A sötét teremtők visszatértek: FEZEN 2.nap - Kreator, Akela, Road, Pokolgép - Székesfehérvár, 2012.08.03.

Ugyan a második napon nem ígérkezett olyan sűrűnek a program, mint csütörtökön, azért bőven volt még miért kilátogatni a MÁV-pályára Fehérváron. A felhozatal eszméletlenül színesre sikeredett, a punkzenén át a heavy metalon és az alternatív zenén keresztül a thrash-ig mindenki képviseltette magát a nagyszínpadon – és persze a sátrakban is. Nem meglepő módon leginkább a szinte soha nem hibázó Kreator esti zúzdáját vártuk, miközben ide-oda futkároztunk, hogy elcsípjünk egy-egy interjúalanyt a rekkenő hőségben. Azért délután, kora este is történt egy-s-más, hiszen a népszerű magyar zenekarok közül a Pokolgép, a Road és az Akela is fellépett pénteken.

Lehet, hogy egy párszor már mondtam, és mondani is fogom, de roppant csalódás volt látni, hogy a megalapítástól számítva több, mint 30 éves Pokolgépet délután fél ötre tették a szervezők, és emiatt (is) mindössze három-négyszáz ember nézte meg őket. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy vannak olyanok, akik az utóbbi évek tagcseréi miatt akkor sem nézték volna meg a bandát, ha fizetnének érte. Szerencsére én azok közé tartozom, akik elégedettek az új felállással is, és már várják a hamarosan megjelenő legújabb Pokolgép lemezt. A nagy meleg sem játszott a Gép kezére, bár lassacskán kezdtek gyülekezni a felhők, amelyek a délután/ este hátralévő részére kellemes időjárást varázsoltak a Feszten.

A Pokolgép setlistjében egy fia meglepetés sem volt, de ettől függetlenül én képes vagyok meghallgatni a Győzd le a gonoszt, az Így szép az életet, a Háború gyermekét vagy az Újra születnék-et egymás után akár ötször is. A megjelentek nagy része azért kiabálta a szövegeket, de mivel simán hallottam a saját kappahangomat, nem gondolnám, hogy a színpadra túl sok minden felhallatszott, még a „Gép, gép, gép” rigmusok is kissé erőtlennek hatottak. Ez persze nem az ott lévők hibája, bár köztük is volt egy-két arc, akiket egy Iron Maiden koncerten biztos leordított volna Bruce Dickinson. Sajnos olyan eszmefuttatásokat kellett végighallgatnom, mint hogy „ha lekapcsolnák egy metalkoncerten a basszusgitárt, akkor észre sem vennéd”, vagy, hogy „a Gábor biztos nyaralni volt, mert nagyon lebarnult”… mindezt a verzék közben.

Tóth Attila megint kitett magáért, az ő tiszta, magas hangján és húsbavágó sikolyaival profin hozta le a bulit, próbálta hergelni a publikumot és bohóckodott a színpadon. Hol Zalánnak mutatott metal-szamárfület, hol pedig Pinyő hátba rúgását imitálta. Marci is próbált bűvészkedni a dobok mögött, de az Éjféli harangba illesztett dobszólója közben kétszer is elejtette a magasra hajított dobverőket. A személyes kedvenc Újra születnék után mentek le a színpadról, és annak ellenére hamar visszajöttek, hogy nagy hangorkán nem támadt a dal után. Így jöhetett a Hol van a szó („Nem a feldolgozás!”) és a kötelező Mindhalálig rock and roll. A Pokolgép még csinált egy jó hangulatú dedikálást az Inmedio sátorban, majd elvegyültek a közönségben. Lehet, hogy ők is befizettek Mille Petrozzáék esti zúzására. A Pokolgép jól játszott, élvezhető bulit toltak, de a kellő hangulat sajnos valahol máshol rejtőzött ezen a délutánon (leginkább a sörsátrak oltalmazó árnyékában)…

Setlist

Intro / Pokoli színjáték / Tökfej / Győzd le a gonoszt / Így szép az élet / Háború gyermeke / Adj új erőt / Bon Scott emlékére / Ítélet helyett / Éjféli harang (+dobszóló) / Minden nap / Az a szép… / A harang értünk szól / Ne köss belém / Tépett madár / Újra születnék /// Hol van a szó / Mindhalálig rock and roll

Szépen átsétáltam a hat órakor kezdődő Roadra, amely a Media Markt Színpadon tornásztatta a népet. Mivel a Pokolgép azért szépen kihasználta a rendelkezésre álló másfél óráját, le is késtem a nyitódalt, A Fűbent. Hát majd elállt a lélegzetem. Nagyon sokan voltak a sátorban! Emiatt kicsit elszomorodtam, hiszen az imént méteres üres helyek tátongtak a Pokolgép-pólós rockerek között a nagyszínpad küzdőterén, bezzeg a Roadon mindenki vastag tömbbé olvadva ugrál és csápol – így múlna el a világ dicsősége tán? Még két fiatal securitys is megfeledkezett magáról, és táncolva élvezték a zenét. Amúgy mindig csak mosolygok, amikor azt látom, hogy marcona, kopasz arcok állnak a színpad előtt, háttal a zenekarnak úgy, hogy nulla érzelmi reakciót vált ki belőlük a zene. Képtelen lennék erre.

