Sí­khülye nehézbúvár (progresszí­v rock szatí­ra két felvonásban): Ian Anderson - Kongresszusi Központ, 2012.08.26.

Négy évtizedet kellett várakozni, hogy a Jethro Tull agytrösztje megossza velünk ifjú zsenije, Gerald Bostock történetének folytatását, ezzel két felvonásosra duzzadt az erősen szarkasztikus, társadalomkritikus művet. Üzenetében nem lett más az új rész a klasszikustól, bár zeneileg eltért a frissen komponált mű az 1972-ben megjelent, ma már korszakalkotónak kikiáltott darabtól. Hogy jó-e egy nagysikerű darabnak folytatást írni, nos, erre a művészet már sokszor rácáfolt más ágakban is. Szerintem adjunk az új darabnak egy kis kifutási időt, és aztán elemezhetjük a felnőtt Gerald történetének értékeit.

Nagy merészség manapság koncepcionális ötletekkel előállni még a rock műfajon belül is, pláne egy olyan darabbal, amihez elég barázdáltnak is kell lenni, hogy befogadja a hallgató. Ian Andersont nem véletlenül sorolják a legintelligensebb rockerek közé, ő ugyanis feltételezi a hallgatóságáról, hogy nem Síkhülye. (’Thick as a Brick’)

A Fél Lábon Történő Fuvolázás Legnagyobb Élő Mestere nem elégedett meg egy szimpla rock koncerttel, hanem színpadra állította a Gerald életét bemutató zeneművét, minden egyes mozzanatot gondosan kidolgozva. A deszkákon álló hat muzsikus valamennyi mozdulata része volt a koreográfiának, egy megrendezett színházi előadást láthattunk, ahol természetesen a hangfalakból a fülünkbe tolakodó harmóniák játszották a főszerepet. Azért a történetre is erősen figyelni kellett, mely ugyan abszurd, de ráismerhettünk korunk nem igazán olajozottan működő, elembertelenedett társadalmára Gerald szemüvegén keresztül, néha nagyon jókat kacagva a mozivásznon megelevenedő jeleneteken. Egyébkén is sok minden kevergett a multimédiás vetítéseken. Gerald bolyongásai közben találkozhattunk Van Gogh, Blake vagy Bosch művészetével, megemlékezett olyan kollégákról, mint Frank Zappa vagy Joey Ramone (hogy miért pont ők?), de Telly Savalas is bevillant két pislogás erejéig. Lehet, hogy Anderson frontálisan nem vállalta be saját gondolatait, ezért találta ki ezt az ifjú zsenit.

Az este első felében elhangzó klasszikus ’Thick As A Brick’ album persze, hogy a mai kor hangján csendült fel. A rossz dobhangzást leszámítva tisztán szóltak a hangszerek, arányosan elosztva, sterilen, talán egy kicsit élettelenül. Jó, tudom, nem a negyven évvel ezelőtti változatot kell várni, de akkor is… Nekem például szembetűnő volt Martin Barre gitáros hiánya. Tényleg, nem is igazán értem, Anderson miért nem vonta be régi hűséges csapattársát ebbe a vállalkozásba. A helyén játszó Florian Opahle jól pengetett, rockosabban, talán metalosan is, nem is volt vele bajom, csak apró hiányérzetem akadt.

Egy másik énekes alkalmazása viszont méltányolandó cselekedet volt a korosodó progresszív rock művésztől. Egyrészt sikerült jelenetekre bontani a történéseket, másrészt a szereposztás egyértelműnek hatott. Gerald hús-vér emberként megjelent a szemünk előtt. Ugyanakkor be kell vallani, hogy ugyan Mr. Anderson fuvolatudása mit sem kopott az évek során, simán hozza a maximumot még fél lábon is, énekhangja sajnos már nem a régi. (Ez sajnos szembetűnő volt nekem a Jethro Tull 2008-as budapesti fellépésén is.) Ezen az esten is időnként bántóan hamisan hangzott, különösen az első felvonásban, viszont Ryan O’Donnell kihúzta a kátyúból a Mestert: a fiatal Ian Andersonra emlékeztető orgánummal bíró dalos legény, hallatlan könnyedséggel hozta a jól ismert énekdallamokat.

Bigfoot

Másodjára láttam Ian mestert élőben életem során, s anno a Gastroblues fesztiválon is kaptunk némi csipetet a ’TAAB’ lemez dallamaiból, amint megláttam Anderson nevét a budapesti koncert kapcsán, azonnal azt gondoltam, hogy nekem ott kell lennem azon az estén, amikor korunk egyik utolsó, szoros értelemben vett bárdja újra hazánkban lép színpadra. Számomra az este igazi csemegéje a második lemez repertoárja volt. Nem mintha bármivel is a zseniális első rész fölé szeretném emelni. Távolról sem. A lényeg éppen ott van, hogy a két lemez nagyban eltér egymástól, és mégis oly hasonló.

