Metalmérgezést kaptak a punkok: Stratovarius, Pokolgép, Ossian, Kalapács - Rockmaraton 2. rész, Pécs, 2012.07.12-13.

Egy jó barátom, aki inkább a punkzenekarokat kultiválja, nemes egyszerűséggel azt mondta, hogy metalmérgezést kapott csütörtökön. Mondta ezt annak ellenére, hogy tulajdonképpen pár szám erejéig hallgatott csak bele a Kalapács, az Ossian és a Pokolgép koncertjeibe. Mikor éjjel visszafelé kocsikáztunk Pécsre, még mindig nem tudott napirendre térni a számára brutális program felett és hozzátette, hogy szerinte ez a három zenekar állandóan együtt nyomja, és egy kék, csuklós Ikarus buszon mennek turnézni. A poén persze úgy béna, ahogy van, de benne még élénken élt a 2007-es Rockmaraton emléke, amikor szintén egymás után léptek fel hőseink.

A társaság metalosabb részének  nem okozott gondot a Kalapáccsal kezdő trió, sőt, ha hozzátesszük, hogy a Moby Dick is ott volt a sorban (másodikként), akkor valóban szép kis hazai fémzene-bemutatót kaptunk. Sajnos Smiciék koncertjéről hivatalos teendők miatt le kellett mondanom, de a többi bulit kényelmesen végigálltam és villáztam a küzdőtér bal oldaláról. Hogy megérte majd’ négy órát headbangelni és énekelni? Nem is kérdés. Szinte előre megkomponált módon egyre nagyobb magasságokba hágott a hangulat és egyre jobb koncerteket láthattunk. De lássuk akkor, hogy mit látott/hallott csütörtökön a Malomvölgyben tartózkodó emberfia.

Kalapács

’Poklok és Mennyek között’ címmel jelent meg tavasszal az új Kalapács album, amely a műsor gerincét szolgáltatta, amit Kalapács Józsi már a koncert elején tudatosított bennünk. Ez persze az album frissessége okán nyilvánvaló is volt, és a közönség is jól fogadta, hogy nem feltétlenül best of műsorra kell majd számítani. Megjegyzem, a Kalapács most is jó albumot csinált, így nagy gondok nem is adódhattak volna.

Józsi szokásához híven széles mosollyal lépett a deszkákra, de már a koncert előtt és után, a VIP sátorban is lehetett látni, hogy jó kedvvel érkezett le a Malomvölgybe. Kedélyesen beszélgetett és fotózkodott a rajongókkal és mindenkihez volt egy kedves szava. Ugyan a délutánt általában az Arborétum területén töltő hadak csak lassacskán találtak vissza a fesztivál területére, azért félig bőven megtelt a nagyszínpadként funkcionáló Rockélet Sátor. Mint szinte majd’ mindegyik előadó, Kalapács Józsi is azzal volt elfoglalva, hogy biztosítsa rajongóit: ha nem is lesz több Rockmaraton, ő biztos itt lesz (a monológ konkrétan az Itt leszek felkonferálásaként is szolgált egyben). Sőt, odáig ment, hogy ha egyszer nagyon sok pénze lesz, megveszi az egész területet, és velünk, rockerekkel élvezi élete hátralevő részét.

Reméljük, még nagyon sokáig fog élni, és legalább Félszáz év fog még eltelni, mire Józsi a Mennyben ad koncerteket. Nemrég múlt ugyanis ötven éves, és ennek apropóján a közönség is megünnepelte. Kalapács arra is felhívta a figyelmet, hogy jövőre Rudán Joe is betölti az ötvenet (én azt hittem, hogy Joe idősebb, de nem azért, mert annak látszik, hanem azért, mert már ő is vagy ezer éve nyomja a metalt). De mit sem érne egy metal koncert, ha csak arról diskuráltunk volna, hogy ki hány éves lesz, és ki hol vesz birtokot. Ezt Józsi is tudta jól, és egy energikus műsort adott, erős hangzással. Amúgy a hangzásért hatalmas pluszpont a Rockmaratonnak, ráadásul úgy, hogy a sátrak mindössze méterekre vannak egymástól! Az energikusságot annak ellenére emelem ki, hogy Józsi mintha kicsit fáradtnak tűnt volna, jókedve és kedélyessége ellenére.

A buli egyértelműen a Félszáz évre indult be, addigra már azok is megérkeztek, akik beálltak a kinti kocsma hosszan kígyózó sorába. Hát igen, fél áron jutottak hozzá a hideg sörhöz és a mellé dukáló zsíros deszkához, ez utóbbi ipari mennyiségben készült. Amúgy nagyon profik, nincs olyan, hogy valamiből hiány lenne, pedig nem túlzás, hogy naponta több ezer sör fogy el. De vissza a koncertre! A metalfogat nyitózenekaraként sajnos alig valamivel több, mint egy óra jutott nekik, de ezalatt kellőképp bemelegedett mindenki, a Bűnöm a rockra konkrétan pogózott a keménymag. 2003-ban láttam először a Kalapácsot a Szigeten, és azóta ahányszor fesztiválon voltam, mindig meglestem, hogy mit művelnek. Sosem csalódtam, így most sem. Isten éltesse még egyszer Kalapács Józsit (aki még az Omen buliján is tiszteletét tette másnap)!

