Neal Morse: Momentum
írta karpatisz | 2012.09.20.
Megjelenés: 2012
Kiadó: Radiant Records
Weblap: http://www.nealmorse.com
Stílus: Progresszív Rock
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Nem telik el úgy év, hogy a progresszív rock egyik legkiemelkedőbb zeneszerzője ne jelentkezne új kiadvánnyal. Ha a 2012-es évről beszélünk, akkor ez Neal Morse életében egész biztosan emlékezetes év lesz. A sor a márciusban debütáló Flying Colors-szal kezdődött, majd két állandó zenésztársa - Mike Portnoy és Randy George - társaságában elindult a Momentum project a Radiant stúdióban, melynek első kézzel fogható eredménye a ’Cover 2 Cover’ című feldolgozás lemez. Később Neal úgy döntött, hogy meghallgatásokat tart, aminek célja egy állandó zenekara létrehozása volt, hiszen eddig az amerikai földrészen és Európában is volt egy-egy kiváló zenészeket tömörítő bandája. A keresés folyamatáról három kisfilm tanúskodik:
A Randy George, Mike Portnoy és Neal alkotta „progtrió” munkájának okára a feldolgozás lemez kapcsán derült fény, hiszen már az ott megjelent dalok egy része a ’Momentum’ elnevezésű munkafolyamat eredményeként jött létre. Elérkeztünk a júliushoz, amikor már új csapatával Neal néhány fesztiválon játszott, majd közzétették a hírt, amely szerint az új stúdió album ’Momentum’ címmel szeptember közepén lát majd napvilágot. Az augusztus 7-én kezdődő előrendelés 100 szerencsés kiválasztottja dedikált példányt kapott a korongból, melyet ezúttal már Randy George, Mike Portnoy és Neal Morse is ellátott kézjegyével.
A megjelenés napján az albumot hallgatva le voltam nyűgözve. Mindent megtaláltam rajta, amit Neal lemezein szeretek. A 6 szerzemény közül a promóciós klipek miatt hármat már ismertem, de az album így is tartogatott meglepetést. A Momentum című dal egy igazi címadó nótához méltó kezdet. Paul Gilbert szólója beleillik a környezetbe, sőt egyéni stílusával úgy érzem, emel a dal értékén.
A Thoughts ötödik része számomra olyan volt, mint egy időutazás. 12 évet mentünk vissza az időben és egy Spock’s Beard koncerten találtam magam. A téma már a Spock’s Beard lemezein is ott volt. Az ízek azonban - ha szabad így fogalmaznom - kicsit mások, mivel a dobok mögött Mike Portnoy és basszusgitáron Randy George játszik. A téma erős indítása után a refrén dallama teljesen magával ragadott. Ennél a számnál éreztem azt, hogy Neal, az agy és MP, a „ritmusok atyja” mennyire jól kiegészítik egymást. Eric Gilette hangja is jól illett a dalhoz.
A következő dal a Smoke And Mirrors, a kedvencem. A klasszikus gitáros bevezető és a csodálatos dallam örömmel tölt el. Neal ennek az érzésekkel teli, melankolikus zenének az igazi mestere. A 2007-ben megjelent ’Sola Scriptura’-n a Heaven In My Heart, a ’Lifline’-on a Children Of The Chosen és a Fly High, a mostani lemezen pedig a Smoke And Mirrors igazi mesterművek. Rövid, tömör és mégis benne van minden, ami Neal Morse.
A Weathering Sky volt az első olyan dal, ahol a bevezető rész kissé sok volt számomra. A refrén kimondottan tetszetős, nagyon jónak találom a témát.
A Freak című dalban meglepetést okozott, hogy először csak vonószenekar kíséri az éneket, majd bővül és oda fejlődik, hogy a rock zenekar is be tud szállni. Neal igazi mestere a vonós betétek használatának; ez a dal csodálatos gyöngyszem a lemezen.
A záró tétel, a World Without End egy nagyszabású alkotás, hiszen 33 és fél perc hosszú. Bátran kimondhatjuk, hogy ez a mű igazi Neal Morse névjegy; minden megvalósul benne Morse egyéni stílusából. Az első 6 perc az instrumentális bevezető, mely engem a Transatlantic The Whirlwind című számára emlékeztet. Az első énekes részben, a Never Pass Away-ben csodálatos szimfonikus zenekari betét van, igazi dús harmonizálással és vokális betétekkel. A Losing Your Soul énekes és hangszeres témája szerintem nem illett ide, de ettől függetlenül rengeteg jó ötlet van a zenében. Egy újabb instrumentális rész után elérkezünk a The Mystery című szekcióhoz. A dallamos rész kicsit popos témáját jól kiegészíti a fúvós hangszerek betétje. A billentyűs átkötő rész után érkezünk el a teljes mű szomorkás, lassú részéhez. A Some Kind of Yesterday szerintem egy érzelmi megnyugvás, felkészülés az utolsó Never Pass Away téma visszatérésére. Az alapvetően könnyedebb hangulatú rész után visszajön a húzós prog téma, majd Randy basszusgitár-kiállása. A záró tétel teljes szimfonikus betétes része meghozza a megnyugvást, a „megváltást”.
Legutóbbi hozzászólások