Első Hallásra - Június a szerkesztők és munkatársak fülével

Tombol a nyár. Olykor a hőségtől meg sem lehet maradni, de az élet még ekkor sem állhat meg magazinunk hasábjain, és bizony munkatársainknak végig kellett rágniuk magukat újabb tíz lemezen. Szerencsére a június meglehetősen erős hónap volt, és ami sokkal fontosabb, érdekes is. Hiszen a nyár első havában tele voltunk neves visszatérőkkel, akik közül egyesek jobban, mások rosszabbul teljesítettek. Aztán persze jön a fiatalabb generáció is, akikre szintén nem lehet most panasz. Ezúttal az első helyezést nem tudtuk pusztán pontszámok alapján kiadni, mert két lemez hajszálpontosan ugyanúgy szerepelt. Az döntött az egyik javára, hogy több kollégánál ért el első helyezést. Most a szerkesztőség a rovat tekintetében szabadságra megy, ezért legközelebb szeptemberben jelentkezünk friss Első Hallásra epizóddal.

8.4 – Kreator: Phantom Antichrist
8.4 – Rush: Clockwork Angels
7.9 – Circus Maximus: Nine
7.4 – The Flower Kings: Banks Of Eden
7.0 – Gotthard: Firebirth
6.8 – Tank: War Nation
6.7 – Delain: We Are The Others
5.7 – Manowar: The Lord Of Steel
5.4 – L.A. Guns – Hollywood Forever
4.8 – Lita Ford: Living Like A Runaway

Adamwarlock

9.0 – Kreator: Phantom Antichrist
8.5 – Circus Maximus: Nine
8.0 – Rush: Clockwork Angels
7.0 – The Flower Kings: Banks Of Eden
7.0 – Delain: We Are The Others
6.5 – L.A. Guns – Hollywood Forever
6.5 – Tank: War Nation
6.0 – Gotthard: Firebirth
5.5 – Manowar: The Lord Of Steel
4.5 – Lita Ford: Living Like A Runaway

Kreator: Jelenleg azon gondolkozom, hogy a ’Phantom Antichrist’ a hónap legtökösebb albuma vagy talán az egész évé. Eddig biztosan. Kérem, ez a lemez annyira jó, hogy már a besza’ - behu’ kategóriában van. Nincs mese, olyan döngő riffek zakatolnak végig a korongon, amik minden hallgatónak garantáltan leszakítják az fejét. Közben a gitármunka első osztályú, és ne feledkezzünk meg arról sem, hogy olykor milyen epikus dallamtémák kerülnek elő. Az én agyamat lezúzták.

Circus Maximus: Ezek kérem, dallamok a javából! Modern, okos, fülbemászó, erős. Ezek a jelzők, amik eszembe jutnak. Majdhogynem egy tökéletes album született, amely a progresszív műfaj mintapéldánya. A hangzás pedig tanítanivaló. Egyszerűen csak halmoznám a jelzőket… Lehet, hogy az év egyik legjobbja született meg Norvégiában?

Rush: Nos, igen! A pletykák igazak. A Rush  5 év után egy valóban zseniális lemezzel tért vissza. Komplex, de fülbemászó dallamok, elgondolkoztató, érdekes témák jellemzik a kiadványt, mindeközben egy olyasfajta lazasággal, amit csak 40 év zenélés hozhat meg. A tapasztalat, a zsenialitás, minden benne van a lemezben. Ez vérbeli Rush korong, ami még 2012-ben is óriásit üt!

The Flower Kings: Egyértelműen le kell borulni a csapat előtt, megcsókolni a talpukat, aranyba önteni a nevüket…stb. Amit zenei téren letettek az asztalra a ’Banks Of Eden’-nel az óriási. A számszerkezetek hátborzongatóan zseniálisak, a gitár félelmetes, főleg a retró hangzásával. Azonban az én ízlésemnek most egy kicsit sok volt belőlük, ezért a relatíve alacsony pontszám. Pedig Pink Floyd-os ez rendesen.

Delain: A manapság olyan divatos pop-metal vonalat vegyíti ez a lemez, á lá Nightwish, Sonata Arctica…stb. Ennek tükrében egy tisztességes lemezt szült meg a Delain. Akik élnek-halnak nőstény énekesekért, azoknak csakis ajánlani tudom a ’We Are The Others’-t, nem fogja csalódás érni őket. Jó dalok, bika hangzás és egy kiváló dalnokasszony. Ha a szubjektív énemet követem, akkor nem igazán fogom elővenni többet ezt a lemezt, mert nem az én világom. Ha viszont objektív maradok, akkor bezony marad a főhajtás.

L.A. Guns: Annak örültem, hogy végre egy dögös, ízig-vérig bulizós hard rock hangzást hallhatok ebben a hónapban. Üdítőleg hatott. Viszont tény, ami tény: nem váltja meg a világot, és ennél azért a zenetörténet folyamán sokkal jobbakat is hallottunk. Én még sem tudok haragudni erre a ’Hollywood Forever’-re. Most  a prog, thrash, power, heavy dömping idején kifejezetten felfrissülést okozott ez a garázsos beütés. Mondjuk ősszel a Danko Jones úgyis elkeni a szájukat…

Tank: Nem üti meg az előző lemez szintjét, de semmi rosszat nem lehet mondani szerintem a ’War Nation’-re. Talán a középtempós dalok nagy száma kissé egysíkúvá teheti az albumot, de Doogie White kárpótol mindenért.

