Vicious Rumors: Warball

írta garael | 2006.10.18.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Macot

Weblap: www.viciousrumors.com

Stílus: power metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Az amerikai és európai power metal úgy aránylik egymáshoz, mint a hí­res Neuschwanstein - i kastély neorokoko pompája a frank tí­pusú vár vastag, dí­sztelen, ám kiépí­tésében abszolúte célravezető racionalitásához. Ami az előbbiben bombasztikus zengelde, tempó, kétlábdob, dörgedelem, operás sikí­tás az az utóbbiban masszí­v, ikergitáros riffhegy, odatett, súlyos dobolás, szikár hangzás és reszelős hangakrobatika. Érdekes lenne megvizsgálni, hogyan fejlődhetett ennyire eltérő irányba a közös névvel illetett két stí­lus: talán az európai és amerikai zenei gyökerek mássága lehet az, ami meghatározta a fejlődés "nyugati és keleti mikéntjét" ( ja, bocs, ez még a tudományos szocializmus terminológiájából maradt). Mí­g az amerikai bandák zenéjére a blues, country, és az angolszász NWOBHM szikárabb bandái hatottak, addig az európaiak a barokk, reneszánsz, és klasszicista komoly - és folkzenéből ( hála neked, Blackmore mester), valamint a Helloween speedeléséből alakí­tották ki muzikális tulajdonságaikat. A mainstream - már amennyiben beszélhetünk erről a metal szí­nterén - europower mellett tengerentúli társa amolyan mostohafivérként próbál legalább underground szinten kultikussá válni, olyan gránitkockákkal kikövezve a siker útját, mint az Armored Saint, Jag Panzer és gonosz pletykák szerint a Vicious Rumors. Az 1980-ban alakult csapat már az elsőre is nagyot dobott, ám a "Digital Dictator", Vicious Rumors", "Welcome to the Ball" szentháromság minden USpower bandák királyává kente fel a Carl Albert énekes, és Geoff Thorpe gitáros fémjelezte trónkövetelőt. A napkirályi korszaknak azonban az énekes halála, és a betörő grunge vetett véget, több más együtteshez hasonlóan a VR is kétségbeesetten kezdte keresni a korábbi sikerekhez vezető utat, olyan mellékösvényekre tévedve, mint a csúfos bukást jelentő Something Burning és CyberChrist albumok. Jómagam az ezeket követő Sadistic Symphonyval ismertem meg a bandát, hogy rákattanva a zenéből áradó erőre, begyűjtsem a korábbi lemezeket. is. A "szadizós lemez" már jelezte, hogy a kaliforniai együttes kezd magához térni, ám az igazi feltámadást olyan próféták okozták, mint az egyik legkultikusabb metal torok, James Rivera és a klasszikus ritmusszekció dob és basszus mágusai. Már a kezdő szám felütése is jelzi, hogy nem tréfálnak a fiúk: olyan sikí­tással tör ki a szonikus erő a hangszóróból, mintha egy MÍG-29-es "Fulcrum" dupla hajtóművei szolgáltatnák a kraftot. A száguldó riffhalmaz vadászgépként elhúzva vonja maga után a többi számot: mintha a Judas Priest Painkillere kapna egy turbófröccsöt, némi amerikai üzemanyaggal útjára küldve, mely a középtempókban fogant számokból is olyan acsarkodással teli erőt fakaszt, ami különösebb magyarázat nélkül is megérteti a hallgatóval a Jedik hatalmát. A meglehetősen komoly iramot néha remek érzékkel szakí­tják meg - jó dramaturg módjára ezzel is növelve a feszültséget -, a Warball kissé pszichedelikus, lebegős nyugalma és a Windows Of Memory power lí­raija olyan jól irányzott gyomorütésekké avanzsálják a gyorsabb számokat, melyek során csak a találat után pár másodperccel kezdünk el levegőért kapkodni, rádöbbenve a csigába kényszerí­tő erőre. Az öreg, rutinos rókák zenéjéből árad az együttes játék öröme, a fiatalos, lendületes tempók a korai lemezek agresszí­v frissességét idézik.

Pontszám: 8