Csodahangok, csodariffek: Black Label Society, Rómeó Vérzik - Pecsa Music Hall, 2012.06.27.

A korábban igencsak sanyarú sorsra ítéltetett Black Label Society-rajongóknak mostanában nem igazán lehet okuk panaszra: tavaly végre Budapesten is fellépett, egy évvel később pedig már vissza is tért hozzánk a Zakk Wylde vezette négyes. Bizonyos szempontból szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen – több környező országgal ellentétben – mi egy újabb, teljes értékű headliner show-t kaptunk, mellyel elsősorban azok jártak jól (magamat is beleértve), akik gyalázatos módon kihagyták a 2011-es bulit. Más kérdés, hogy valószínűleg sokan beérték volna a felével is, ha cserébe – egyebek mellett – olyan neveket láthattak volna egy színpadon, mint Ozzy, Slash, Gus G. és Zakk Wylde. Mivel azonban teljesen esélytelen volt, hogy a néhány napja véget ért ’Ozzy and Friends’ turné (természetesen a BLS aktív közreműködésével) hazánkat is érintse, mi csak hálásak lehetünk, hogy napjaink egyik legmeghatározóbb gitárosa és kis csapata ránk szánta a szabadnapját.

Nehéz lett volna ideálisabb előzenekart találni erre a bulira a Rómeó Vérziknél, mert bár Koppányék muzsikájában alapvetően a punk és a whiskeytől bűzlő rock ’n roll-attitűd dominál, mindez a tökös riffek hatására kellően metalos is egyben. Ráadásul a zenekar nagyon erős élőben, a rutinnak köszönhetően pedig a feladat súlyától sem ijedtek meg: az önálló bulikra jellemző lazasággal és profizmussal vezényelték le rövid, ám velős programjukat. Mivel nem éppen negyedórás, komplex dalmonstrumokkal dolgoznak, még ennyi idő alatt is (nagyjából háromnegyed óra) viszonylag tág áttekintést sikerült adniuk lassan-lassan húsz éves munkásságukból, a „kötelezőktől” (Engedd belém, Hol vagytok kurvák, Piros 19) egészen a legutóbbi, 2010-es ’Hadd égjen!’ lemez legszebb slágereiig.

A lendületes előadás közben Koppány – szokásához híven – sokat kommunikált, próbálta bevonni a hallgatóságot a mókába, ám ez most csak mérsékelten jött össze, lévén, hogy a közönség nagy része már nyilvánvalóan Zakk Wylde-ékat várta. Az általában hálátlannak nevezett előzenekari pozíció pedig azért vált ezúttal ténylegesen azzá, mert az emberek nagy része – tulajdonképpen érthető okokból – a Pecsa kerthelységét, a napsütést és a sörözést választotta Rómeóék helyett. Azért bevallom, hogy több lelkesedésre számítottam, hiszen nem no-name, hanem egy rock/metal körökben ismert és elismert csapatról beszélünk. Szerencsére ez különösebben nem zavarta őket abban, hogy a megszokott színvonalon, a megszokott döggel tegyék azt, amihez a legjobban értenek: szórakoztassanak.

Setlist:

Ártatlan vagyok / Keleti rock ’n roll / Engedd belém / Hol vagytok kurvák / Kezeket neki a falnak / Minden reggel / Piros 19 / Térdelj elém / Az ördög az isten

Bár a Black Label Society tavalyi bulijáról hallottam már mindent, és az ellenkezőjét is (főképp a hangzás, valamint a hakni – nem-hakni vitában találkoztam szélsőséges véleményekkel), a zenekar teljesítményét illetően azonban viszonylagos egyetértés alakult ki, melyet – zenei szakszóval élve – az „odabaszott” kifejezés ad vissza a leghitelesebben. Bárcsak minden hakni ilyen lenne – teszem hozzá, hiszen azzal még a BLS-t csupán érintőlegesen ismerők is tisztában vannak, hogy a csapat még egy rosszabb, fásultabb napján is letépi a tisztelt publikum arcát. Ahogy ezen az estén sem történt másként.