Az idén megjelent ’TAAB 2’ valahol egy modernebb értelmezése az első epizódnak, és ez élőben egyértelműen átjött. A kollégám által említett rockosabb gitársound itt éppen hogy előnyére vált a produkciónak, és sokkal inkább integrálódni tudott az új lemez atmoszférájába. Tény és való, hogy kevesebb progressziót hallottunk ebben a részben, de így több hely maradt a kissé egyértelműbb, de erőteljesebb dallamoknak. Ebből is látszik, hogy mindkét lemez mestermű a maga nemében.

Ha az előadást tekintjük, érthető módon a ’TAAB 2’ sikerült jobban. Ennek egy oka van, mégpedig az, hogy ezt Ian Anderson írta 2012-ben, a 2012-es Ian Andersonnak. Hogy elhagyjam a zavaros fogalmazást: Hősünk már nem énekel úgy, ahogy 1972-ben, és idén egy olyan lemezt készített, amilyet most fel tudott énekelni. Ebből következőleg élőben is jobban tudta előadni az új szerzeményeket. Ez már csak abból is kitűnt, hogy Ryan barátunknak jóval kevesebb szerep jutott a második felvonásban, és többet „roadolt” Andersonnak, mint énekelt.

A közönség tagjain végignézve azért azt vettem észre, hogy a nagy többség az első lemez miatt tette tiszteletét a Kongresszusi Központban, így a szünet után már csökkent egyesek lelkesedése. Ellenben azt kell mondanom, hogy a (még) viszonylag ismeretlen második felvonás fogadtatása meglepően jó volt. Érezhető volt, hogy az együttes valamivel jobban „együtt van”, együtt él a zenével. Láthatóan a zenészek számára is inkább jelentett kihívást egy 2012-es anyag színpadra vitele, mint annak az első résznek a megelevenítése, amit már nagyjából bármilyen hangszeren képesek előadni, legyen szó templomi orgonáról, tangóharmonikáról vagy akár triangulumról… szerintem Ian bá még hónaljpukizva is simán elnyomná a teljes lemezt.

Persze nem volt hiány humorból sem. A vásznon újra és újra feltűnt az első felvonásból ismert nehézbúvár, aki a két rész alatt kvázi fél Angliát végigtrappolta hatalmas békatalpaival, de a leginkább mosolyra fakasztó esemény a zenekar bemutatás volt az este végén, amikor egyszerre láthattuk a tagokat a pódiumon és a kivetítőn, méghozzá elég kényszeredett pózban. Amikor Ian magát mutatta be, a vászonról sugárzott és valóságos énje fejet hajtott egymás felé. Nagyon ügyesen használták ki a modern technika adta lehetőségeket.

A hangszerelés és az előadás tehát egységesebben hatott a második felvonásban, és a dallamvilág is integránsabb volt ebben a modernebb zenei közegben. Azonban véleményem szerint a második lemez maximum méltó folytatás maradhat. A ’TAAB’ egy időtálló klasszikus, ami örökre a könnyűzene panteonjában marad. Egy rendkívüli előadásban volt részünk, ami egyszerre volt látványos, zeneileg tökéletes és elgondolkoztató. Szerintem az idő azt fogja bizonyítani, hogy a két lemez valójában összetartozik, és együtt értelmezhető igazán… még akkor is, ha 40 év telt el közöttük.

Adamwarlock

Összegzés

Roger Waters mellett Ian Anderson is nagyszerűen ötvözi a különböző művészeti ágakat, fókuszpontban természetesen a rockzenével. Watershez hasonlóan az ő produkciója sem habkönnyű, nyári élmény, üzenetén erősen ajánlatos hosszabban rágódni, ha le kívánjuk vonni a konzekvenciát. Ő sem elégszik meg egy egyszerű koncerttel, habár a Jethro Tull mindig teátrális külsőségekkel lépett fel. Ez a kísérlet viszont egy újabb átjárási pont a műfajok között. Hogy mekkora közönség követi Andersont ezen az úton a közönség soraiból, később meglátjuk, de hogy ezen az estén fantasztikus zenei élményt kaptunk tökéletes színházi körítéssel, ahhoz nem férhet kétség.

Fotók: pearl69 (még több kép ITT)

Köszönet a Livesoundnak!