok, mint a Children Of Bodom. Az a nevük, hogy Ensiferum!” Noha a hasonlat azért kissé sántít, a két finn banda közt zeneileg azért van jó pár kapcsolódási pont... és úgy tűnik, hogy a pályafutás szempontjából is hasonló a helyzet. Lévén, hogy az espoo-i halálbrigád a negyedik nagylemez után kezdett el hallhatóan megfáradni, és eltévelyedni, ez a szomorú tény bizony Ensiferum-ékra is igaz. Gyakorlatilag az ’Unsung Heroes’ egy érettnek, és megkomolyodottnak szánt alkotás, melyre azt hiszem a fenti két jelző közül egyik sem igaz, sokkal inkább kell megfáradásról, unalomról, és saját maguk kiheréléséről beszélni.
Nem volt ugye eddig bonyolult a képlet. Sebes death metal vágták, népies dallamok, azonnal ható refrének... bumm, kész is az első három lemez! A negyedikben kicsit megjelent az epikusabb hangnem, de egye fene, még ez is jól állt nekik. Ezúttal viszont a tempóból radiálisan visszavettek a finnek, a dallamok érzésem szerint sokkal kevésbé magukkal ragadóak, mint eddig... és igyekeztek minden eddiginél változatosabbak is lenni... ami azért talán nem áll jól egy death metal zenekarnak.
Nekem borzasztóan hiányoznak a gyors, vad, képedbe vágó tételek. Nincs egy olyan kiemelkedő, brutális himnusz sem, mint a Deathbringer From The Sky, az Into Battle, az Iron, és társai. A klipesített In My Sword I Trust nem rossz, de ilyen olcsó, serhimnuszokat megszégyenítő vásári nótát maximum a Korpiklaani diszkográfiában tudnék elképzelni (hörgés nélkül). Öt évvel ezelőtt a Blood Is The Price Of Glory letépte a fejedet! Bandukolós közptempók, semmitmondó refrének... túl sokat kapunk belőlük. A korong egyik újítása a női ének megjelenése. Emminek, és a vendégénekeseknek gyönyörű a hangja, de amennyire a Celestial Bondnak semmi köze nincs a metalhoz, annyira nem képes önmagában megállnia a helyét egyik folk ballada sem a háromból. Loreena McKennitt, és társai ezt a műfajt sokkal magasabb szinten művelik, akinek ilyesmi zenére van szüksége, náluk sokkal különlegesebb csemegéke találhatnak.
Az egyetlen klasszikusabb felfogású tétel a Retribution Shall Be Mine, ahol a vad riffeket és a duplázót hallva végre felcsillanhat minden Ensfierum-fan szeme: pár percig azt kapja a rajongó, amiért nekiesett ennek az albumnak! Ugyanakkor hozzá kell tenni azt, hogy a korábbi munkákhoz képest még ez a nóta sem különösebben kiemelkedő. Az egyetlen igazán király szám a Pohjola, ilyenekből kellett volna felépíteni az egész lemezt. Pedig aztán ez sem egy speed/death szörnyeteg, egész egyszerűen csak sikerült a bandukolós témákat végre olyan refrénnel és dallamokkal megtölteni, hogy az ember azonnal együtt akar énekelni a csapattal. Na végre! A papírforma szerint a záró epika még dobhatna egy nagyot a végeredményen, de nem teszi. A Passion Power Proof egy „progresszív folk death metal” valami, amely gyakorlatilag semmi másból nem áll, mint különböző témák agyatlan egymásra hányásából, majd valamikor a nóta 3/4-énél hirtelen egy német nyelvű baromfiólban találjuk magunkat... és nekem itt elegem is lesz ebből az egészből. Arcomat a kezembe temetve beteszem inkább a ’Victory Songs’-ot nyolcvanharmadjára is.
Értem én, vannak lemezek, amelyek elmélyülést, többszöri nekifutást igényelnek. Vannak, amelyeknél nem egy-egy nóta direktsége a mérvadó, hanem sokkal inkább az album hangulata... de az ’Unsong Heroes’-ra ezen jellemzők közül egyik sem igaz. Az Ensiferum kiadott négy csaknem hibátlan lemezt, és mivel a srácok megijedtek attól, hogy ezúttal csak ismételni tudják önmagukat, megpróbálkoztak valami újjal. A végeredmény egy eltévelyedett, kétségbeesett album, melyet el lehet hallgatni, de megközelíteni nem tudja elődeit. Egy-egy dal, valamint a záró tétel néhány részlete persze tartalmaz igen erős pillanatokat, de erre a korongra csak nagyon nagy jóindulattal lehet azt mondani, hogy jó. Az pedig csak külön fáj, hogy mennyi időt és hallgatást fektettem abba, hogy próbáljam megszeretni.
Legutóbbi hozzászólások