Gotthard: Egyik oldalról azt kell mondanom, hogy az új frontember nem képes helyettesíteni Steve Lee-t, és a régebbi Gotthard lemezekhez képest gyengébb alkotás született. Másik oldalról viszont igazi hibát nem tudok találni a ’Firebirth’-ön, csakis a csapat múltjának kontextusában jönnek ki a negatívumok. Én egy korrekt alkotásnak érzem.

Manowar: Három darab szám. Három. Nem több. Erről a korongról összesen ennyi üti meg a Manowar mércét. A címadó, a Touch The Sky és az El Gringo. A többi dal is csak azért nem átlagos, mert Eric Adams még mindig az egyik legnagyobb torok széles e vidéken… És a legokosabb is, mert nagyon ügyesen spórolja ki az igazán magas témákat a lemezről, így élőben sem lehet rajta számon kérni. Ez az egész azért szomorú, mert 2009-ben kiadták a ’Thunder In The Sky’ Ep-t, amin csak jobb számok teremtek.

Lita Ford: Nem mondom, néhol vannak rajta kellemes részek, de ez a lemez annyira semmilyen mint az üres pirítós. Színtelen-szagtalan. Én Ford kisasszony karrierjének eme leszálló ágában csak erőlködést látok. Szó sincs tehetségtelenségről, csak egy olyan évtizedben és környezetben akar érvényesülni, amelyben cseppet sem kíváncsiak rá. Én sem. Szerintem „monnyon le”!

Bazsa

8.5 – Gotthard: Firebirth
8.0 – Delain: We Are The Others
7.5 – Circus Maximus: Nine
7.5 – Rush: Clockwork Angels
7.0 – Kreator: Phantom Antichrist
7.0 – The Flower Kings: Banks Of Eden
6.0 – Lita Ford: Living Like A Runaway
6.0 – Tank: War Nation
5.0 – L.A. Guns – Hollywood Forever
4.5 – Manowar: The Lord Of Steel

Gotthard: Steve Lee tragikus halálával egy hihetetlen tehetséget veszítettünk el, a Gotthard helyzetébe pedig ennek függvényében még belegondolni is rossz. A zenekar azonban felállt, megrázta magát, és egy erőtől duzzadó, dögös lemezzel tért vissza a pokoljárásból. A ’Firebirth’-öt egyértelműen a semmiből feltűnt Nic Maeder fantasztikus hangja és szárnyaló dallamai uralják, alakítása pedig – igencsak hálátlan szerepét figyelembe véve – különösen becsülendő, hatalmas teljesítmény. Talán nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy egy új, fényes jövő kezdete ez a Gotthard számára.   

Delain: Az utóbbi évek túltermelése miatt igencsak szkeptikusan állok a holland „female-fronted” zenekarokhoz, a Delain pedig nem csupán emiatt indul halmozottan hátrányos helyzetből, hanem mert Wessels kisasszonyt eddig egy kifejezetten rossz énekesnőnek tartottam. Úgy tűnik, hogy mára azért csak megtanult bánni a hangjával, a korábbi erőlködés helyett kifejezetten kellemes, amit itt csinál. Mégsem ez a lemez legnagyobb erőssége, hanem az, hogy nem akar többnek (mélyebbnek) látszani, mint ami: a ’We Are The Others’ ugyanis „csupán” egy másfél hallgatás után dúdolható dalokkal teli, erős gothic gyökerei ellenére is vidámságot sugárzó slágergyűjtemény.

Circus Maximus: Progresszió, kreativitás, dallamérzékenység és melankólia egyvelege. A ’Nine’ a sokszínűség, a témahalmozás ellenére mégis egy alapvetően harmóniát sugárzó, dalközpontú anyag. Igaz, hogy némi súlyt és mélységet még elbírt volna.  

Rush: Progresszív rock a garázsból: talán így lehetne összegezni a kanadai rock-legenda új anyagának alaphangulatát. A képlet persze korántsem ennyire egyszerű, hiszen a zenekar – szokásához híven – meglehetősen tág keretek között kalandozik. A témák száma olykor talán több is a kelleténél, ám valahogy ez mégsem szakítja meg a dalok természetes sodrását, így az élvezeti faktor igen magas, igaz, hogy ez megfelelő törődés és odafigyelés szükségeltetik. Az old school gitársound és a Yes-módra röfögő basszus pedig egyszerűen imádnivaló.

Kreator: Ha valamit nem bírok elviselni, akkor az a céltalan, statikus agresszivitás és a dallamok totális mellőzése. Legyünk őszinték, thrash metal körökben gyakorta elő is fordul az ilyesmi. A ’Phantom Antichrist’ esetében azonban szerencsére szó sincs ilyesmiről, mi több, azon túl, hogy az egysíkúság vádja fel sem merülhet, a lemezen hegyekben állnak a fogós gitártémák és refrének. Azokat pedig igencsak szeretjük.  

The Flower Kings: Rettenetesen bejön az a pszichedelikus, 70-es éveket idéző hangulat, melynek szelleme áthatja a lemez minden egyes pillanatát. Ugyanakkor megfelelő zenei képzettség, vagy az efféle muzsikára specializálódott eredendő, alkati „perverzió” nélkül meglehetősen nehezen követhető a ’Banks Of Eden’. Főképp azt a jól körülírható vonalvezetést hiányolom, ami megfoghatóvá, ily módon pedig felszabadultan élvezhetővé tenné a produkciót, ahogy például a Pink Floyd vagy a Yes esetében. Ezzel együtt is elmondható, hogy beszerzése old school proggereknek kötelező.

