Zajongás a Mátrában: Fekete Zaj Fesztivál - Mátrafüred-Sástó, 2012.08.17-19.

A Fekete Zaj Fesztivál idestova négy éve kerül megrendezésre a Mátrában, a Sástói Kempingben, körülbelül 500 m-es tengerszint feletti magasságban, közel az Ország Tetejéhez. Tipikusan nem a nagyon népszerű, nagyon ismert zenekarok találkozója ez, olyannyira nem, hogy jogosan nevezhetnénk hazánk “leg-undergroundabb” fesztiváljának. Magam sem értem hogyan lehetséges, hogy idén jutottam el először ide, - hiszen két éve még olyan zenekarok is felléptek itt, mint a Faith And The Muse, a Woven Hand, vagy a New Model Army frontembere, Justin Sullivan. Akiknek mondanak ezek a nevek valamit, az sejtheti, hogy milyen jellegű a fesztivál felhozatala.

Leginkább a rockzene különböző határterületeiről érkező formációk képviseltetik itt magukat: alternatív, goth, dark, industrial, post-punk, post-metal, emellett persze stoner, pszichedelikus, doom. Az előző évek felhozatalát tanulmányozva úgy tűnik ezúttal a metal szorult háttérbe és a különböző elektronikus, industrial formációk az előtérbe. A Fesztivál két húzóneve ezúttal a mexikói aggrotech formáció, a Hocico, és az izlandi post-(black) metal zenekar, a Sólstafir voltak. Persze itt volt az elmaradhatatlan VHK-is, amely sokak örömére a rendezvénysorozat születése óta gyakori vendége a ‘Zaj-nak.

Nagy várakozással tekintettem tehát a feszt elé. Megérkezésemkor olyan érzések fogadtak, mintha valóban kiszakadtam volna egy kicsit a civilizációból, és néhány napra egy olyan különleges közegbe kerültem volna, aminek kevés köze van a megszokott életvitelhez. Ez a helyszín sokkal inkább “elszigetelt”, mint a Sziget, amely már jó néhány éve nem kelti fel az érdeklődésemet, ahogy az egyéb nagyobb fesztiválok sem képesek azt az érzést nyújtani, amit a Fekete Zaj. Ilyesmi lehetett talán, amikor a Sziget vagy a Volt fesztivál indult: underground, családias, a fele közönséget ismered innen-onnan, pesti kocsmákból, szubkulturális szórakozó-egységekből. A helyi kis falvakból minden helyi bácsi és néni a helyszínre özönlik, hogy sült kolbászt, zsíros kenyeret adjon el, vagy sört csapoljon, és még a helyi büfés is Fekete Zaj pólót visel. Azt hallottam most sokkal többen voltak, mint tavaly, amikor is az alacsony nézőszám miatt a fesztivál jövője is veszélybe került. Lehet, hogy ez annak tudható be, hogy a némileg népszerűbb electro vonal több látogatót vonz (a Hocico koncertre pl. külföldről is jelentős számban jöttek), mindenesetre megérkezésünkkor már nem nagyon találhattam olyan üres területet, ahol a sátramat fel tudtam volna állítani. A fesztivál alapvetően három színpadra oszlott: a “Mainstage”-re, a stílszerű nevű “Painstage”-re, amelyek egymás közelében, a kemping nagyobb nyitott területén helyezkednek el, illetve kissé hátrébb a “Szabad az Á…” színpadra.

Az első nap az electro-industrial jegyében telt: habár ez a stílus engem nem igazán tud lekötni, voltak egyéb műfajú érdekes momentumok, mint például a The Cure Tribute (régebben Pornography). A zenekar lelke, a régebben De Factoban, illetve Garden Of Edenben is közreműködött Kisduda Árpi. A Pornography nagy múltra tekint vissza, már több mint tíz éve léteznek, azonban rengeteg tagcserén is átestek, jelenleg Árpi az egyetlen régi tag, aki a frontember szerepét is játssza. Cure-rajongóknak kötelező! A Yellow Spots mókás-brutális psychobillyje pedig mindig képes mosolyt csalni az arcomra. Elképesztő energiával játszanak, az énekes pedig tökéletes előadó. Említésre méltó volt még Csihar Attila, a Mayhem és a Plasma Pool egykori énekesének egyszemélyes noise-projectje, a Void Ov Voices. Csihar teljes démonfelszerelésben, black metalos festéssel bűvölte egy szál laptopját, koponyákkal, gyertyákkal, Nazgul-csuklyában. Ha nem tévedek, még kénköves pokoli gőzt is eregetett koponya-sminkje mögül. A zene nagyrészt samplerekre épült: aki tudja, milyen hangja van a mesternek, az sejtheti milyen hátborzongató érzésben lehetett része a publikumnak. Persze az egész rendkívül monoton és idegtépő: inkább valamilyen okkult rituálé ez, mint zene, és kétséges, hogy a live performance nélkül is élvezhető lenne. A sokak által legjobban várt fellépő, a Hocico engem inkább egy dühödt Scooterre emlékeztet, persze lehet, hogy nem én vagyok a hivatott ennek a stílusnak a megítélésére. A bennfentesek szerint mindenesetre jó volt, és a maga nemében hatalmas bulit is csapott a két mély növésű mexikói. Az estet záró Xenomorph már érdekesebb számomra, kicsit elszállósabb electro-ambient, kicsit drum and bass és pschy-trance egyvelege, azt hiszem ez az a zene, amit józanul lehetetlenség megérteni.

