Ihsahn: Eremita

írta P.A. | 2012.07.19.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Candlelight Records

Weblap: http://www.ihsahn.com/

Stílus: Progresszí­v / experimentális metal

Származás: Norvégia

Dalcímek

Értékelés

Ihsahn (eredeti nevén Vegard Sverre Tveitan) elsősorban a black metal kedvelői számára lehet ismerős, hiszen egyik alapító és fő dalszerző tagja volt a megannyi black metal zenekart máig inspiráló, stílusteremtő Emperor zenekarnak. Aki nem szereti ezt a fagyos, durva stílust, most gondolom kattint is tovább, pedig érdemes megismerkedni azoknak is a norvég művész szóló műveivel, akik nem rajonganak a fent említett stílus iránt, ugyanis Ihsahn már az Emperoros évek alatt elkezdte feszegetni mind a saját, mind a műfaj határait (az ebből adódó zenei nézeteltérések vezettek aztán az Emperor felbomlásához), majd a Peccatum nevű zenekarában, ahol feleségével, Ihriellel muzsikált tovább, még tovább fejlesztette, szimfonikus, progresszív, goth és egyéb jegyekkel  a black metalban gyökeredző zenéjét. 2006 óta egyedül járja zenei útját Ihsahn a saját nevével fémjelzett egyszemélyes „zenekara” élén, és az 'Eremita' (magyarul remete) című friss dalcsokorral tovább megy a 'The Adversary', 'angL', 'After' albumhármassal már korábban valamennyire feltárt ismeretlenségbe.

Az örökké kísérletező, folyamatosan megújuló Ihsahn ezzel a lemezzel minden eddiginél messzebb merészkedett. Olyan szinten sokszínű, változatos alkotás ez a 9 nótát felvonultató korong, hogy akár egy könyvet is lehetne írni az elemzéséről. Persze a sokfelé csapongó muzsika nem feltétlenül jelent előnyt, de Ihsahn sikeresen töltötte meg a dalokat fogós dallamokkal, így mikor éppen azt érezzük, hogy ez már túl sok, emészthetetlen, akkor bukkan fel egy ragadós refrén, egy megkapó gitárszóló, vagy egy egyszerűbb riff, hogy meglazítgassa, feldolgozhatóvá tegye a muzsikát. Ihsahn persze merít a múltjából is, így hallhatók black metalra jellemző dolgok a lemezen, például a The Paranoid című nóta brutalizálása. Az album igazi sarokköve viszont a szaxofon elszaporodott használat. Ezt az „imádom-gyűlölöm” hangszert pedig nem más fújja ezen a lemezen is, mint a norvég Shining zenekar szaxisa, Jorgen Munkeby, és aki hallotta már, hogy mire képes ez a fickó a saját zenekarában, annak lehet sejtése, hogy micsoda varázslat hallható itt is. A néhol a háttérben meghúzódó aláfestő szerepet betöltő hangszer olyan bizarr hangulatot ad egyes daloknak, mint ami mondjuk a Sear Bliss lemezein is hallható, de mikor a szóló szerepet tölti be a fúvós hangszer, akkor olyan messzire merészkedik Munkeby, hogy egy minden hájjal megkent jazz szaxofonistának is a becsületére válna. Egyébként remek egyensúlyt teremt Ihsahn fojtott, rekedt vokalizálása, kellemes tiszta éneke, valamint a szaxofon, hogy az olyan remekbe szabott dalokat, mint a félelmetes, vérfagyasztó, ugyanakkor egy fülbemászó refrénnel megáldott Catharsis, vagy a szélsebes, filmzene ízű Something Out Theret is a lemez csúcspontjává varázsolja. A filmzenés, szimfonikus megoldások végighúzódnak az album teljes hosszán, de kiemelt jelentőséget kapnak néhány darabban, így a rövidke átkötő szerepet betöltő Griefben, ami a lemez legbetegebb tételét hivatott felvezetni The Grave címen. Ebben a hosszú, súlyos, diszharmonikus dalban már számomra is az elviselhetetlenség határáig megy a zenei perverzió. Aki ezt a dalt végighallgatja, jutalmul ismét egy bámulatos, változatos szerzeményt kap Departure címmel, amiben még női ének is felbukkan Heidi S. Tveitan jóvoltából.

A teljesség kedvéért még illik megjegyezni, hogy több vendég is szerepet kapott: Jeff Loomis penget egy félelmetes szólót a The Eagle and the Snakeben, Devin Townsend száraz, mechanikus tiszta éneke az Introspection című tételt gazdagítja, míg a Leprous soraiból ismerős Einar Solberg a The Arrivalban hallatja kellemes orgánumát.

Pontszám: 9