Hemina: Synthetic
írta nagybandi | 2012.07.03.
Megjelenés: 2012
Kiadó: Nightmare Records
Weblap: http://www.hemina.com.au/
Stílus: Progresszív metal
Származás: Ausztrália
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Él és virul jónéhány hadra fogható progresszív rock-metal csapat a kenguruk földjén, de ezidáig még egyiküknek sem sikerült igazán meghódítaniuk a világot. Félreértés ne essék, most nem olyan szinten értem ezt, mint ahogy tette anno a földrésznyi szigetország legbulisabb boogie-rock zenekara. Az a tény, hogy az AC/DC a Stones után idővel a világ kettes számú rock & roll bandájává nőtte ki magát, természetesen nem jelentheti azt, hogy kitapossa az utat a honfitársai előtt, főleg ha azok homlokegyenest más csapásirányból érkeznek a rockzene szerteágazó világába. Az amúgy nem rossz Vanishing Point elért azért valamit e műfajban, de lássuk be, a nagy áttörés nekik sem adatott meg, maradtak a második ligában. A bizonyos szinten progresszívnek tekinthető Dead Can Dance talán az egyetlen társulat, aki igazán öregbíteni tudta Ausztrália hírnevét a műfaj berkein belül, annak ellenére, hogy mellettük azért akadnak tehetséges formációk a távoli országban, bár természetesen nem annyi, mint brit vagy – legyünk bátrak és mondjuk ki kerek perec – lengyel földön.
Egyikük a 2008-ban Sydney-ben alapított pofátlanul fiatal csapat, a Hemina, melynek ’Synthetic’ című debütáló lemeze igen nagy eséllyel indulhatna az „Elmúlt évek legnagyszerűbb bemutatkozása” versenyen. A 2010-ben egy EP-vel előrukkoló öttagú társulat meglepően érdekes zenei világot varázsolt a lemezre, ügyesen és arányosan keverve a klasszikus progresszív rockot a mai modern heavy, thrash vagy akár power metallal, melyet megfűszereztek a ’70-es évek legszebb prog hagyományaira épülő ízvilággal.
A közel 80 perces koncepciózus zenefolyam szövegvilágát tekintve filozófikus értekezés egy angyalról, akinek az a sors jutott osztályrészül, hogy a mai modern világban kell leélnie hátralévő életét. A drámai hatású témát a változatos, sokszor kemény és lendületes, másszor pedig lírai és lágy zenei megközelítés teszi közérthetőbbé. A csapat kitűnően felépített dalokkal, gyilkos riffekkel, csodás kórusokkal, elképesztő zenei tudásról tanúskodó hangszeres megmozdulásokkal operál, és hiába emlékeztet néhol a zene olyan elődök világára, mint a Dream Theater vagy a Fates Warning, összességében mégis egyediséget hallunk ki, méghozzá olyan teátrális megközelítésben, ahogy azt a Pain Of Salvation, a Vanden Plas vagy a Pink Floyd egyes lemezein annak idején megkaptuk. Ezzel természetesen nem azt hangsúlyozom és szerencsére nem is érzem úgy, hogy egy leporolt 20 évvel ezelőtti prog albumot tettek le elénk az ausztrálok, hanem egy olyat, ahol igenis ott van a frissesség érzése, a Hemina zenei világának lenyomata, igazi arculata. Egy dolog akad azonban, mellyel viszont nem tudtam annyira megbarátkozni, ez pedig az ének. Douglas Skene hangja valahogy számomra kissé jellegtelen, színtelen, hiába énekel precízen, sokszor dickinsonos stílusban a magas tartományoknál, valahogy nekem egy kicsivel több egyediség kéne, hiányzik belőle valami, talán az erő, a dinamizmus és az egyéni hangszín. Mellette szerepet kap a zenekar többi tagja is, mint kórus, sőt Jessica Martin személyében még női hang is emeli a színvonalat, itt-ott pedig elvétve még hörgést is kapunk, de ne ijedjünk meg, ahol előfordul, ott remekül a helyén van, abszolút beleillik az adott zenei környezetbe.
Különböző hosszúságú, epikus dalokat hallunk, közülük három 10 perc feletti. Annak ellenére, hogy a prog-rock javarészt hosszabb lélegzetű tételekről szól, ez a három szerzemény egyáltalán nem emelkedik ki a többi közül, nem viszik el a hátukon a lemezt, és ezt pozitív értelemben mondom. A rövidebbek is ugyanúgy megállják a helyüket, mindegyik egy-egy mestermű a maga nemében. Amit viszont igencsak hiányolok még, az a dög. Igen, ez a remek lemez megérdemelt volna egy súlyosabb megszólalást, vastagabb gitársoundot, teltebb és keményebb, de nem ennyire „szintetikus” dobhangzást.
Legutóbbi hozzászólások