Ossian

Egy kék Astrán szokott közlekedni a baráti társaság, és a kocsinak van egy jellegzetes tulajdonsága: a CD-lejátszóban mindig Ossian korong pörög, még akkor is, ha teszem azt Paddy And The Rats koncertre, a Veszprémi Utcazene Fesztiválra, vagy jelen esetben a Rockmaratonra megyünk. De még azt is el tudom képzelni, hogy amint Endréék bevonultak, magától dobbant fel a parkolóban pihenő Astrában az Acélszív.

Az Ossiant már csordultig telt sátor, teltnél is teltebb ház fogadta, és én is visszatértem nem önkéntes száműzetésemből, hogy a fotósárokba vessem magam. Nem néztem az órám, de ha arra gondolok, hogy a Rockmaraton nemcsak hangzás, hanem pontosság tekintetében is etalon, akkor percre pontosan 21:40-kor indult útjára a nap, számunkra talán legjobban várt koncertje. Persze még mindig divat Paksi Endre híres-hírhedt produkcióját felemlegetni, azonban itt nyoma sem volt botlásnak, vagy gyenge énekesi teljesítménynek: a hangzás mintha még szebb lett volna az előző koncertekhez képest, Endre pedig méltóságteljesen adta elő az Ossian-opuszokat. Szorgosan kattintgattam a fotósárokban, amikor Endre egy magyar zászlóval az oldalán ordított bele a már sötét pécsi éjszakába, és belekezdett az Élő sakkfigurák soraiba. Elég legyen a fotózásból, gondoltam, és ügettem is ki a többiekhez ugrálni és öklöt rázni. Fantasztikus volt a hangulat, szerintem nem volt olyan ember, aki ne énekelt volna torkaszakadtából, az olyan slágerek pedig, mint az Acélszív, a Rocker vagyok vagy a Negyedszáz, csak fokozták a hangulatot. Pedig amikor tavaly megjelent az Ossian aktuális albuma, nem tudtam mit kezdeni a Negyedszáz szerintem kissé bugyuta, „Az ördög szól az istenit, az Isten szól az ördögbe is” soraival – de mint tudjuk, koncerten minden dal felértékelődik.

S ha már az „aktuális album” szófordulatot használtam: tavaly jómagam is azon zsörtölődtem, hogy sok lesz a jóból, s egy kicsit leállhatnának a srácok, ami az albumkészítést illeti, mert a végén még a minőség rovására megy a túlbuzgóság. Az Ossian még véletlenül sem gondolkodik így, és Endre „megnyugtatott” minket, hogy nemsokára újra lesz Ossian album, a „fikázók” pedig csináljanak, amit akarnak. Sebaj, ezen nem veszünk össze.

Wéber Attus és Rubcsics Ricsi végig mosolygott, jó szokásukhoz híven, sokszor nem értem, hogy hogy van bennük ennyi jó kedv és energia. Bár ha azt nézem, hogy a közönség ennyi szeretetet sugároz feléjük, akkor már nem is csodálkozom annyira. Egy időre átszaladtam a másik sátorba, hogy megsasoljam és lencsevégre kapjam a szlovák punklegenda, a Konflikt produkcióját is, ahol Jury barátunk éppen a Kofola mennyei ízéről tartott kiselőadást (amúgy tényleg nem rossz). Pár perc után aztán visszatértem az Ossianra, ahol éppen Hornyák Peti dobszólózott. Bevallom, koncerten feleslegesnek tartom a szólókat (történjenek akármilyen hangszeren), de tetszett a publikumnak a produkció. Itt már majdnem másfél órát élvezhettünk, ami egy fesztiválon teljesen korrekt időintervallum egy koncertre.

S hogy újra felhozzak egy példát arra, milyen népszerűségnek örvend idehaza az Ossian: a zenekar bemutatásánál hallható ovációt aligha lehetett überelni. Minden nemű tudományos módszert nélkülözve Rubcsics Ricsinek adnám az ováció-különdíjat, de a többieket is szépen „megkiabálták”. Lassan itt volt az idő, hogy harapjunk valamit a meglehetősen széles (és egyáltalán nem drága) kínálatból, mielőtt „Színpadon a…”

…Pokolgép!

