Utazás Magyarország közepe felé: Rick Wakeman - 20. Gastroblues Fesztivál, Paks, 2012.07.08.

A fesztivál most már kipipálhatja a rocktörténet három legnagyobb billentyűs varázslóját, hiszen 2006-ban itt járt Keith Emerson, tavaly Jon Lord, az ezévi szemlén pedig a Yes valamikori vezéregyénisége, Arthur Király evilági helytartója tette tiszteletét, hogy nem mindennapi hangszerparkján ámulatba ejtse a Gastroblues Fesztivál közönségét.

Rick Wakeman nagytermészetű ember: szereti a jó ételeket (hangot is adott annak koncertjén, mennyire kedveli a magyar konyhát), nagy szakértője a sörnek, legalábbis jó barátja, Keith Emerson szerint, és nagyon-nagyon szeret zenélni, ezt pedig tapasztalhattuk mi is a paksi ESZI Csarnokban. A fellépés utáni dedikáláson is ugyanez a jókedélyű, mosolygós, remek humorérzékkel megáldott művész szignózta az orra elé tolt lemezeket. 

De térjünk vissza a színpadi eseményekhez. A szokásos palástjában érkezett a színpadra a tekintélyes termetű muzsikus, és királyi témákkal szórakoztatta a nagyérdeműt. Részletek hangoztak el a ’Six Wives Of Henry VIII’, a ’The Myths and Legends of King Arthur and the Knights of the Round Table’ lemezekről, és nem hagyhatta ki a ’Journey To The Centre Of The Earth’ néhány részletét sem. A koncert legnagyobb része erről a három, ma már történelmi Wakeman-albumról szólt, melyek a hetvenes évek progresszív rockzenéjének annyira fontos produktumai. A reflektorfényben akadt még valaki a színpadon, aki részt vett az eredeti művek barázdákba varázslásában évtizedekkel ezelőtt. Ez az ember Ashley Holt énekes, akinek a hangján mit sem fogott az idő, lenyűgöző teljesítményt produkált az előadáson. Bár Rick Wakeman volt az egyértelmű főszereplő ezen az estén, muzsikustársairól, az English Rock Ensemble-ről is muszáj említést tenni, hiszen nagyszerű társakra lelt bennük a zenészlegenda. Tony Fernendez bár keveset egyénieskedett, személyében egy abszolút pontos, színes ritmusembert tudhat a bandában Wakeman. Lee Pomeroy balkézzel játszott a brummogó négy húron, de nem csak eszméletlen futamokkal alapozta meg a darabokat, hanem háromszor is lehetőséget kapott a szólóra. Talán Dave Colquhun gitáros jutott a legkevésbé szóhoz, de rockos futamaival kiválóan ellenpontozta Wakeman klasszikus ihletettségű billentyűs játékát, egy esetben csodás párbajt vívott a Mesterrel.

Wakeman nem önző muzsikus, hiszen nem is kevés lehetőséget adott társainak tudásuk legjavának bemutatására. Ha egyéni számról volt szó, akkor sem ment le a színpadról, hanem arzenálja mögül mosolyogva figyelte társai alakítását, sőt meg is tapsolta azt a háttérből. Igen, a dob mellett állították fel hangszereit, így vezényelve a hangversenyt. Bár az is lehet, praktikai okok miatt tettek így, talán jobban elfértek a deszkákon.

Rick bátyánk nagy showman, ezt mindig is tudtuk, Ozzy Osbourne is részletesen mesél róla ’Én, Ozzy’ címmel megjelent önéletrajzában. Gondolt egyet, és egy nyakába akasztott hangszeren kiment a közönség közé zenélni egy kicsit. Nem kis gyönyörűségünkre közvetlen közelről kagylózhattuk csodálatos futamait és ezzel még nem ért véget a cirkusz. A közönségből egy csinos hölgy visszakísérte őt a színpadra, akit megkért, hogy tartsa a billentyűs sort néhány futam erejéig.

Már beletörődtem, hogy egy hangot nem fogok hallani a Yes életművéből, amikor ráadásként, valaki hangos kívánságára belecsaptak a többtételes Starship Trooperbe. A dalválasztás már azért is érdekes, mert ez a szerzemény a harmadik LP, a ’The Yes Album’ zárómozzanata, és köztudott, hogy az együttes első három lemezén még Tony Kaye kezelte a billentyűket. Lám-lám, Wakemannek nem derogál mások nagy slágereit játszani. Egyébként sokkal keményebben hangzott, mint az eredeti, Dave Colquhun ízig-vérig rockgitározást adott elő, meg sem próbálta Steve Howe finom művészi játékát felidézni. Igaz, ki lenne erre képes? Egyetlen bíráló megjegyzésem Ashley Holtra vonatkozik, aki a buli többi részében hiba nélkül énekelt, azonban ez a Yes-darab nem feküdt neki, nem az ő hangjának való. Ahol Jon Anderson simán hozta a magasakat, ott Holt inkább kiabált.

Ez a lenyűgöző, jól megszólaló két órás fellépés zárta a huszadik Gastroblues Fesztivált, azt a fesztivált, mely évről évre elhozza azokat a muzsikusokat, akiknek nagyon jelentős szerepet tulajdonítanak a hatvanas és hetvenes évtizedek rockzenéjében, akik még meglett korukban is képesek elbűvölni a nagyérdeműt. Jövőre veletek ugyanitt, a huszonegyedik összejövetelen!

Bigfoot

Képek: Molek Csaba

Köszönet a Livesoundnak!