Gotthard: Firebirth

írta szakáts tibor | 2012.07.01.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.gotthard.com

Stílus: Hard Rock

Származás: Svájc

Dalcímek

Értékelés

Az év egyik legjobban várt lemeze, legalábbis nálam. Nem kimondottan azért, mert a földkerekség legnagyobb Gotthard rajongója lennék, sokkal inkább abból az emberi gyarlóságból fakadóan, hogy majd kilyukadt az oldalam a kíváncsiságtól, vajon mit tudnak a svájci srácok összehozni, mondhatni, szinte a nulláról. De mielőtt belefognék ennek az értékelésébe, engedtessék meg, hogy raboljam az olvasó idejét néhány személyes gondolat erejéig, picit igazolván, miért is rám jutott az új Gotthard album értékelése magazinunknál. 2005 telén, amikor felröppent a hír, hogy az egykori Black Sabbath legenda, Tony Martin a Gotthard legénységét hívta a szólóturnéjára, Kabai Laci (IHM) barátom csak annyit mondott; „Ha erre nem jössz el, nem ismerlek többet”. Na, gondoltam, ezen ne múljék egy hosszú évek óta tartó barátság, meg aztán ott lesz Tony Martin, akit még nem volt szerencsém élőben látni, természetesen elmentem a hajóra. A sztori vége az lett, hogy Martin úr igen unalmasra sikeredett előadását már ott is hagytam, hiszen olyan élménnyel lettem gazdagabb az előzenekar koncertjén, amit még sokáig magamban szerettem volna tartani.

Közel két évet kellett várnom a következő találkozásig, ami olyan meghatározó élmény volt az életemben, amit soha nem fogok elfelejteni. Ha egyszer életem kései szakaszában majd arra vetemedek, hogy összeállítok az általam megélt koncertek sokaságából egy listát, a Gotthard 2007-es budapesti koncertje biztos közte lesz. Az akkori 'Domino Effect' album és a turné sikerének meg is lett az eredménye, hiszen olyan magaslatokba emelte a bandát, amit mi, kelet-európai halandók már nem láthattunk, mert ez az ázsió errefelé már megfizethetetlen lett. Így többet a banda nem járt nálunk, de jó volt hallani, hogy a 'Need To Believe' koronggal már stadionokat megtöltő turnéval szelték át Nyugat-Európát, ahol többek között a Europe volt a bemelegítő bandájuk. És amikor már mindenki azt hitte, hogy a Whitesnake, vagy a Europe után újabb halhatatlan hard rock legenda születik, megtörtént, aminek nem szabadott volna megtörténnie… 2010 októberében egy közlekedési baleset során elhunyt Steve Lee, akinek hangja, személyisége, előadásmódja, kisugárzása és végtelen profizmusa meghatározó volt a Gotthard karrierjében. Bevallom, hogy akkor Steve temetésének videóját nézve, el is temettem a Gotthard zenekart, mert nem gondoltam, hogy lehet ebből még valaha valami. Csaknem két évvel később azonban a banda tagjai ezt másképp gondolták, és íme, itt a jelen, megjelent a Gotthard legújabb nagylemeze, amit talán a legnehezebb feladat értékelni.

Hiába nyilatkozta azt Leo Leoni, hogy ez az album egy új kezdet. Ezt ugye Ő sem gondolta komolyan? Új kezdet lehetne akkor, ha nem Gotthard név alatt születik meg, de így nem hiszem, hogy lenne olyan földi halandó, aki ne hasonlítaná össze a zenekar eddigi munkásságával. Sőt, tovább megyek, nincs az a zenehallgató, aki ne arra lenne rögtön kíváncsi, vajon Nic Maeder egy Steve Lee-klón, vagy a Gotthard homlokegyenest mással próbálkozik? Akkor kezdjük ezzel, hiszen ebben a helyzetben legjobb belecsapni azonnal a sűrűjébe. Nic Maeder nem Steve Lee, sőt meg sem közelíti elődjét. Sem hangadottságaiban, sem előadásmódjában. Az viszont fájó és nagyon is szembetűnő, hogy egy-egy dalban mégis meg akar felelni a Lee-örökségnek, sajnos ez nem nagyon sikerül neki. Ez a gyenge kísérlet különösen kiüt a Give Me Real, a Tell Me és a Shine dalokban. Nem tudom, hogy ez a banda szerzőinek koncepciója volt, vagy Nic saját elképzelése, mindenesetre véleményem szerint nem úgy sült el, ahogy el lett képzelve. Viszont mielőtt bárki azt gondolná, most lerántom a tíz körméről a frissen igazolt pacsirtát, azt kell mondjam, nem így lesz, mert Nic Maeder nagyon  jó énekes, jó hallgatni a hangját, viszont, hogy valóban illik-e a Gotthardba, azt majd az idő és a rajongók visszajelzése igazolja. Én nem őt választottam volna a svájci csapat énekesének.

A ’Firebirth’ dalai jól sikerültek, de semmi kiemelkedőt nem tudnék megemlíteni a lemezen. Talán két olyan dalt, mint negatívumot, amit én nem erőltettem volna. A Right On és Yippi Aye Yay kottáit már megírták az évek során többször, és ha ezzel a két ponttal szeretnének a Gotthard feelinghez kapcsolódni az „új idők” kezdetén, akkor ez nagyon nem jött be. Persze a Yippi Aye Yay kissé bárgyú refrénjét majd lehet hosszú percekig énekeltetni a közönséggel, de ha már hasonló menetelésre van szükségem, nekem inkább marad a Lift U Up. 

Pontszám: 6.5