Suspyre: Suspyre

írta Mike | 2012.06.20.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Független

Weblap: http://www.myspace.com/suspyre

Stílus: Szimfonikus/Progresszí­v Metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Sokszor, sok helyen elhangzott már, hogy a progresszív metal műfaja évek óta egyhelyben toporog, és éppen e kifejezés eredeti jelentése kopott meg az idők során. Erre tessék, jön egy fiatal amerikai banda, és letaglóznak, ahogy kell! Nem merek olyan zengzetes kijelentéseket tenni, hogy a New Jersey-i Suspyre hozta el a progresszív műfajba magát a progresszivitást, ám írásom tárgya, a csapat negyedik albuma mindenképpen egy új színt vitt fel a kissé megszürkült palettára: az önmagukról elnevezett korong ugyanis egy igen-igen kiváló munka, amelynek az évértékelő toplistámon máris bérelt helye van. Olyannyira erős alkotás ez, hogy az eddig utolsó Dream Theaterrel való összevetésben nálam a Suspyre kerül ki győztesen, még ha nem is kiütéssel, hisz azért Petrucciék is kitettek magukért a ’Dramatic Turn…’-nel. Nem véletlen a Dream-párhuzam, tudniillik a Suspyre-nek is az Álom Színház kapujában keresendők a legfőbb gyökerei; ám míg sokan megelégszenek a szolgai másolással, addig a flemingtoni fiatalok szépen kialakítottak egy könnyen beazonosítható, saját(os) hangzásvilágot így a negyedik stáció magasságában. Nem mellesleg pedig baromi jó zenét tolnak!

A Suspyre 2001-ben kovácsolódott együttessé, a bemutatkozó korongig egészen 2005-ig kellett várni, onnantól kezdve azonban szorgosan készítették lemezeiket, a minőségből jottányit sem engedve. Nem tévedünk, ha a muzsikájukat olyanokéval állítjuk párhuzamba, mint a Symphony X vagy az Anubis Gate, ám a New Jersey-i srácoknál a technikás-virtuóz, olykor izmosan „matekos” prog metal-jellegzetességek mellett tetten érhetők komolyzenei ihletésű billentyűs témák és jazz-elemek szép számmal, s ez nincs másképp az új anyagon sem. A korábbi albumaikkal ellentétben ezúttal a borítófestmény roppant kifejező azzal a reményvesztettséget tükröző rideg-kék szépségével, a tompa és maszatos hangzásról azonban már nem tudok ilyen dicsérően nyilatkozni; tulajdonképpen ez az egyetlen szegmense a lemeznek, amit negatív kritikával kell illetnem: elsősorban az élettelenül puffogó pergő megszólalásán dolgozhattak volna még, bár összességében azért nem vészes a helyzet.

A zenei anyag azonban kitűnő! Már rögtön a kezdő Chaser megadja a jó alaphangulatot Symphony X-es témázgatásaival és Pain Of Salvation-szerű énekével. Az óriási hanggal megáldott Clay Barton hol a nagy Russell Allent idézi, amikor karistoló ráspolyt növeszt a torkába, hol pedig Daniel Gildenlöw-öt a tisztább dallamok révén. Emellett olykor hörgést is hallhatunk, mint a 10 perces Tranquility And Stress-ben, ahol hosszú perceken át váltakoznak a sötéten örvénylő, komor témák a leheletfinom zongorás jazz-betétekkel. Külön kiemelném a szaxofon gyakori előfordulását, és azt, mennyire tetszik, hogy a lemezen nem csupán a progresszív bandákra jellemző szinti-hangok dominálnak, hanem zongorajáték is díszít majd’ mindegyik számot, sok esetben zordon riffek ölelésében. És ami a legfontosabb: a 62 perces album csak úgy roskadozik az emlékezetes és ötletes megoldásoktól, emiatt még a legkomplexebb hangszeres orgiákba sem fárad bele az emberfia, mert minden pillanatban jön egy izgalmas epizód, egy olyan apróság, amire felkapod a fejed, és amelyeket nem feleded egyhamar. Igaz az is, hogy kell jó pár hallgatás, mire letisztulnak és helyükre kerülnek a dolgok, mire memorizálhatóvá válik egy-egy refrén, mert az is igaz, hogy nem egy azonnal megnyíló, könnyed háttérzenéről beszélünk, ám ez nagy erénye az anyagnak.

Éljen a sokszínűség: míg a Symphony X-ízeket felvonultató, szikár, power metalos The Fire Dancer a banda szigorúbb arcát mutatja, addig a Cancún egy latinosan tüzes, smooth jazzes dal táncos játékossággal, az énektémáiban ugyancsak a Pain Of Salvationre emlékeztet. Ha ’94-et írnánk, az MTV unásig játszaná, a Suspyre pedig szépen felgyalogolna az elitligába, ebben biztos vagyok! Számomra már most is ott vannak. Mert akik olyan klasszis dalokat tudnak írni, mint a Diótörő-motívumot is magába foglaló progresszív kamaradarab, a zseniális The Whispers Never Written vagy a Symphony X nagyságához mérhető, bő 12 perces, komolyzenei hatású lemezzáró eposz – azoknak a legnagyobbak közt a helyük! Kérem szépen, ez mestermunka a javából!

Pontszám: 9