Luca Turilli's Rhapsody: Ascending To Infinity

írta MMarton88 | 2012.07.13.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.ltrhapsody.com/

Stílus: Szimfonikus power metal

Származás: Olaszország

Dalcímek

Értékelés

A fene se érti ezeket az olaszokat. Mikor kb. az összes europower banda 4-5 évvel ezelőtt elkezdett önmegvalósítás, útkeresés, és „megkomolyodás” címén a földbe állni, ők kitartottak amellett, amit mindig is csináltak, s hiába hozták ki az erőlködősnél erőlködősebb új lemezeket a pályatársak, Rhapsody-ék folyamatosan nívós, minőségi anyagokat lapátoltak az arcunkba. Majd sikeresen összebalhéztak a Manowar főnök Joey DeMaio-val, aki kishíján tönkre is tette a csapatot, de valahogy ezt is túlélték az olaszok, s miután kihoztak újfent két remek visszatérő lemezt, mit találnak ki? Felezzük meg a bandát! Mármint értem én, van olyan, hogy az ember nem jön ki jól a zenésztársakkal, vagy valami újfajta zenét akar nyomni... de jelen esetben még csak erről sincs szó, hisz egyfelől a bandát kb. matematikai pontossággal vágták ketté az olaszok, másrészt kb. a név is megmaradt mindkét helyen, harmadrészt meg barátoknak és egymást szerető, tisztelő művészkollégáknak is megmaradtak... egyszerűen csak valamilyen szokásos őrült talján elgondolásból úgy döntöttek, hogy Turilli az új szólóalbumát igazán kiadhatná Rhapsody név alatt is. Hát nézzük, hogy jól tette-e?

Annak ellenére, hogy a borítón ott díszeleg a Rhapsody logo, képtelen vagyok az elmúlt 8 lemez folytatásaként tekinteni az új korongra. Ennek Staropoli, és a Lione hiánya mellett a muzsika is az oka, hisz Turilli nem okvetlenül folytatta a Rhapsody (of Fire) által megkezdett vonalat, bár nem is csalingózott túl messzire tőle. Az ’Ascending to Infinity’ kb az ’Infinite Wonders of Creation’, a ’Prophet of The Last Eclipse’, és a korábbi Rhapsody albumok keveréke. Kevésbé erőlteti a sebességet, mint korábban, és egy kicsit kevésbé slágeres/közérthető is a végeredmény. Ha úgy tetszik, egy nagyon kicsit eltolta a balanszot gitárhősünk a prog-power irányába, de csak nagyon finoman megválasztott mértékkel, ugyanis arra is megpróbált ügyelni, hogy minden eddiginél grandiózusabb, filmzenésebb hangzást, hangszerelést, és epikusabb kórusokat használjon. Ezáltal pedig egy okosabb, igényesebb lemezt készítsen, mint korábban bármikor.

Azt kell mondanom, hogy Turilli neve minőség a garanciára, gyakorlatilag a Dreamquestes kitérőt leszámítva minden korong, ami hozzá kapcsolódik, aranyérmes alkotás. Egyrészt remekül vette magát körül hősünk muzsikusokkal, s noha elsőre hihetetlennek tűnik, de újfent sikerült egy olyan olasz gigaénekest maga mellé csábítania, akinek a hangja remekül passzol a zenéhez, az akcentusa pedig még Lione-nél is durvább. Ennek ellenére Alessandro Conti teljesítménye előtt kalapot kell emelni, remek hangi adottságokkal bír, és jól is használja ki azokat. Ezen felül pedig Turilli gitár-, illetve billentyűmunkája az abszolút dícséretre méltó, arról nem is beszélve, hogy a nagyzenekari hangszerelés elsőosztályú, akárcsak a lemez megszólalása.

A dalok pedig jók, erősek, mint ahogy azt már megszokhattuk. Kicsit más, mint amit a Rhapsody csinálni szokott, kevésbé direktek a nóták, kevésbé sebesek. Sok a tempóváltás, kevésbé fülbemászóak a refrének, egy kicsit több időt kell hagyni a lemeznek, mint amennyit általában szoktunk, de megéri rászánni a sok hallgatást, hisz szép lassan bukkannak elő a dalok igazi erényei, értékei, erősségei. Számomra az abszolút kedvenc a sötét hangulatú Dante’s Inferno, mely talán a leginkább azonnal ható tétel, de a címadó, a klipes Dark Fate Of Atlantis, vagy a Clash Of The Titans is csúcsteljesítmény, talán ezek állnak legközelebb az „anyabanda” dolgaihoz. A lemezt záró nagyepika szokásosan erős, igazán pattogós, indulószerű dallamok, és ritmusok teszik kiemelkedővé, de igazi gyöngyszem a Tormento e Passione duettje is, mely tökéletes kombinációja a metal és a musical műfajainak. Ehhez képest Hollywood épp a Rock of Ages című giccsparádét próbálja meg lenyomni hasonló szlogennel a torkunkon... Egyetlen gyenge pont a Luna című Alessandro Safina feldolgozás, mely egy kicsit érthetetlen baklövés. Ugye Safina pop/opera kísérlete eleve már egy halva született dolog volt, a feldolgozásban pedig a pop részt Lucáéknak nem sikerült kinyírniuk, ellenben ének terén sajnos a végeredmény elmarad az olasz tenorklasszis sziporkázásától. (Ellenben kiváló példája annak, hogy a rocktenorok miért nem emlegethetőek még mindig egy lapon a profi operaénekesekkel...)

Pontszám: 8