Lita Ford: A hónap legbosszantóbb lemeze. Hogy miért is? Mert minden megvan benne ahhoz, hogy kifejezetten szórakoztató élmény legyen (oké, az ergya hangzást leszámítva), ugyanis kifejezetten jó – bár messze nem világmegváltó – dalok kaptak helyet rajta. Az efféle rockzene azonban dög és feeling nélkül semmit sem ér. Dühös vagyok, mert a ’Living Like A Runaway’ felvillantja ugyan a lehetőséget, mely ott motoszkál, robbanásra várva…majd semmi sem történik.

Tank: Egy ilyen lemezzel nem nagyon lehet hibázni, feltéve, hogy a hallgató minimálisan is szimpatizál a régisulis heavy metal zenékkel. Ők bizony roppant szórakoztatónak fogják találni a korrekt dalokkal telepakolt, ám összességében kissé statikus ’War Nation’-t. 

L.A. Guns: Ugyanaz a probléma, mint Lita Ford esetében, csak itt talán még nagyobb a baj. Ha egy sleaze/glam lemez nem esik szét a lazaságtól, és nem bűzlik az amcsi whiskeytől, az eredmény nagyjából olyan, mint a citromos teából készült vodka-narancs: nem az igazi.

Manowar: Nem tartozom a Manowart elvből fikázók közé. Mi több, valaha még a rajongójuk is voltam (igaz, hogy ez se ma volt). Így a ’The Lord Of Steel’ hallatán érzett első felháborodásom után – az összehasonlítás végett – előtúrtam a korábbi klasszikusokat, de ezzel csak rontottam a helyzeten. Az ok egészen egyszerű: az új lemezen nyoma sincs a zenekart kultikus státuszba juttató ellenállhatatlan true metal himnuszoknak, sem a nem kevésbé jellegzetes „manowari epikának”. Eric Adams menti ugyan a menthetőt, védjegyszerű (és még mindig bitang erős) hangja biztosítja a megszokott Manowar-ízt, de ezeken a fájdalmasan ötlettelen, gagyi témákon még ő is csak mérsékelten tud segíteni. (A pontszám az El Gringo nélkül még ennyi sem lenne.)

Jocke

9.0 – Kreator: Phantom Antichrist
8.5 – Rush: Clockwork Angels
8.0 – Delain: We Are the Others
8.0 – Circus Maximus: Nine
7.0 – Tank: War Nation
6.5 – The Flower Kings: Banks of Eden
6.0 – Gotthard: Firebirth
6.0 – Manowar: The Lord of Steel
5.0 – L.A. Guns – Hollywood Forever
4.5 – Lita Ford: Living Like a Runaway

Kreator: Eddig is jónak tűnt a Fezen idei zenei felhozatala, de egy ilyen überkirály Kreator album után még nagyobb hévvel érkezik meg az ember Fehérvárra. Úgy emlékszem, hogy a borító elég megosztó volt, de ennél metalabbat szerintem nehezen lehetett volna odacsapatni. Egy nagyon durva, agresszív thrash pofonsorozatot kapunk Millé-éktől, amely már otthon hallgatva durván megmozgatja a nyakizmokat. Mi lesz itt élőben!? Death to the World!!!

Rush: A kanadai LEGENDÁRÓL csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Szinte hihetetlen, hogy 19-re lapot húznak (na jó, csak 18-ra), és mégsem sokallnak be – Értsd: Hogy lehet 44 év és 18 album után még mindig ilyen szintű, még mindig izgalmas zenét kiadni?! Szerintem a kétezres évek Rush albumait, a ’Vapor Trails’-t és a ’Snakes’-et simán üti.

Delain: Charlotte Wessels gyönyörű hangja és izgalmas megoldásai egymagukban elegek lennének ahhoz, hogy a csaj a hátán cipelje az egész albumot. A nem túl ötletihletett körítésről annyit, hogy ezek a gitárok jóval keményebbnek akarnak látszani, mint amilyenek valójában, de mondjuk ez sem tudta kedvem szegni. Lehet, hogy nem „metal warrior”, meg „blood upon my steel” és társai, – sőt, az egész zene közelebb van a pophoz, mint a metalhoz – de egyszerűen képtelen vagyok letenni. (Megpuhultam tán?) A borító meg zseniális, ahogy kell.

Circus Maximus: Első pillantásra nem gondoltam volna, hogy ilyen szoros lesz az élboly, mert nem számoltam a norvégokkal. Második dobásuk, az elég király ’1st Chapter’-t követő ’Isolate’ ugyanis nem tudott meggyőzni, és azt gondoltam, hogy a puskapor fogyóban van. Hát úgy tűnik, hogy még sincs, a CM csinált egy minőségi prog. albumot, amely lehet, hogy a sokadik hallás után még értékesebb lesz.              

Tank: Doogie White egy igazi pörgettyű, számtalan albumot tett már le az asztalra, de nekem úgy tűnik, hogy idénre megfáradtak a tankok, legalábbis a két évvel ezelőtti, majd’ tíz éves szünet után megjelenő ’War Machine’ albumhoz képest. Egy kicsit Dio, egy kicsit Saxon, összességében pedig egy jól összerakott darab, amit szívesen kap elő az ember – na persze azért nem minden nap.

The Flower Kings: Egy prog album sosem könnyű falat, főleg egy majd’ fél órás nyitánnyal és összesen 76 percnyi játékidővel. A ’Banks of Eden’ a Circus Maximus-szal ellentétben számomra kissé nehezebben volt befogadható, és szerintem nem is a legjobb albumát készítette el idén a svéd ötös.