Amúgy tény, hogy szimpatikus, dallamos, mocskos rockzenét játszanak, könnyen énekelhető refrénekkel, de valahogy soha nem tudtam magam igazán jól érezni a koncertjeiken. Valami mindig elvonta a figyelmemet, így ez a másfél óra maximum egy kellemes kikapcsolódás, mintsem katarzisközeli élmény volt számomra. Viszont azt megkockáztatom, hogy a Media Markt színpad most szólt a legjobban, ilyen szempontból a csütörtöki Sabaton és Kalapács bulit is überelték.

Molnár Máté énekes-basszeros talán arra volt a legbüszkébb, hogy a Youtube-ra március végén feltöltött Felpörögve c. klipjüket a FEZEN pillanatáig már százezren látták (lecsekkoltam, és nem hazudott, sőt, azóta már újabb ötezer net-felhasználó kattintott rá). Talán valamennyi átjön ebből a rajongói felvételből, amit a Máté által emlegetett videómegosztó portálon találtam a beszámoló írása közben:

Amikor a Road a Leander és a Depresszió között játszott Pécsen, azt találtam mondani, hogy a Leander (Rising) akár felléphetne Goyáék után is, de most valamiért fordult a kocka, és egyértelmű, hogy a Road adta a jobb bulit Fehérváron. Nem akarom őket összemérni, félreértés ne essék, inkább azt mondanám, hogy nem voltak egyenlők a feltételek az egyes zenekarok számára (színpad, hangosítás, időpont). Ez meg ugye nem a zenekarok sara, de igazából a szervezőké sem, hiszen Kovács Antal az interjúban elárulta, hogy egyáltalán nem egyszerű összelogisztikázni egy fesztiválprogramot.

Setlist:

A Fűben / Karamell / Figyeld a kezét / Aki szabad / Felpörögve / Egy kő lesz a jeled / Visszahárom / Nem rólunk szól / Ne mondd / Oliva zöld / Mindig előtted / Valami hideg kék / Nem elég / Második harapás / Részeg ének / Nem kell más / Afrika /// Megint nyár

Ha abból indultam volna ki, hogy a Machine Head és a Testament koncertjein ugyan jól éreztem magam, mégsem gyökerezett földbe a lábam (pedig a MH rendesen kitett magáért), akkor csak legyintek a Kreator koncertjére, és valamelyik sörsátor asztalán könyökölve nézem végig a bulit. Ha így tettem volna, most képen törölném magam, de szerencsére végignéztem Petrozzáék koncertjét, akik szerintem a legjobban szóló bulit csinálták a nagynevű fellépők közül. Talán csak az Extreme Aggressionnél veszett el egy időre Miland hangja, illetve az azt kettővel követő Flood Into the Fire-ig bezárólag Sirniö is feltűnően sokat konzultált az egyik technikussal.

S ha már Mille hangjánál tartunk… egyszerűen hihetetlen, hogy egy ilyen viszonylag pöttöm emberbe ennyi agresszió és ördögi hang szorult. Főleg annak fényében, hogy alapvetően csendes fickónak tűnik, és ha megszólal németül, el nem tudod képzelni róla, hogy gyilkos hangon a több ezer fős tömeg képébe vágja, hogy: „Exxxx-trrrreeeeeeemee Agg-ress-sioooooooon!” Már a nyitó Violent Revolutionnél érezhető volt, hogy beindul a tömeg, még akkor is, ha jóval kevesebben voltak, mint Machine Headen. Ez Millének persze nem volt elég, így folyamatosan „inzultálta” a népet, szinte minden dal után utasította a középen állókat moshpit kialakítására. Jobb szélen álltam, de ahogy láttam, beindult középen a zúzda, de még kint, a sörért sorban állók is őrületes darálásba kezdtek.