Mert bizony annak ellenére, hogy volt némi rutin-szaga a bulinak (nem csupán a setlist, hanem – a beszámolók alapján – a pózok és az egyéb színpadi akciók is szinte egy az egyben megegyeztek a tavalyival), mégiscsak napjaink egyik legütőképesebb koncertzenekarról beszélünk. Az ütőképes kifejezést ebben az esetben pedig tessék szó szerint érteni: egész egyszerűen lehengerlő az a stenk, dög és súly, amivel a böllér, pofaszaggató BLS-témák megszólalnak. Mélyről jövő, zsigeri őserő szorult ebbe a négy redneck fickóba, ez pedig kérem nem más, mint a nagybetűs METAL. A nyitó Crazy Horse – Funeral Bell – Bleed For Me – Demise Of Sanity négyes kíméletlenül bele is gyalult a földbe, de később sem volt sok lehetőségünk lazulásra, leszámítva az In This River megható pillanatait (amikor is a Marshall-hegyek elé két Dimebaget ábrázoló vásznat aggattak a roadok), valamint a The Blessed Hellride western-dallamait.

A bitang előadáshoz tökéletes alátámasztást nyújtott a nem különben bitang, ám korántsem tökéletes hangzás. Alapvetően egy rossz szavam se lenne, hiszen a hangkép számomra szinte maga volt (pontosabban lehetett volna) az ideális metal sound. Nem bonyolult a képlet: tisztességes hangerő, és telt, de nem artikulálatlan mélyek. Márpedig a cucc üvöltött (előre merészkedve kiderült, hogy talán túlságosan is), de közel sem bántóan, és a ritmusszekció is félelmetes erővel dörrent meg. Ez utóbbi természetesen nem csupán a hangmérnök érdeme, hiszen a hihetetlenül energikus és feszes alapokért felelős Chad Szeliga dobos, valamint John DeServio basszusgitáros nem kímélték a hangszereiket, igaz, hogy ez valószínűleg amolyan beugró követelmény azoknak, akik a BLS-családhoz akarnak tartozni. A dolog onnantól vált enyhén problematikussá, hogy mindez sajnos a gitárok rovására történt, melyek így kissé kásásan és elmaszatolva szólaltak meg. Különösebb problémám még ezzel sem szokott lenni, de nem akkor, amikor Zakk Wylde áll a színpadon. Az a Zakk Wylde, aki olyan hangokat képes megfogni, mint senki más; akinek a kezében szinte mágikus energiák gyűlnek össze; akinek üveghangjaitól, nyújtásaitól és vibrato-technikájától feláll a szőr a hátamon. Orgazmus-közeli pillanatokban szerencsére így sem volt hiány, az élmény azonban mégiscsak tisztább, jobban kivehető gitársound esetén lett volna az igazi.

Ami viszont némileg csalódást okozott, az a tavalyi bulin is sokak által kifogásolt, egyetlen masszív tekerésből álló 10 perces gitárszóló. Túl azon, hogy ép elméjű embert halálra untat az ilyesmi, meggyőződésem – bár lehet ezzel vitatkozni -, hogy Zakk Wylde tulajdonképpen egy metalosan szóló, de szellemiségében, mentalitásában ízig-vérig blues-gitáros, aki az Ozzy mellett eltöltött évek alatt kissé megfeledkezett a gyökereiről. Azt gondolom, hogy sokkal több van benne annál, mint amit ma este megmutatott nekünk, bár hozzá kell tenni, hogy a „rutin-gitározás” ellenére is zseniális, amit csinál. Ott van benne a régi, fékezhetetlen vadság, ez világosan ki is derült, már csak az a kérdés, hogy képes lesz-e még valaha kiszakadni a mókuskerékből, hogy a világra zúdítson valami olyat, amit már régen, vagy még sohasem hallottunk tőle.

Ha néhány hónappal ezelőtt a Ten Years After koncert kapcsán azt írtam Joe Gooch-ról, hogy egyetlen hangjáért érdemes volt őt megnézni, akkor ez Zakk Wylde esetében hatványozottan igaz. A modern rock-gitározásból egyre inkább kiszoruló, feeling-alapú játék legnagyobb ikonja ő, de emellett persze az sem elhanyagolható, hogy közben egy kuriózumnak számító, hihetetlenül erős koncertbandát vezet. Messze nem volt tökéletes buli. De én még így, valódi katarzis nélkül is megkaptam, amit akartam. Köszönöm!

Setlist:
Intro (New Religion) / Crazy Horse / Funeral Bell / Bleed For Me / Demise Of Sanity / Overlord / Parade Of The Dead / In This River / Fire it Up / Gitárszóló / Godspeed Hell Bound / The Blessed Hellride / Suicide Messiah / Concrete Jungle / Stillborn

Bazsa

Képek: Karancz Orsolya. További képek itt.

Köszönet a Concerto-nak!