Pár sorral fentebb azt mondtam, hogy az Ossian koncertjét vártuk jobban, nálam mégis a Pokolgép vitte a pálmát. A cikk elején említett 2007-es Rockmaratonon láttam őket utoljára, ergo Tóth Attilát most csíptem el először élőben. De amúgy is lecserélődött azóta a Pokolgép háromötöde, hiszen tavaly lépett be a szemtelenül fiatal Veress Marci dobos (Gabi a koncert közben meg is jegyezte, hogy egy igen koros ember ül a doboknál) és Kiss Zalán gitáros is. Emiatt megint csak lehet fanyalogni, de hát hány olyan banda van, ahol évente cserélődnek a tagok, mégis minőségi zenét tudnak produkálni. Nem beszélve a színpadi együtt élésről és hangulatteremtésről, mert aki a Pokolgép malomvölgyi koncertjén csalódottan távozott, az szerintem valami egészen mást nézett.

Már a beállásnál érezni lehetett a jó hangulatot. Beültem középre a fotósárokba, és kicsit megtámasztottam a hátsómat a vaskorláton (pedig még volt bennem szusz bőven), onnan figyeltem az eseményeket. Zalán után Pinyő lépett a színpadra, hogy belője a cuccot, osztotta az utasításokat a technikusoknak, mire egy öblös férfihang felkiáltott „Attilaaa!!” Pinyő pedig széles mosollyal az arcán, integetve: „Haha, én vagyok az Attila!” A konferanszié pedig a „Kukovecz Gabi” rigmusokkal hergelte a népet, mire Gabi félszegen mosolyogva csendre intette a fémre éhes tömeget.

Amely aztán rendesen beindult, ahogy a srácok a húrok közé csaptak a Pokoli színjátékkal. Szemre valamivel kevesebben voltak, voltunk, mint Ossianon, bár az is igaz, hogy már javában éjfélhez közeledtünk. No, nem mintha egy fesztiválon ilyenkor már fel kéne lőni a pizsamát, de a sörfogyasztást figyelve lefogadom, hogy páran már nem bírták a gyűrődést. Sokan persze be sem jöttek a sátorba, inkább a gyrosos mellől kémlelték a bulit, vagy nemes egyszerűséggel a félig földes félig füves talajra vetették magukat. A hangzás meg még jobb lett, pedig eddig sem lehetett rá panasz (elnézést, de ezt nem bírom elégszer hangsúlyozni). Visszatérve Tóth Attilára: elképesztő az ember. A megjelenése, a hangja, a kisugárzása. Amikor az Ítélet helyett végén hosszú másodperceken keresztül tartotta ki a hangját, még a lábujjaim is libabőrösek lettek.

Közben megint szólongattak a másik sátorból, éppen a Yellow Spots nyomta, amely egy magyar psychobilly zenekar. Nem vagyok annyira oda a műfajért, de óriási show-t csináltak, öntötték a művért a közönségre, behajítottak egy próbababát, ami szépen elkopott, miközben múmiák és zombicsajok ropták a színpadon. A prímet viszont egy három méteres plüss műpénisz vitte, amely a Pénisz a mennyből című számnál került a világot jelentő deszkákra. Epic… de azért gyorsan vissza a Pokolgépre.

Mintha nem egészen egy óra játékidő után csökkent volna a hangerő, de ez nem osztott, nem szorzott, tökéletes volt a buli, az apró hibák ellenére. Attila ugyanis egyszer rosszul szállt be, a Hol van a szónál pedig elszállt Gabi gitárja. Mondanom sem kell, hogy a legnagyobb természetességgel ment tovább a dal, majd a Pokolgép főnök gyorsan visszacsatlakozott. Fenomenális volt, és most Joacim Cans sem zavarta az összképet. Egy új számot konferált fel Attila, a Ne köss belémet, bár annyira azért nem friss szerzeményről van szó. Sokan énekelték is, a refrénje pedig nagyszerű. Ezen kívül nem lehetett kihagyni az olyan Pokolgép himnuszokat, mint a Győzd le a gonoszt, az Éjféli harang, a Bon Scott emlékére, a Háború gyermeke vagy az Újra születnék.

A srácok folyamatosan a „Színpadon a…” rigmussal hergelték a közönséget és a végén alig akartak lemenni a deszkákról. Bevallom őszintén, hogy a dedikálások nem kötöttek le, így nem tudom, hogy elmaradhatott-e a Pokolgép este tízre tartott meetingje (amúgy is ment az Ossian), de az biztos, hogy Kukovecz Gabi a pólóstandhoz invitálta a közönséget (így az is lehet, hogy egy újabb körre, ami megint csak hallatlanul szimpatikus dolog a részükről). Respekt és köszönet a Pokolgépnek ezért a nagyszerű koncertért.