Gotthard: Mint sokaknak, nekem is nagy kedvencem volt Steve Lee, ennek ellenére sosem tartoztam azok táborába, akik szerint a Gotthard törvényszerűen meg kellett, hogy haljon – Éppen ezért bíztam benne, hogy az új énekessel, Nic Maederrel is sikeresek lesznek. Felesleges egymáshoz hasonlítani a két énekest, sőt, szerintem egyenesen bűn; hagyjuk, hadd csinálja, amit akar és tud, ne vessük össze állandóan a jó Steve-vel. Éppen ezért a ’Firebirth’ nem is rajta megy el, hanem azon, hogy hiányzik a megszokott slágeresség, azok a dalok, amelyek miatt megszerettem a Gotthardot. Nekem a ’Dial Hard’, a ’Domino Effect’ és a ’Lipservice’ az etalon, azokhoz a ’Firebirth’-öt viszont kissé messze érzem. De nem aggódom, vissza fognak térni a csúcsra!

Manowar: Az első találkozás előtt csak jót olvastam a ’The Lord of Steel’-ről (vagy csak szelektív a felfogásom?), így én is nagy vehemenciával vetettem magam Ericék újabb pörölycsapása elé – de most nagyon mellém ütöttek. Nem sok olyan dal volt, ami eszembe juttatta a régi szép manowar-os időket. Máig nem tudom eldönteni, hogy a saját, vagy mások készülékében keressem a hibát, de a vitatott basszersounddal nem tudtam/tudok mit kezdeni. Ja, és távolról sem a manógyűlölők táborát gyarapítom, ez a pontszám inkább a csalódottságomnak szól.

L.A. Guns: Követni is nehéz a kaliforniai rock színteret, ez a mindenki mindenkivel, majd külön, de mégis ugyanazon a néven dolog nekem nem, nem és nem. Megszámolni is nehéz, hány zenész fordult meg a két zenekarban, még akkor is, ha beszélhettünk egy bizonyos klasszikus felállásról (Tracii, Lewis, Riley, Cripps és Nickels). Éppen ezért ez az L.A. Guns (Phil Lewis) album is olyan volt számomra, mint az előzőek. Jött, megállt pár dal erejéig, majd ment a levesbe.

Lita Ford: Egy Ozzy-s hír kapcsán nemrég szó volt Lita Fordról, aki az egyik olvasónk szerint „bitang jó nő volt” akkoriban. Szerintem 54 éves létére most sem panaszkodhat, de oldalunk jellegéből kiindulva most inkább a hangjával foglalatoskodnék. Nem tartom kiemelkedőnek, de attól még kellemes elfoglaltság hallgatni őt – a hangszerelés viszont olyan egyszerű, mint a faék, ha nem Lita nevével lenne „fém”-jelezve a cucc, akkor alighanem az SPV ki sem adja. Így is csodálom, hogy megtette, mert ez az album igen gyermeteg, igen szerény és igen butuska.

Meszo

8.0 – The Flower Kings: Banks Of Eden
7.5 – Tank: War Nation
7.5 – Gotthard: Firebirth
7.0 – Rush: Clockwork Angels
7.0 – L.A. Guns – Hollywood Forever
7.0 – Kreator: Phantom Antichrist
6.5 – Circus Maximus: Nine
5.5 – Delain: We Are The Others
5.0 – Lita Ford: Living Like A Runaway
5.0 – Manowar: The Lord Of Steel

The Flower Kings: Ez az a fajta muzsika, amely esetében az „első hallásra” történő értékelés nem épp a legmegfelelőbb módszer, ám szerencsére a ’Bank Of Eden’ bővelkedik annyi jól sikerült zenei megoldásban, ami már elsőre is megmutatkozik. Leginkább progresszív rock rajongóknak ajánlanám a meghallgatását, illetve azoknak, akik elégedetlenek voltak a legendás Yes legutóbbi alkotásával! (8 pont)

Tank: Hiába, Doogie White már a ’Stranger In Us All’ című albummal beírta magát a hard rock és metál énekesek elitjébe. Ezen album pedig nem nyújt semmi mást, „csak” egy élvezetes heavy metal anyagot, de ennyi elég is. Ja, és White még mindig remekül énekel! (7,5 pont)

Gotthard: Közel sem sikerült tökéletesre a Gotthad új albuma, ám a közelmúlt eseményeinek tudatában ez egyáltalán nem meglepő. Azonban minden hibájával együtt még így is egy kifejezetten kellemes anyagot sikerült összehoznia a csapatnak, Nic Maeder személyében pedig rendelkeznek egy kiváló énekessel. A feladat tehát a következő sorlemezig a tragédia árnyékából való kilábalás (nyilván ez a legnehezebb), illetve egy sokkal jobb hangzás létrehozása, ez esetben pedig a legközelebbi korong minden bizonnyal kifogástalan lesz! (7,5 pont)

Rush: Szokás szerint nagyot szól a kanadai trió új albuma, ám ennek ellenére mégis hiányérzeteim támadtak. Ugyanis, bár a dögös, korszerű megszólalásban sikerült tartani a ’Snakes And Arrows’ című album szintjét, dallamfronton sajnos jelentős visszaeséseket tapasztalok az előző koronghoz képest. Annak ellenére, hogy a ’Clockwork Angels’ az idei év egyik potenciális listavezető albumának tűnt, sokkal inkább untam, mint élveztem… Mindezt persze szigorúan Rush viszonylatban írom, ugyanis ez a csapat még mindig az univerzum egyik legnagyszerűbb rockzenekara, a veterán muzsikusok pedig még mindig zseniálisan zenélnek. Egy koncert pedig továbbra is beteljesületlen kívánságaim listáján szerepel! (7 pont)