A második nap vitathatatlan sztárfellépője a VHK volt. Mindig is kedveltem a zenéjüket, de valamilyen furcsaság miatt még sohasem jutottam el élő koncertjükre. Ami azt illeti egyáltalán nem csalódtam, mi több, megértettem, hogy miért övezi bizonyos körökben szinte fanatikus tisztelet a zenekart: a VHK zenéje élőben teljesen más élményt nyújt, mint lemezen hallgatva. Elképesztő az a teljesítmény, amit az idén 61 éves Grandpierre Attila nyújt, talán nem túlzok, ha azt mondom, egy húszast letagadhatna, ha nem többet. Nem tudom, hogyan képes ilyen kondícióban tartani magát – lehet, hogy valamely okkultisztikus sámán-praktika segíti ebben – mindenesetre amit a koncerten művelt, az egészen eksztatikus volt. A VHK koncertek állítólag mindig hosszúak, ez most sem volt másképp, közel három órás volt ugyanis a performance. A zenekar tagjai között tökéletes volt az összhang, rendkívüli a színpadi energia, és a valóban szellemi magasságokba emelő extázis. Talán van ebben a zenében valami “dionüszoszi” erő, amely a zenekar és a közönség interakciójában megteremt valami olyan ős-egységet, ahol felolvadnak az individualitás határai – legalábbis a koncert időtartamára.

Egyéb emlékezetes fellépői is voltak természetesen a napnak, mint például az Autumn Twilight, egykori dark-goth rock csapat tagjaiból alakult Clue nevű formáció. Habár sajnos csak a koncert végére értem oda, láttam, hogy elég nagy közönséget vonzott. Kissé grunge-os, de még mindig elég borult zenét nyomnak, amelyre a későbbiekben érdemes lesz odafigyelni. Érdekes volt még a Wattican Punk Ballet, talán a fesztivál egyik leglátványosabb, legprofibb fellépője. Habár a színpadon japánnak voltak maszkírozva, a két tag valójában örmény, és mindenféle stíluskorlátot meghaladó, igazi ösztön-zenét nyom. A nap remek meglepetése volt a Raw Melody Man: egy kiváló New Model Army tribute. Nekem az egyik legnagyobb kedvencem a brit post-punk veterán zenekar, így nagy várakozással tekintettem a koncert elé. Nem is kellett csalódnom: az énekesnek egészen ideális hangja van ehhez a zenéhez, és a banda hatalmas lelkesedéssel zenélt, volt is sikerük rendesen. Az itt-ott megjelenő bizonytalanságok ellenére remekül szerepeltek, remélem láthatjuk még őket többször is!

Az utánuk következő The Moon viszont nagyon nem volt meggyőző – mondhatni kilógott a fesztivál fellépői közül. Nem a stílus, hanem inkább a kifejezésbeli „gagyiság”, „ökörködés” miatt, amivel megszólaltak: light-os, electrosított love metal (?) pszeudo-dark vagy nem is tudom micsoda… ők voltak talán az egyetlen olyan banda, amelynek koncertjéről sietve távoztam. Estefelé fellépett még a Variola, egy szegedi zenekar, amely több mint húsz éve létezik már, de sosem sikerült nekik valami igazán kiugróval előrukkolni. Mindenesetre az „őrült szobafestős” számot talán néhányan ismerhetik tőlük. Egy jó középszert azért tudnak hozni kicsit a Cultra hajazó, régimódi, nyers rockzenéjükkel. Sokak érdeklődését kiváltotta még a Szabad az Á színpadon fellépő Entrópia Architektúra, egy Industrial-noise-drone project mindenféle abszurd ipari hangszínnel, fém ütősökkel, színpadi „darálással.” Nekem ugyan kicsit monoton volt, amit hallottam, mindenesetre értékelhető a zenekar kiállása, és minőségre való törekvése, némileg filozofikusnak tekinthető megközelítése.

Eközben a nagyszínpadon Mátyás Attila, az F.O. System legendás énekesének koncertje kezdődött, sokakkal együtt én is kíváncsi voltam, mert „szólóban” még nem láttam őt. Matyit sokan utálják, sokan pedig imádják, én viszont valahol középtájon vagyok e tekintetben. Tény, hogy gyakran olyan elánnal harangozza be számait, mintha azok valamilyen ősi zsenialitás megismételhetetlen zenei megtestesülései lennének – holott korántsem azok –, így kicsit viccesnek is hathat ez az „arcoskodás”. Ugyanakkor a koncert egészen jó volt, - mitöbb – talán a fesztiválon az egyik legemlékezetesebb! Ezúttal sikerült Matyinak igazi buli-hangulatot teremtenie, nem volt annyi erőltetett komolykodós, világmegváltás. Hozzá kell tenni, hogy rengeteg feldolgozást nyomott: Cultot, Billy Idolt, Depeche Mode-ot, emellett vagy három F.O. nóta is elhangzott. Azt is megtudhattuk, hogy decemberben lesz F.O. System és VHK közös koncert.