Nekünk meg irány volt Pécs az Astrán, természetesen egy kis Ossian kíséretében. S mielőtt még műanyagfesztiválozónak csúfolnátok, gyorsan hozzáteszem, hogy ez volt az egyetlen éjszaka, hogy nem a sátorban nyomtuk, akarom mondani a föld nyomott minket. De néha az öregedő csontoknak is dukál egy kis puha ágyikó. Másnap amúgy is fittnek kellett lenni a feszt számomra legfőbb attrakciójára, a Stratovariusra.

Stratovarius

Megpróbálom rövidre fogni… amióta tudom, hogy a Stratovarius is fellép a Malomvölgyben, éjjel-nappal edzettem rá, átnézegettem pár setlistet, felfrissítettem a megkopott dalszöveg-tudásom és gyakoroltam a fürdőkádban, nehogy a mellettem állók azt találják mondani, hogy egy önjelölt Kotipelto miatt élvezhetetlen a koncert. Nem vagyok autogram- meg fotóvadász, de azért megnéztem, hogy kint vannak-e a srácok a VIP részlegben. Egyedül Matias-szal futottam össze, aki olyannyira belefeledkezett az autogramosztásba, hogy rá kellett szólni: siessen, mert kihűl a vacsorája.

Nem látszott, hogy teli hassal léptek volna színpadra, de lehet, hogy a hosszú emésztés miatt csúszott legalább fél órát a kezdés. Egy olyan német stábbal dolgoztak, akik még németül sem tudnak rendesen, és ezek szerint a cucc belövésével is hadilábon álltak. Annyi szerencséjük van, hogy végül jól szólt a buli, tehát úgy látszik beigazolódott a mondás: jó munkához idő kell. Rövidke intro után az Under Flaming Skies-zal robbantak be a srácok, én meg megint ott kuporogtam elől a fotósárokban, és nem tudtam eldönteni, hogy most villázzak, vagy kattintgassak. Fenébe is! Nem vagyok jó fotós, de még csak nem is szeretem csinálni, ezért úgy döntöttem, hogy 20-25 kép csak elég lesz (hát a végeredményt nézve nem biztos, hogy elég volt). A Phoenixre ki is értem, amin egy kicsit meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy előkapják. Annyira nem volt meglepő, viszont inkább bosszantó a Deep Unknown, ami szerintem a Stratovarius egyik – Isten bocsássa meg, de – leglámább száma. Ehhez képest állandóan, de állandóan előkerül…

A színpadon a szokásos kép fogadott: Matias egy helyben, lábát az erősítőre támasztva, Jens feje ide-oda jár a megdöntött billentyűpad felett, Lauri mint a mérgezett egér hajlong előre-hátra, Timo pedig mosolyogva csillogtatja elég kezdetleges magyar tudását. Csak hátul van változás: Jörg Michael helyén egy fiatal dobos ül, aki úgy látszik szintén az erőre és a sebességre helyezi a hangsúlyt – a fiatal Rolfnak biztos örül Lauri Porra, legalább lesz kivel iszogatni koncertek után.

Szokás – részemről is, nem tagadom – szidni Timo Kotipelto hangját, de most nem hazudok, nagyon odatette magát. Nem azt mondom, hogy albumminőségben énekelt, de a sokszor hallott problémák elszálltak erre az estére. Kitűnően adta vissza a szerintem ilyen téren nem egyszerű Against the Windet (külön köszönet, hogy elnyomtátok srácok), vagy az ’Episode’ gyönyörű balladáját, a Forevert. A közönség vette a lapot, mindenki énekelt, tapsolt, és megmutattuk, hogy igenis sokkal hangosabbak vagyunk, mint a csehek (akik másnap kaptak ízelítőt a Stratovarius-életműből). Nem vitték túlzásba, a szólókat leszámítva 13 dal hangzott el, Black Diamondostól és persze Hunting High and Low-stól együtt. Amikor előbbi után levonultak a színpadról és pár pillanat múlva visszatértek a Huntinggal, áramütésként ért, hogy itt bizony nem lesz Paradise… Ez persze nem jelenti azt, hogy kályhába vágom a Strato gyűjteményemet, de azért srácok, ez nem volt szép! Hamar elröppent a másfél óra, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy még így is mi kaptuk a legtöbbet a Stratovarius fesztiválturnéján, máshol csak 11-12 számra futotta.

Méltó lezárása volt a napnak, s mivel fel is fáztam másnapra, így sajnos az egész fesztiválnak. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy emelem kalapom a szervezők előtt, mert egy átlátható, nem túlzsúfolt, logikus fesztivált hoztak össze idén is, és nagyon remélem, hogy nem ez lesz az utolsó. Ha igen, akkor Kalapács Józsi mellé még becsalogatunk pár zenekart az Arborétumba és saját szórakoztatásra nyomjuk a metalt! Még vagy félszáz évig!

Szöveg és fotók: Jocke

Köszönet a Rockmaraton szervezőinek!