A színpad dörgött, Mille középen vezérkedett, Sirniö és Giesler pedig a két szélen pengetett. Mintha centire pontosan ugyanolyan távolságra álltak volna egymástól, amitől fenséges, már-már emberfeletti látványt nyújtott a három zenész sötét, fekete alakja (és persze Jürgen Reil dobos az emelvényen). Ezt csak fokozta a gyönyörű színpadkép, a ’Phantom Antichrist’ óriási borítója, valamint jobb és bal oldalt a halomba szórt koponyákat ábrázoló molinók, miközben hol zöld, hol lila, hol sárga, hol pedig piros fényárban játszottak a zenészek. Nem csodálom, hogy Savafannak nehéz dolga volt a csehországi Metalfesten, a brutális fénytechnikának köszönhetően ugyanis alig lehetett tisztességesen lencsevégre kapni a zenekart.

Hamar fel is adtam a fotózást, és inkább a headbangelésre koncentráltam. Nagyon szimpatikus volt, hogy megdolgoztak a pénzükért, ahhoz képest, hogy fesztiválon voltak, egész hosszú setlisttel készültek. Amúgy ők is szinte változtatás nélkül tolják a nyáron, a legtöbb helyszínre ugyanezzel a programmal érkeztek. S nekem az is bejött, hogy nem akartak ráfeküdni az új albumra, ha jól számolom, akkor két dal hangzott el a Fantom Antikrisztusról. Amúgy nagyon is tetszik az idei alkotás, de jobb szeretem, ha szépen eloszlanak a dalok a diszkográfiában. Én most láttam őket először, de „attól tartok”, hogy idén nem utoljára, hiszen a Morbid Angel társaságában ősszel Budapestre jönnek!

Setlist:

Violent Revolution / Hordes of Chaos / Phobia / Phantom Antichrist / Extreme Aggression / People of the Lie / From Flood Into Fire / Terrible Certainty / Enemy of God / Voices of the Dead / Coma of Souls / Endless Pain / Pleasure to Kill / Betrayer / Flag of Hate / Tormentor

Jocke

A pénteki nap gyengébb felhozatalát, és a kissé lehűlő idő okozta punnyadtságot az Akela a meglepetés erejével rázta fel – pláne, mert elvárásokat már igazán nehéz lenne megfogalmazni a tucatnyiszor feloszlott és kétszer annyiszor tagságot cserélt zenekar iránt. Én nagyjából Superman (Szíjártó Zsolt) távozásánál vesztettem el a fonalat, hogy akkor ezek után most ki is alkotja az aktuális falkát; sebaj, a lényeg úgyis Katona „Főnök” László és az ő excentrikus színpadi show-ja. Hiába nem lehet már komolyan venni az Akelát – bár, kissé más értelemben, de a zenekar pont abból csinált magának karriert, hogy semmit nem vett komolyan –, Főnökék mégis abszolválták azt, ami sok más magyar bandának nem sikerült: egy szórakoztató nosztalgia-bulit adtak, olyan Akela-örökzöldekkel, mint A fenevad, a Farkastörvények, a Nekik mondd, a Foggal és körömmel, vagy a Ki ad nekem pénzt?.

Még úgy is sikerült megidézni a sörrel és iróniával fémjelzett Akela-koncertek régi hangulatát, hogy ők is a Fezen Csarnokra keresztelt kazánházban léptek fel, és annyian csüngtek még a fenti korlátokon, és az oldalsó állóhelyeken is, hogy a zenekarból túl sokat nem lehetett látni. Annyit azért igen, hogy mint mindig, most is farkasbőrbe bújva nyitották meg az estét, Főnök pedig hozta a saját maga által felállított színvonalat, viccesen értelmetlen konferálásokkal és kiszólásokkal. Nem tudom, hogy csak szokás szerint jól érezte magát, de a rögtönzött dalértelmezései („Ez a dal a halálról szólt... vagy, legalábbis lehet így is értelmezni...”) még egy régi újjáalakuló buli kaotikus feelingjét is visszahozták – szóval, Főnök még mindig autentikus figura, ami nem utolsó dolog a rockzenében, így talán nem is csoda, hogy ezen a koncerten kötöttünk ki a Kreator bulija előtt.

Habár Főnökön kívül túl sokat nem láttunk a bandatagokból, egy fél Akela-koncert alapján úgy tűnt, mintha a srácok inkább csak Katona László kísérőzenekaraként működnének, és a Superman-szintű egyéniség egyelőre nem bújt elő az új tagokból. Ez lehet csak idő és gyakorlás kérdése, az viszont biztató volt, ahogy a régi dalokat is modernebb felfogásban, harapósabb gitárhangzással  vezették elő, így az Akela-dalok farkasvicsora nem sokat vesztett gonoszságából.

Tomka

Képek: Jocke