L.A. Guns: Dögös amerikai rockzenét hallhatunk az albumon, én pedig kedvelem az ilyesmit. Ami miatt még sem adok magasabb pontszámot, az a zenei anyag kissé egysíkúvá válása, illetve Phil Lewis énekteljesítménye, amitől időnként már a szobám falán lévő tapéta lekaparására is kísérletet tettem… Ettől eltekintve a lemezt szórakoztatónak találtam. (7 pont)

Kreator: A ’Phantom Antichrist’ hallatán egy rajongó sem panaszkodhat. Jómagam is rendben lévőnek találtam az anyagot, annak ellenére, hogy valószínűleg nem is találkozom vele több alkalommal, ám ez legyen az én problémám… (7 pont)

Circus Maximus: Egy adag prog. metál, egy jó adag Dream Theater, és egy műanyaghangzás. Nem rossz recept, bár nálam annyira nem is bizonyult túlságosan átütőnek. Valahogy a zenekar nevével ellentétben nem éreztem eléggé a maximalizmust, de azért ezzel együtt akadnak kellemes pillanatok. Egy kis egyéniség kellene! (6,5 pont)

Delain: Édes mint a „tej és a méz”… Hallgatása közben az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen egy bevásárló központban üvöltő rádióból sem hallunk ettől nagyban különböző zenét. Na jó, azért ez ebben a formában túlzás, de az tény, hogy számomra a Delain zenéje túlságosan is „giccses” ahhoz, hogy meg tudjam szeretni. ( 5,5 pont)

Lita Ford: Bár nem volt „szerencsém” hallani a művésznő három évvel ezelőtt igencsak megkritizált visszatérését, az akkor aktuális Első hallásra rovat értékeléseinek ismeretében bekészítettem füldugókat is szükség esetére. Azt azért nem állítom, hogy szükség lett volna rájuk, de a produkcióról elsőként a limonádé szó jutott eszembe…  A kifacsart citromot szeretem kortyolgatni nyári hőségben, ám a rockzene esetében a limonádé szó inkább baljóslatú, mintsem pozitív jelentéssel bír. Nem igazán értem, hogy ki(k)nek készült Lita Ford idei munkája…  (5 pont)

Manowar: Csak két kérdés… 1. Mi ez az ótvar basszusgitár-hangzás?!- Tudatában vagyok annak, hogy mi fán terem ez a nem kicsit betorzított effekt, ám ennek ellenére itt egyszerűen nem tudom mire vélni. Fogalmam sincs arról, hogy milyen elgondolásból alkalmazza Joey DeMaio a lemez teljes ideje alatt. Borzasztó… 2. Mégis ki veszi komolyan ezt a közepes produkciót 2012-ben? (5 pont)

Mike

10 – Rush: Clockwork Angels
9.0 – Circus Maximus: Nine
8.5 – The Flower Kings: Banks Of Eden
8.5 – Kreator: Phantom Antichrist
8.0 – Gotthard: Firebirth
6.0 – Manowar: The Lord Of Steel
5.5 – Tank: War Nation
5.0 – Delain: We Are The Others
3.0 – L.A. Guns: Hollywood Forever
2.0 – Lita Ford: Living Like A Runaway

Szinte kettészakadt a pálya, akarom mondani, a mezőny (na, igen, foci EB van, ne csodálkozz!), az első fele a magas pontszámokat bezsebelőké, a második a középszerűtől a rémharmatosig terjed, no, és ott van ám a DeMaio Band is, régi-régi nagy kedvenc – egy rusnya 6-ossal. Ezt is megértük… Progresszív Ország azonban szépen virágzik, az első három delikvens konkrétan ott lesz az év végi Nagy Leltárnál is, Lita Ford nyakát teszem rá! Hail & Kill! Ööö, izé…

Rush: ha azt mondom, Év Albuma-gyanús, talán nem hazudok oly nagyot. (tízes)

Circus Maximus: a Rush mellett egy másik intelligens muzsikát művelő jószág, ráadásul ügyesen lavírozgatnak a prog rock/metal klisébójái között. Több hallgatást igénylő, izgalmas, igényes és innovatív anyag a ’Nine’, nálam gyakori vendég lesz a lejátszóban! (A Burn After Reading / Last Goodbye duó már most überklásszik!) Ez bizony nagyon remek! (nine)

The Flower Kings: ó, a Virág Királyokat nagyon komálom! Én még tőlük középszerű lemezt sem hallottam, nemhogy gyengécskét. A várva várt ’Banks Of Eden’ is lazán hozza a színvonalat, noha így az első hallgatózáskor nem volt annyi libabőrös pillanat, mint a C. Maximus esetében, egy laza huszonöt és fél perces mamuteposszal nyitó albumnál azonban az egyszeri ismerkedés tényleg édeskevés. A friss produkció tehát szokásosan színvonalas szimfonikus prog rock kiválóság archaizáló „bakelithangzással”, a jó pontszám bizony bevésve vagyon. Kövér gyöngybetűkkel. Azt pedig ugye mondanom sem kell, hogy az októberi budapesti koncertjük kö-te-le-ző? (nyolc és feles)

Kreator: kis túlzással dúdolhatóan dallamos album született a Mille-műhelyben, emellett azonban kellően karcos és szélsebes is, úgyhogy a kutyahajú ortodox híveknek nem kell a hátfelvarrót ijedten letépni a viseltes farmermellényről, mert krícsörék megint jól odabaszarintanak, ahogy az a Nagy Thrash Könyvben meg van írva! Perfekt hentelés! (nyolc és feles)

