Oázis a nagyvárosban: Joe Bonamassa - Opera, Bécs, 2012.07.03. (olvasói beszámoló)

Közel már két hónapja, hogy ott voltam-voltunk, sokszor eszembe jut, séta közben, vagy amikor kerékpáron falom a kilométereket. Egyre csak azt kérdezem magamtól, mi ez a nem múló érzés?

A Bécsi Jazz Fesztiválon belül, egy rövid európai akusztikus program lett meghirdetve Mr. Bonamassa turnéjának keretében. A dolog pikantériája, hogy az egész esemény rögzítve lett egy közelgő DVD megjelentetése alkalmából. Nyár elején egymástól függetlenül Párommal nagy ovációval fedeztük fel a hírt, de Ő (újra) megelőzött, és már lázas szervezésbe kezdett. Nem beszélve magáról a városról, amely engem folyton lenyűgöz ésszerűségével.

Magának a helyszínnek nagyon örültem, úgy gondoltam méltó helyen kerül megrendezésre az este, gyarapítva a Bonamassa diszkográfiát, ami Hősünk pimasz korát elnézve, bizony tisztes darabszámmal bír.

Személy szerint, én Joe Henry-től ismerkedtem meg termékeny Alkotónkkal, ezért is vonakodtam, hogy hiányos ismeretek birtokában írjak egy „életutat” átölelő előadásról. Egy kézzel fogható sajtótermék friss blues lemezeket értékelő oldalain lettem figyelmes a Vele kapcsolatos írásra, (persze tetszett a hangzatos név is) nosza vágjunk bele – gondoltam. Nos ekkor kezdődött…….és azóta is tart. Bevallom, elfogult vagyok Vele kapcsolatban (is). Szóval miért is olyan felkapott?

Gondolom számos előadó él még a planétán, aki a műfajban ügyesebb, tehetségesebb… de tetszik, nem tetszik, Ő az a személy, aki 12 éves pályafutása alatt, kitartó, szívós munkával elérte, hogy neve a szakmában minőségi garanciát jelentsen. Ő az a pufipofa csodagyerek, aki folyamatosan tisztelegve a régi, (ill. jelentős reflektorfényben nem részesülő) előadók előtt, tudatosan építette karrierjét, és a mögötte álló menedzsment is hitt benne. Majd a folyamatos robotolás során, Ő és Kevin Shirley útjai keresztezték egymást, amely kapcsolatnak mi rajongók, fogyasztók évről-évre, nem kis örömünkre „isszuk a levét”.

Este 19:30-ra volt meghirdetve az előadás, és az Opera felé közeledve, azért már egyre több rajongó létszáma jelezte, hogy jó helyen járunk. A korosztályt és nemek arányát tekintve eléggé vegyes volt a kép, csupán egy valamiben volt hasonlóság: mindenki rajongó! A megkésett kapunyitást követően, igyekeztünk fejet hajtani az épület előtt is, bejárva annak minden szintjét, felfedezve a szépséget. A jegy-, ill. helyválasztásnál bizony domináltak azok a piszkos anyagiak, így kerültünk a színpad bal felének legfelső karéjába. Igyekeztem nyugtatni Páromat, hogy ilyen látványban még úgysem volt részünk, és később majd úgy is kárpótol a DVD.

A színpadon egy fekete ponyvasor, félkörben le-, ill. összerakott elemei, és a padlón elhelyezett szőnyegek alkották a „nappalit”. Igen, mindvégig az volt a benyomásom, hogy egy kellemes környezetben, egy kellemes hangulatban múlatjuk (vagy megállítjuk) az időt. A „szoba” közepén egy mikrofon, mögötte egy kényelmes szék, körülötte kb. 12-13 gitár, jobbra-balra egy-egy sarok a kiegészítő hangszereknek, hátul balra billentyűs, jobbra pedig… nos az valóban valóban egy ütős sarok volt. A keverőpult környékén egy „ismerős” alak termetére lettem figyelmes, akinek robosztus testtartására utaló becenév valóban találó, bizony, hogy „Ősember”. Szóval jelen van, és személyesen felügyeli a bevetést, akkor gond egy szál se.

Kezdtünk aggódni, hogy bizony eléggé foghíjas a nézőtér, de az utolsó 5-10 perc bizony hozta a kötelezőt. Teltház! A háttérzene erőssége emelkedett, egyszer csak arra lettünk figyelmesebbek, hogy a Highway To Hell szól, de nem a megszokott hangnemben, de még mielőtt hosszas rejtvényfejtésbe kezdenénk, kialudtak a fények, a színpad mögött egy erős lámpa mutatta az utat egy határozott léptekkel megjelenő illetőnek.