A harmadik volt a „metal nap”, amikor szinte kizárólag metalos arcok lepték el a színpadok előterét. Persze itt sem igazán a mainstream vonal dominált, inkább a műfaj kevésbé népszerű, furcsább, elvontabb megközelítése. Ilyen volt például a Pozwakovski, egy sokunk által szeretett instrumentális post-metal formáció. Hihetetlen energiával játszanak, sötétben, vetítőkkel és reflektorokkal, Neurosis-os hagyományokat ápolva. A bandának már egy komolyabb rajongói magja is kialakult, meg is érdemlik, hiszen koncertjeik valóban figyelemreméltó előadások. A Shapat Terror is nagy közönséget vonzott Kyuss-os, sivatagi, elszállós stonerjével. Ugyan a szöveget egyáltalán nem lehetett érteni – sokáig meg voltam győződve, hogy angolok –, egy egészen kiváló koncertet adtak. A Dereng tovább fokozta a becsavarodott, Tool-os jellegű, néhol elszállós, néhol zúzós hangulatot – érdekes, hogy az ő koncertjükre nagyon kevesen voltak kíváncsiak. Mondjuk a vélemények erősen meg is oszlottak róluk, nem minden IHM rajongót sikerült meggyőzniük. Az Ozone Mama kicsit kilógott a sorból, egyszerű, de klasszikusan nagyszerű rock and roll-jával, ugyanígy az Agregator, ami viszont nekem leginkább egy „blackesített” Ossiannak hatott.  Nem igazán győztek meg.

A fesztivált záró két külföldi fellépő, a Hexvessel és a Sólstafir viszont hozták a várt formát. A Hexvessel legalább nyolc tagot számlált, és igazi hideglelős hangulatot teremtett a színpadon: zenéjük nem is igazán nevezhető metalnak, talán még rocknak sem, inkább azzal a pszichedelikus zenével rokon, aminek legnagyobb mestere vitathatatlanul a Legendary Pink Dots. Sok hasonlóságot véltem felfedezni a két zenekar között, mind a számok struktúrájában, mind az énekes megszólalásában. Nagyon atmoszférikus, szomorú és finom zene, némileg hagyományos finn melankóliával. Megjelentek itt rituális hangszerekre emlékeztető „sámándobok” is, tovább fokozva a hatást. Mindenkinek különleges, „túlvilági” élményben lehetett része, aki látta őket.

A sokak által legjobban várt Sólstafir a Hexvesselt követően lépett színpadra. Az izlandiak a black metal vonalról indultak, azonban zenéjük hamarosan elkanyarodott a post-metal irányába. Már régen felkeltette az érdeklődésemet ez a banda, sajnos elmulasztottam hazai fellépésüket, így most végre remek alkalmam nyílt megtekinteni őket élőben. A nyers, károgó énekhang maradt, azonban a zenének már nincsen sok köze a black metalhoz – hullámzó hangörvények, nyomasztó „gitár-falak”, néhol elcsendesedés, néhol beindulás.

A hangulat az igazi fagyos és reménytelen tundráé, az ember szinte érzi az északi tenger hidegét, és látja a lassan alámerülő viking hajók roncsait. A tagok úgy néznek ki, mintha a vadnyugatról érkeztek volna, miután kicsit körülnéztek a Valhallában is. A mocskos, bőrruhás, mogorva, elhanyagolt cowboy külső némileg a Fields of The Nephilimet is idézhette, és valóban zenei utalások terén is találhattunk párhuzamokat.

Ha egy szóval akarnám jellemezni a bandát, azt írhatnám: szuggesztív. Ugyanakkor talán nem is olyan nehezen befogadható ez a zene – dacára az elvontságnak, és a stílusok kavalkádjának, egyben van ez, és még azt is mondhatnám, vannak potenciális „slágereik”, persze a műfaj sajátosságait szem előtt tartva. A közönség persze nem akarta őket könnyen elengedni, kétszer is vissza lettek tapsolva. Ami azt illeti igazán csodálatos zárása volt ez egy remek fesztiválnak, és azt hiszem mindenki, aki ott volt, csak remélheti, hogy újra megrendezésre kerül a Fekete Zaj a Mátrában. Már kezdem is számolni a napokat a következőig!

Szerző: Edeneye

Sólstafir és Hexvessel képek: Karancz Orsolya. További képek itt: http://champmol.blogspot.hu.

VHK kép: Pesti Est. A kép nem a Fekete Zaj fesztiválon készült.

Köszönet a NegativeArtnak!