Gotthard: na, igen, a Delain átadta a szőrös tököket a Gotthardnak, ők pedig köszönték szépen, és felcsatolták maguknak… Bezony, bezony, így kell csapatni a jófajta dögös hard rockot! Nic Maeder pedig nagy tanár! Svájcnake rulez! (nyolc és feles)

Manowar: nagy csalódás egy nagy kedvenctől. Számomra a béna című ’The Lord Of Steel’ a banda leggyengébb albuma, olyannyira, hogy a sokak által megvetett előző anyag, a ’Gods Of War’ cipőjét sem köthetné be. Már ha volna neki olyan… Fájóan ötlettelen és lapos énektémák sorjáznak a világ egyik legnagyobb metalénekesétől (pl. a címadó verzedallamai mennyire bántóan primitívek!), az emlékezetes refrének ott rekedtek valahol egy leselejtezett vinyón az el nem készült ’Hammer Of The Gods’-mappában, és hát 7-8 metalt istenítő bölcsi-himnusz már nekem is sok a jóból. Egész egyszerűen unalmas, jellegtelen és középszerű rutinmunka ez (magukhoz képest pláne!), és bele sem merek gondolni, hogy ha lesz is következő lemez, 2017-ig biztosan elpöcsölnek azzal is… (hatos)

Tank: szerintem az azért enyhén cikis, hogy a ’War Machine’ album után egy ’War Nation’ cíművel jelentkeznek a vén londoni rókák, de hát az új Manowar után én már semmin sem akadok ki. Meg aztán nyilván szépen meg tudnák magyarázni, hogy ez biza’ a konszepsün része. Emellett sajnos a muzsika is erősen színtelen-szagtalan, mondhatnók öregurasan slattyogós. Szerintem. (A Grace Of God szám viszont kiváló!) (öt és feles)

Delain: a minap a nőmnek nosztalgiázni támadt kedve, és betette az If You Were A Woman-t Bonnie Tylertől; a csinoska fehérnéppel domborító Delain friss opuszának hallgatása közben éreztem hasonló popfílinget, még akkor is, ha itt azért riffek is vannak mutatóba. Az vitathatatlan, hogy ezek a holland gyerekek nagyon érzik az azonnal ható, édesen nyúlós dallamokat, de… oké, nyilván egy hölgytől nem várom el, hogy tököt növesszen (haha!), ám összességében ez akkor is roppant puhány. Nekem. Ja, mit csodálkozom én, ilyen a popmetal, vazze! (Azért a címadó ordas nagy sláger, kár, hogy nagyon nem az én zeném.) (ötös)

L.A. Guns: bocs, srácok, ezt nem bírtam végigszenvedni végighallgatni! Nem elég, hogy a hangzás olyan erőtlen, akár egy újszülött kismacska, de írd és mondd, egyetlen épkézláb refrén nem maradt meg az emlékezetemben, pedig hát a jó glamhez ilyesmi is kéne, nem? Mondjuk, ez az „ének” is olyan karakteres, mint Uhrin Benedek fénykorában. (Lehet, hogy nem közvetlenül a Gotthard után kellett volna meghallgatnom?) (hármas)

Lita Ford: Fordné előző albuma, a ’WW’ olyan durván rettenetesre sikeredett, hogy két hétig infúzióra kötve feküdtem, élet és halál mezsgyéjén libikókázva, akár halántékon csűrt zombi a The Walking Deadben. Sajnos Lita néni ismét itt van, és ránk szabadította újabb szörnyszülöttét, ami megint csak egy bazi nagy amcsi blöff. Messze elkerülöm, mint true rocker a Balatonsoundot! (kettes)

MMarton88

9.0 – Kreator: Phantom Antichrist
8.0 – Rush: Clockwork Angels
7.5 – Circus Maximus: Nine
7.5 – Tank: War Nation
7.0 – Manowar: The Lord Of Steel
6.5 – Delain: We Are The Others
6.5 – L.A. Guns – Hollywood Forever
6.5 – Gotthard: Firebirth
6.0 – The Flower Kings: Banks Of Eden
5.5 – Lita Ford: Living Like A Runaway

Kreator: Gyilkos, gonosz, agresszív, dühös, brutális, vad. Nekem a metal zene erről szól, a Kreator pedig tökéletesen megtestesíti ezt a negatív érzelem-, és hangulatvilágot. Kegyetlen thrash himnuszok, félelmetes profizmussal. „We are legion united in hate!!!”

Rush: Valamit azért tudnak ezek a kanadai veteránok. Több, mint 30 éve a pályán, és itt egy új lemez, amely abszolút nem öreges, vagy fáradt. Teljesen megállja a helyét a mai prog.metal mezőnyben, sőt annak is az élbolyában! Kiemelkedő igényesség, remek hangszerelés, azonnal ható dallamok... uraim, le a kalappal! Így kell méltósággal a veterán korba lépni!

Circus Maximus: A hónap egyik nagy meglepetése. Ízléses, igényes, progos, mégis roppant fülbemászó és fogós. Rendkívül szórakoztató lemez, nem csak a műfaj rajongóinak!

Tank: Tudom, kicsit retrós, kicsit öreges, de ízig-vérig méreg erős heavy metal. Király dalok, kiemelkedő énekes teljesítmény... ezzel a fiatalokat mondjuk nehéz lesz megfogni, de ha valaki egy kis nosztalgiára vágyik, annak a 'War Nation' tökéletes lesz!