A színpadon: Joe Bonamassa. A közönség remek volt, hatalmas ováció fogadta, amelynek mértéke ezen az estén nem hagyott alább egyszer sem, amikor szóhoz jutott a tisztelt nagyérdemű. Bonamassa szokás szerint nem sokat vacakolt, köszönt, köszöntött, mosolygott, majd kezébe vette egyik gitárját a sok közül, és tette azt, amihez a legjobban ért. Egy „jó estét”-tel továbblépett a program pontosan megtervezett menetében, miközben a folytatásban a színpad bal oldalán, bendzsójával Gerry O'Connor szelíd és szolíd eleganciával kísérte.

Majd szép lassan bekúszott a Dust Bowl, amelyben Mats Wester is színpadra áll, és vonós hangszerén, fenyegető, vészjósló nyújtások közepette, kétséget nem hagyva senkinek a „homokvihar” közeledtéről, leírva annak minden sorscsapását. És persze Lenny Castro, nos, Őt látni kell, a többiek is szakterületük, hangszerük kiváló képviselői, de Lenny az a személyiség, akit ha bezársz egy szobába, nos biztos vagyok, hogy rövid időn belül bármiből képes ritmust kicsalogatni, ráadásul egy nagyon életvidám figura.

Az Around The Bendre Arlan Oscar billentyűs is belépett, hogy teljes létszámban jelen legyenek. Gyönyörűen szólt minden hangszer, andalító érzés hallgatni ezt az imát, a (ki)útkeresés egyik darabja, egy szelet, egy pillanat, csak úgy belülről, lehet, hogy senki se hallja, hogy mi is zajlik ott legbelül a keresztútnál… vagy mégis?

Majd igazi férfimunka következik, a tűző napot itt a reflektorok helyettesítik, izmok feszülnek, helyükre kerülnek szépen párhuzamosan azok a sínpárok, pályát adva a tájat, elmét, eszmét átszelő vasparipának, begördült az a Lassú Vonat. Bár a mai este finomra hangszerelt, mégis érezzük azokat a mázsás súlyú „lépteket”, nem marad el az ütemes taps a közönség részéről… velük együtt menetelünk… köszönjük.

Az Athens To Athens alatt azért csak megindultak a lábaim, és bizony megfeledkeztem magamról, de Párom most is helyén volt, és visszaterelt az Operába a képzeletbeli hajópadlóról. Mindenki megcsillogtatta hangszerét és tudását, üdítő percek voltak, újból csak köszönet értük. A From The Valley bevezetője annak a keserű, könyörgő hangon feltett, ismételt kérdésnek, amely hangok miatt a mai napig tart „kapcsolatunk”. Szóval ki is ölte meg valójában John Henry-t? Arlan Oscar egy láncköteg ütemes felemelésével, majd tenyérbe ejtésével folyamatosan sulykolja a bűn tömegét, amely alól nincs feloldozás, a cselekvést nem lehet meg nem történté tenni.

Az új, a legfrissebb lemez nyitódala következett: Dislocated Boy. Tisztelgés a szakma, a műfaj egyik nagyja, a Mississippi deltájának gyermeke felé, amely szerzemény refrénjét bizony ütemes tapssal támasztotta alá a közönség, majd Lenny is kitett magáért, ott hátul. Fergeteges siker, alig egy hónapja látott napvilágot, megettük rendesen, felállva tapsoltunk fenn és lenn egyaránt. A Driving Towards The Daylight kezdő hangjai után is elmaradhatatlan maradt a taps, annak kifejezésére, hogy bizony újra egy klasszikussal bővült a Bonamassa repertoár. Rendkívül kifejező Bonamassa hangja, olyan érzékletesen adja vissza a torokszorító, ki nem mondott dolgokról született gondolatokat, dalba öntve. Gyönyörű. Ováció, szűnni nem akaró taps újfent. A Highwater Everywhere továbbra is fenntartja a kapcsolatot a nézőtérrel, az ütemes tapssal mi is a zenekar tagjaivá válhatunk. Oly egyszerű, tiszta és őszinte gyermeki mozdulatok, mennyire tud örülni ezeknek odahaza másfél éves gyermekünk, de a mi örömünk mértéke semmivel sem alábbvaló.

Tom Waits Jockey Full Of Bourbon honky tonk (nekem) billentyűire elhagytuk egy kicsit a nappalit, de csak annyira, hogy töltsünk egyet a pohárba, valami erőset, majd visszaültünk, és úgy kényelmesen elheverve keseregtünk pár sort. Azon vettük észre magunkat, hogy újra Richmondban vagyunk, persze, hogy visszavágytunk, emlékek kötnek ide, nem voltak nagy történelmi események, csupán életképek, pillanatok, de jó újra visszatérni, hogy tudjunk útra kelni, újra.

