Moonspell: Alpha Noir/Omega White

írta Edeneye | 2012.06.18.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Napalm Records

Weblap: http://www.moonspell.com

Stílus: Gothic Metal/Death Metal/Thrash Metal

Származás: Portugália

Dalcímek

Értékelés

A portugál Moonspell számomra azért volt mindig is figyelemreméltó csapat, mert úgy tudott rendkívül egyéni lenni, hogy igazából semmi újat nem hozott. Pályafutásuk során végig két stílust vegyítettek, a dallamos blacket és a Paradise Lost-féle doom/gothic vonalat, úgy hogy az egymást követő albumok során hol az egyik, hol a másik zenei világ került előtérbe. Mondhatnánk azt is, hogy ebben még önmagában semmi különös nincsen, s hogy rengeteg zenekar keverte ezeket az elemeket a ’90-es és a 2000-es évek folyamán. Azonban a Moonspellben van valami – és ezt igen nehéz meghatározni, pontosan mi –, amely bármely dalukat egyből felismerhetővé tesz. Lehet ez a szokatlanul szenvedélyes portugál temperamentum? Fernando Ribeiro énekes különleges orgánuma? Netán kiemelkedő írói vénája (dalszövegek mellett –egyébként igencsak  elborult - verseket is ír)? Lehet ez az atmoszféra megteremtésének képessége? Valószínű, hogy mindezek együtt és még valami, amelyet nehéz lenne megfejteni. Ugyanakkor az ő pályafutásuk sem egyértelmű sikertörténet: általános vélemény velük kapcsolatban, hogy a z 1996-os ’Irreligious’ albumukat még sohasem sikerült felülmúlniuk, hogy abban kiadtak mindent, ami miatt érdemes volt rájuk figyelni, azóta pedig elvesztek a parttalan kísérletezésben.  Valóban túlzás lenne azt mondani, hogy minden albumuk egyenletes színvonalú, azonban korántsem látom úgy, hogy egy „túl jó” kezdés utáni fokozatos alászállással lenne dolgunk. Az mindenesetre biztos, hogy nem lehet őket önismétléssel vádolni, és minden új Moospell lemez egy, az előzőektől különböző zenei univerzum.

Ennek ékes bizonyítéka az új dupla lemez is. Fernandoék ezúttal úgy érezték, túl sok különböző ötletük gyűlt össze egy korongra, így úgy döntöttek, az együttesre mindig is jellemző kettősséget két külön hanghordozón jelenítik meg. Míg a durvább, blackes témákat az ’Alpha Noir’ című, addig az együttes lágyabb, mondhatni érzelmesebb oldalát az ’Omega White’ képviseli.  Elsőre megijedtem ettől a talán túl erősnek ható kontraszttól, azonban már az ’Alpha Noir’ első három számát (Axis Mundi, Lyckathrope, Versus) hallva megnyugodtam: a zenekart ezúttal sem fenyegeti az a veszély, hogy „tucat-black” előadóvá szürküljön.

Az ’Alpha Noir’ ráadásul még jelentős újdonsággal is szolgál: eddig ritkán hallott thrashes elemeket is beépítettek hangzásvilágukba, ugyanakkor némileg a hagyományosabb rock-metal világából is merítettek, ami leginkább a hangulatos gitárszólókon érződik. Fernando – mint mindig – most is remekül kihasználja hangi adottságait: igaz, az első korongon keveset hallatja jellegzetes baritonját, a durvább témákhoz azonban talán jobban is illik a mélyről jövő blackes hörgés. Egyébként nehéz lenne számokat kiemelni, annyira egységes az album, a kezdő Axis Mundi sodró lendülete az utolsó számig kitart. Minden számról el lehet azonban mondani, hogy soha nem fullad egysíkú darálásba – kellően változatos, jól megírt szerzeményekről van itt szó. Akár egy számom belül találkozhatunk a legbrutálisabb thrashes riffelésből átvezető megtévesztően nyugis billentyűs résszel, hogy végül egy komplexen bombasztikus szólót kapjunk az arcunkba.  Ebben az építkezésben – a stílusok és hangulatok keverésében – pedig azt hiszem a Moonspellt nehéz lenne meghaladni. Ez a lemez nekem most valahogy jobban összeáll, mint a legutóbbi ’Night Eternal’ – amíg az egy szimplább black album volt némi gót felhanggal, addig az új lemez sokkal ötletesebb és izgalmasabb. Igazából nehéz lenne bármelyik stílus-közeli zenekaréhoz hasonlítani. Ez egy dühös, tomboló energiával teli anyag, amely az elejétől a végéig megragadja a hallgató figyelmét – ugyanakkor meglepően dallamos és visszafogott is tud lenni egyszerre:  igaz, ez a kontraszt nem lehet meglepő az együttes rajongói számára.

A második, (igazából Bonus-disc-ként megjelentetett) ’Omega White’ című korong a Moonspell gothic metalos gyökereihez nyúl vissza. Azok örülhetnek most, akik az utóbbi két lemezről hiányolták Fernando kifejezetten kellemes, mély tónusú énekhangját – ezúttal ugyanis majdnem 40 percben élvezhetik.  Akik még emlékeznek a – szerintem alulértékelt – ’Darkess and Hope’-ra, azok körülbelül sejthetik, hogy ezúttal mire számíthatnak. Az ’Omega White’ sikeresen elkerüli a gothic-ra jellemző sokszor klisés, teátrális hangulatteremtő elemek túlzott használatát (vámpírok, sötétség, temető, stb.), és inkább egy elgondolkoztató utazásra hív, amelynek az arra fogékonyak számára meglehet a kellő mélysége is. Mindezzel együtt a White Skies például tiszta Sisters Of Mercy – de talán nem is lehet manapság olyan gothic-hatású albumot hallani, amely nem tiszteleg a legendás ős előtt. Egyébként még a Type O Negative bizonyos dolgai is eszünkbe juthatnak (különösen az ’October Rust’ korszakból) azonban senki se gondoljon kópiára – a hasonlóság csupán hangulati. A lemez előnyére szolgál, hogy sehol sem fullad unalomba: annak ellenére sem, hogy egymás után nyolc középtempós, kissé talán túlságosan nyugodt szerzemény sorakozik egymás után, különösebb hangulati csúcspontok nélkül. A lemeznek megvan a kellő mélysége és sodrása, kissé elmélkedős, merengős hangulata, amely az ember filozofikusabb napjaiban kifejezetten inspiratív lehet.

-Pető Zoltán

Pontszám: 8