Manowar: Nagy kedvencek, épp ezért ezt a lemezt elnézem nekik. A korábbi daloknál sajnos gyengébbek kerültek ezúttal az új soralbumra, de talán mindenkinél belefér egy kis botlás. Ráadásul önmagukban abszolút nem rosszak a nóták... csak Manowar mércével kicsit szerények. Pár kiemelkedő nóta azért még így is akad!

Delain: Rengeteg esélyt adtam már nekik, de sosem tudtak kilépni a „korrekt, ám kicsit szürke” énekesnős, gothos, poweres bandák tengeréből. Ennek ellenére az új lemezen minden eddiginél erősebb nóták foglalnak helyet, s noha nekem ez kicsit még mindig harmatosak, a címadó akkora gigasláger, mint a ház!

L.A.Guns: Borzasztóan retrós, ám ízig-vérig a 80-as éveket megelevenítő amcsi glam rock/metal. Akad pár emlékezetes refrén, néhány odabaszósabb sláger. A dallamok fülbemászóak, de a korong egy kicsit talán monoton, és hosszú, ráadásul picit idejét múlt is. Ennek ellenére roppant szimpatikus lemez.

Gotthard: Baromi korrekt, és erős hard rock anyag. Két dolog hiányzik. Az egyik a dög, a másik, valami igazán kiemelkedő, agyeldobó bombasláger, amiből párat azért már leszállítottak az elmúlt években a svájciak. Ennek ellenére a műfaj hívei számára kötelező cucc.

The Flover Kings: Nem egy hallgatásra termett lemez. Nagyon összetett, nagyon prog, idő-, és türelemigényes. Meglehetősen régisulis alkotás, nekem még szoknom kell, és barátkozni vele. De kétségtelen, hogy a prog rajongók imádni fogják.

Lita Ford: Valahol félelemmel vegyes döbbenetet kelt bennem a tény, hogy Lita Ford-ra 2012-ben még a plasztikai sebészeken kívül kíváncsi bárki is. A kisasszony az elmúlt 20 évben nem igazán tudott a rockzenéhez bármit is hozzátenni (meg szerintem korábban sem túl sokat...), de hát itt van, próbálkozik, és meglepő módon helyenként még épkézláb dallamokra is futotta tőle! Kár, hogy még ennek ellenére is gyengécskék a refrének, és az egész album olyan maszlagos, inkább háttérzenés, mint önállóan helytálló, értékes alkotás. Lita mintha eltévedt volna, és nem tudná, miként kéne a 25 évvel ezelőtti muzsikáját ma élvezetesen tolmácsolni. Nem kéne ezt a rocknagyi dolgot erőltetni, rosszul áll, mint a 40. ráncfelvarrás.

Pálinkás András

10.0 – Rush: Clockwork Angels
9.0 – The Flower Kings: Banks Of Eden
9.0 – Kreator: Phantom Antichrist
8.5 – Circus Maximus: Nine
7.5.– Gotthard: Firebirth
7.0 – Tank: War Nation
7.0 – Delain: We Are The Others
6.5 – L.A. Guns – Hollywood Forever
6.0 – Manowar: The Lord Of Steel
6.0 – Lita Ford: Living Like A Runaway

Rush: A 'Clokwork Angels' szimplán Rush-esszencia. Érezhetően mindenféle kötelék nélkül, szabadon folyt a dalszerzés, ezért hallható egyszerű gitárszólóktól elkezdve megkapó énekdallamokon át, igazi progresszív hangszerorgiáig minden a lemezen, megfejelve Neil Peart remek szövegeivel, tökéletes hangzással (Nick Raskulinecz most is kiváló munkát végzett), és egy szemétgyönyörködtető lemezborítóval. Mondani sem kell, hogy kötelező darab!

The Flower Kings: Már öt év telt el a legutóbbi The Flower Kings sorlemez óta, de megérte a várakozás. Egyszerre szórakoztató, monumentális és melodikus, jobbnál jobb dalokkal valamint Roine Stolte zseniális gitárszólóival. A banda nem mindennapi életművéhez méltó lemez.

Kreator: Hibátlan, őszinte és kreatív alkotás egy rendkívül hiteles zenekartól. Számomra eddig az év legjobb thrash kiadványa.

Circus Maximus: A norvég prog metal banda harmadik nagylemeze egy érett, kimunkált, sokszínű és kemény alkotás lett, amely a sok Dream Theather hatás ellenére meg fogja állni a helyét a progresszív kemény zenék élmezőnyében.

Gotthard: Nem lehet könnyű helyzetben Nic Maeder, akinek a motorbalesetben elhunyt Steve Lee helyét kellett átvennie a Gotthard mikrofonjánál. Mindenesetre Nic-nek remek hangja van, jól illeszkedik ebbe a dallamos hard rock muzsikába. Mindazonáltal vegyesek az érzéseim a 'Firebirth'-szel kapcsolatban, hiszen kiváló, fogós dallamok mellett sajnos becsúszott néhány felejthető pillanat is.

Tank: A Tank is a brit heavy metal új hullámával érkezett a nyolcvanas évek elején, de Ők sosem lettek olyan népszerűek, mint pályatársaik egy része. A sokszor a Motörhead-hez hasonlított zenekar élvezhető, minőségi old school heavy metalt játszik és nem is rosszul. Az egyszerű, de biztos alapokon nyugvó muzsika, remek dallamaival hűen adja vissza a nyolcvanas évek hangulatát és ez sokszor elég ahhoz, hogy egy rocker igazán jól érezze magát.