Kövezzenek meg érte, de még egyszer sem ittam magam le úgy isten igazából, nem dohányoztam, nem fogyasztottam tudatmódosító szereket, serkentőszereket, de valahogy meg tudom érteni, át tudom érezni, amikor valaki rágyújt, és diadalittasan beszívja az első slukkot, ledönti az első kört, szippant egy mélyet a saját kézzel sodortból és felenged. Nos, nekem valami hasonlót jelent ennek az embernek az emocionálisan átitatott történetmesélése, mert Bonamassánál nem csak hangszeres tudásról beszélhetünk, hanem ezeknek az érzéseknek a hang által történő megjelenítéséről, dallammal kísérve, a blues sajátos életérzését tükrözve. Jeff Healey és Gary Moore (R.I.P) sajnos már csupán odafent játszik, úgyhogy nagyon örülök, hogy akad valaki a fiatalabb generációból, aki leporolja a régi előadók lemezfelvételeit, bátran mer hozzájuk nyúlni, és persze saját önmaga is alkot, kialakítva egyéni jellegét.

A Woke Up Dreaming szerzeményben megcsillogtatja tudását, pörögnek azok a fürge ujjak, nagy virtuozitással fogja, képzi a hangokat, hogy a sebességmámorban szenvedők se szenvedjenek hiányt. Megköszöni, és elhagyja a színpadot. A visszatáncoltatás persze, hogy eredményes, visszaül és belekezd a Sloe Ginbe, egyedül, a gitárjával, és a csenddel. Elmélázom, keresem a szavakat… Valahogy nem jönnek. Továbbra is minden tisztelet a közönségé, nincs bekiabálás, türelemmel kivár mindenki minden hangot, majd tapsol, de akkor fel-, ill. elengedve magát. Jólesik. Reméljük Nekik is.

Majd egy Sirály szárnyaira ülünk, olyan helyekre és olyan magasra, ahol sosem jártunk. Kacérkodunk a gondolattal, hogy helyet cserélünk, és isteni nézőpontból tekintünk le erre a nagy játéktérre, de ezzel a figyelemfelkeltéssel, ez a fel-, ill. kiemelkedéssel csupán csak védtelen célponttá váltunk, egy magasabb rendű faj játékszerévé. Nincs kérdés, hogy honnan és hová, csupán a puszta létezés, nincs jobb vagy rosszabb… élet van. De mi éljük, átéljük. Nincsenek szavak, egyszerűen megható pillanatok, még így utólag is. Mindenki talpon, Ők is, mi is. Vajon az egymásnak összecsapódó tenyerek hangja betölti szerepét? Így együtt biztosan, nagyon reméljük, hogy kifejezi, átadja, amit szeretnénk mondani… csak valahogy nem jönnek a mondatok.

Köszönjük. Köszönöm Almuci.

Az impozáns épület belsejében még egy-egy utolsó fotó a közönség részéről. Kevin Shirley elégedetten fogadja a lépcsősoron az elismerő tekinteteket, gratulációkat. Hiába, a Kölyök hozta a kötelezőt – és még rátett egy lapáttal. Lassan elhagyjuk az épületet, odakinn szakad az eső. Szóval odafönn is hallották…

Reméljük még idén kézzelfoghatóvá válik ez az este, becses darabja lesz a gyűjteménynek. Bízom benne, hogy minden rajongó tud belőle meríteni, bárhol legyen is otthon e világon. Lassan már zavarba jövök egy születés-, névnap vagy bármilyen családi esemény kapcsán, hogy Párom milyen meglepetéssel áll elő, milyen zenei esemény kerül célpontba. Kérdeztem is Tőle, nos mi lesz a következő? De még mielőtt elárulnám a választ, idézem egy kollégáját, aki érdeklődve tért be hozzá a folyosóról, a kiszűrődő déli hangok „teremtői” után érdeklődve. Feleségem tapasztalatból nem is kísérletezett a verbális megoldással, inkább az olvasást javasolta. Az új rajongó ránézett a monitorra, és fennhangon csak azt kérdezte: „Mi ez a k…a sok ipszilon?”

Úgy legyen.

Setlist:

Palm Trees Helicopters And Gasoline / Dust Bowl / Around The Bend / Slow Train / Athens To Athens / From The Valley / The Ballad Of John Henry / Dislocated Boy / Driving Towards The Daylight / Highwater Everywhere / Jockey Full Of Bourbon / Richmond / Stones In My Passway / Ballpeen Hammer / Black Lung Heartache / Mountin Time / Woke Up Dreaming /// Sloe Gin / Seagull

Szöveg: Varga Róbert

Képek: Jazz Fest Wien Team. További képek itt.