Apocampus most - Campus fesztivál, 3. nap, 2012.07.28. Debrecen, Nagyerdő

Az idei Campus minden áldott nap nézőcsúcsot döntött, a szervezők beszámolója szerint a legtöbben a Tankcsapdán voltak, de a Depresszión és Ganxstáék koncertjén is teltház volt. Elég szép eredmény, ugyanis ez utóbbi körülbelül egy időben ment az Apocalypticával, nézőből pedig itt sem volt hiány; úgy tűnik, hogy az utolsó nap volt a fesztivál legerősebbje. Ez már a Nagyszínpad kínálatából is meglátszott, bár az estére tervezett három előadó közönségköre valószínűleg még csak véletlenül sem metszi egymást: délután, a dög melegben az Irie Maffia mozgatta meg a népeket, aztán a Republic következett, majd – egy kis csúszással – az Apocalyptica…

…Kora délután érkeztünk a fesztiválra, miután átvágtunk Debrecenen a villamossal és megküzdöttünk a sajtósjegy rendszertani elhelyezésével (mint kiderült, ez nem tiszteletjegy, de nem is szakmai: ezek után megállapíthatjuk, hogy az újságírás nem egy megbecsült szakma). A rendezvényen nem volt annyi hülyén kinéző ember, őrült és külföldi, mint mondjuk a Szigeten, sőt, az egésznek volt valamilyen kedves, kisvárosi jellege. Ez talán annak is köszönhető, hogy a Campus húzónevei között a legtöbb magyar volt, akik miatt a rajongók többsége valószínűleg nem utazik túl sokat: a Tankcsapda az elkövetkező hónapban nagyjából mindenhol ott lesz, a Depressziót sem kell félteni, talán egyedül azoknak kellett átvágniuk fél Magyarországon, akik az Apocalypticára vagy a Hurkatöltő zenekar koncertjére voltak kíváncsiak (igen, létezik ilyen zenekar). A többi nap fellépői sem csak szökőévente láthatók: Péterfy Bori koncertjét is elég könnyű elcsípni, ha valaki erre vágyik, engem személy szerint pedig szabályosan üldöz a Quimby (anélkül, hogy erre tudatosan törekednék, évente legalább kétszer látom vagy hallom őket élőben).

Ahogy az utolsó nap felhozatalából is kitűnik, ez nem egy rétegfesztivál: van ugyan rockzene, de talán az egyetlen kifejezetten metalos esemény épp az utolsó koncert volt a Nagyszínpadon (ahogy már írtam, a magyar rock-metal bandák többsége azért turnézik annyit, hogy Debrecenben például valószínűleg leginkább a debrecenieknek játszanak). A dögmelegben az Irie Maffia-koncert előtt párolódó, majd szétfővő tömegtől húsz lépésnyire BMXesek szórakoztatták a közönséget, kisgyerekek mindenütt, fröccs, lángos, szotyi-lufi-rágó, van itt minden, mint a búcsúban. Éjszaka a dizsiben (Inmedio) megfértek egymás mellett az elmúlt húsz év kiradírozhatatlan sajnos-slágerei és a felkapottabb rockszámok is (aztán persze ahogy egyre részegebb lett mindenki, a zene is egyre gyanúsabb lett, de ez valószínűleg senkit nem zavart különösebben: aki még talpon volt hajnali három felé, abban már úgyis volt elég nyomás ahhoz, hogy akár Demjén Rózsira is képes legyen bulizni). Az egyik sátor a Dub székház nevet viseli, a másikban megy a retro (Dévényi Tibi bácsitól Nagy Feróig), a harmadik javarészt a ska vonalra állt rá, de a KULTer is kivonult egy sátorral, ahol írókkal beszélgethettünk vagy mozizhattunk volna, és így tovább. Úgy éreztem, hogy miután megpillantottam a programban azt, hogy „Hurkatöltő”, már nem lephet meg semmi, de azért erős versenyző volt az „okosabb vagy, mint egy kutya?” nevet viselő program is. Mondom, van itt minden.

Miután a Republic rajongói szétszéledtek a még mindig dögmeleg estében, megérkeztek azok is, akik a finn csellómetál kedvéért látogattak ki a Campusra. Az Apocalyptica ezúttal három csellóval, egy dobossal (Mikko Siren) és egy énekessel (Tipe Johnson) érkezett, bár a hangosítás problémái miatt nem igazán lehetett mindezt egyszerre és kellő tisztasággal hallani. Valamilyen oknál fogva a keverésben elvesztek a magas hangok, és az éneksáv sem tudott érvényesülni: szerencsétlen Johnson úgy üvöltött, hogy majd’ kiestek a szemei, de ez sem segített sokat a dolgon.

Ami még ennél is szomorúbb, az az, hogy mindez a csellószólókra is érvényes volt: pont azokat a részeket nyomta el a dob és a kíséret, amikor a hangszernek tisztán és jól hallhatóan kellene csengenie.

Talán ennek is köszönhető, hogy a közönség csak a harmadik szám környékén, a Master of Puppets-nél tért igazán magához (ezt azért nehéz összekeverni bármi egyébbel, még ha csellón játsszák is), a vége felé pedig ismét elbizonytalanodtunk, mivel nem nagyon tudtuk eldönteni, hogy ez most vajon a Hall of the Mountain King volt-e? Ami azért is kellemetlen, mert ez sem egy „tizenkettő egy tucat”-darab. Úgy tűnik, hogy a hangosítás nem igazán tudott megbirkózni azzal, hogy itt most fél tíztől három csellón fognak metalt játszani, még akkor sem, ha az igazi nagyágyú az egész fesztiválon pont ez lett volna.

Itt mondjuk illik megjegyeznem, hogy talán még sosem voltam olyan fesztiválon, ahol igazán jól sikerült volna belőni a hangosítást – talán csak a Faith No More-ral voltam elégedett a Szigeten, de őket meg már úgy vártam, mint a Messiást. És az is igaz, hogy hallottam már bőven rosszabbat is: annak idején épp a Szigeten voltam fültanúja egy olyan In Flames-koncertnek, ahol a kedvenc számaimat is csak másfél perc után ismertem föl. És még csak be se voltam rúgva (akkor valószínűleg folyamatosan a kedvenc számaimat ismertem volna föl mindenben, akár ők játsszák, akár nem).

Az Apocalyptica mindenesetre egy jó koncertet adott, a „kötelező” elemekkel megspékelve: headbangelős csellózás, Metallica, Sepultura, és persze a végén a kötelező Grieg-darab. Füst, fények, hangszerek; amikor épp nem Tipe Johnson hergelte a közönséget, Paavo Lötjönen vállalta magára ezt a szerepet, Perttu Kivilaakso szokás szerint Jack Sparrowkodott (bár neki sosem voltak ezüstszínűek a körmei, de mindegy; lehet, hogy nem is Sparrow kapitánynak öltözött, hanem csak simán béna kalóznak), Eicca Toppinen pedig még mindig szőke, csellózik és rázza a haját.

Néhány órával a koncert vége után a Nagyszínpadot már félig elbontották, a közönség vagy a retróbuliban volt bármire bármit csinálni, vagy álomba itta magát, vagy céltalanul lézengett az eldobált söröspoharak között – néhány óra múlva pedig elérkezett a taxisok kánaánja, amikor elindult az áradat a Nagyerdőből a pályaudvar vagy bármi más felé.

Szerző: Dippold Ádám

Képek: Karancz Orsolya További fotók ITT!

Köszönet Bakó Csabának és a Campus Fesztiválnak!