Delain: Szimfonikus, melodikus, rádióbarát slágergyűjtemény, nyakon öntve egy nagy adag goth mázzal. Ez így elég giccsesen hangzik, pedig ez nagyon erős lemez a kategóriájában, köszönhetően a fogós dallamoknak és a kemény, néha egészen thrashes, ötletes riffeknek.

L.A. Guns: Jó szelek fújnak glam rock fronton, hiszen egyre másra tűnnek fel tehetséges fiatal bandák a műfajban, és most az egyik „nagy öreg” is megrázta magát, és nem is akár hogy. A 'Hollywood Forever' nagyszerű példája, hogy miről is szól ez a muzsika. Tökös amerikai rock 'n' roll, amilyennek lennie kell!

Manowar: 12-16 éves koromban a legkedvesebb zenekar volt számomra a Manowar, és korai lemezeiket a mai napig szívesen hallgatom, de ez a lemezt nem lehet oda tenni a 'Kings Of Metal' vagy a 'Louder Than Hell' mellé. Úgy tűnik számomra, mintha a fiókban talált rég elfelejtett ötleteket porolták volna le és adták nekünk, mint friss Manowar szerzeményeket. Ennél többet várok a metal királyaitól!

Lita Ford: Lita Ford a csúfos indusztriális kirándulása után visszakanyarodott a korábban szép sikereket hozó hard rock/heavy metal hangzáshoz. ”A suszter maradjon a kaptafánál”, tartja a mondás, és ennek megfelelően a 'Living Like A Runaway' egy korrekt heavy/hard lemez lett, de nem érzem kiemelkedően jónak.

Tomka

8.5 – Kreator: Phantom Antichrist
8.0 – Circus Maximus: Nine
8.0 – Rush: Clockwork Angels
8.0 – The Flower Kings: Banks Of Eden
7.5 – Tank: War Nation
7.0 – Delain: We Are The Others
6.0 – Gotthard: Firebirth
6.0 – Manowar: The Lord Of Steel
5.0 – Lita Ford: Living Like A Runaway
4.0 – L.A. Guns: Hollywood Forever

Kreator: Mikor egy zenekar közel három évtizede zúzza a nagybetűs metal zenét egy amúgy szűkre szabott zenei stílusban, és még 13. lemezével is tud újat mutatni, az mindenképp megsüvegelendő. A legdallamosabb Kreator-korong az új évezredbeli, melodikus, de mégis masszív thrash vonal logikus beteljesítése – ha nem is a legjobb „újkori” Kreator-lemez, de az egyik legváltozatosabb, az biztos.

Circus Maximus: Érettebb lemez, annak minden előnyével és „hátrányával”, kiforrott zeneiség, okos dallamok, és fifikás dalszerkezetek, de nem túlbonyolítva – ám ha választani kellene, továbbra is a lendületesebb debütlemezükre, a ’The 1st Chapter’-re voksolnék.

Rush: Nehezen emészthető, de meghálálja a befektetett időt, sőt, a történet és a dalszövegek ismeretében bomlik ki igazán a lemez konceptjellege, filmszerű utazás-érzete. A finom részletek, az egyszerű, de okos zenei megoldások lemeze ez, amelyből itt-ott hiányzik egy-egy pofátlanul zseniális momentum, ám így is bőven felér a Rush-nívóhoz.

The Flower Kings: Szerintem jót tett Stoltéknek az 5 éves hiátus. Habár a „virágkirályok” jellegzetességei – Yes-t idéző szimfonikus epika, Zappától ellesett különcködés, Genesis-hez méltó dallamvezetés – továbbra is jelen vannak, új hatásokkal is bővült a repertoár: nem csak a hol bluesba hajló, hol egészen kemény gitárjáték számít relatív újdonságnak, de a komorabb hangvétel is.

Tank: Még ha nem is ugorja meg a ’War Machine’ színvonalát, abszolút ragadós, Dio-s és Rainbow ízű hard rock / heavy metal lemez ez, remekbeszabott dallamokkal. Habár ez a Tank már nem az a Tank, „saját” stílusukban ugyanolyan jók...

Delain: A maga nemében nagyon jó, csak hát tudjuk, a jóból is megárt a sok, ha giccsről van szó. Akit viszont nem riasztanak a pop-dallamok, annak mindenképpen ajánlott a lemez, ami a zenekar talán legerősebb dalcsokrát tartalmazza.

Gotthard: Szeretném szeretni, de csak mérsékelten sikerül... Valahogy hiányzik az átütő erő, és az olyan hatalmas slágerek, amik a Gotthardot méltó hírnevükhöz juttatták. Ennek ellenére ez egy korrekt lemez, amely a tragédia árnyékában elmegy, de következőre ennél már több fog kelleni.

Manowar: Nagyjából ugyanaz a helyzet, mint a Gottharddal, a zenekartól megszokott húzós dalok, átütő metal himnuszok hiányoznak innen, pontosabban ezek vannak kisebbségben. Fura, de a legerősebb láncszem, Eric Adams lett most a leggyengébb, hiszen a tőle megszokott hatalmas, érzelemtől és lendülettől túlcsorduló énektémák még ezt a lemezt is elvinnék a hátukon, ha többen lennének...

Lita Ford: Ráfért volna némi változatosság dinamikai szempontból az albumra. Hiába, fogós riffek és emlékezetes énektémák nélkül nehéz jó rock lemezt készíteni. Mindenesetre sokkal jobb, mint a múltkori Ford-album.

L.A. Guns: Ez a lemez pont annyira emlékezetes, mint bármelyik hollywoodi tucatprodukció – pedig akár olyan nyers, bűnös élvezet is lehetett volna, mint egy Soderbergh- vagy Linklater-féle függetlenfilm.